A nyitóidézet értékelése (az, hogy nem értek vele egyet), elsősorban személyes vélemény. Abból a szempontból lényegtelen, hogy „a kérlelhetetlen, céltudatos önelvűség” helyett gyakorlatilag bármi beilleszthető, ezt tényleg költője válogatja. Innentől tehát egy teljesen korrekt, erős állítást megfogalmazó, reflexív sorral van dolga az olvasónak. Akár felütés, versnyitány is lehetne – de nem az. Ha a szerző komolyan gondolja a sorpárt, akkor is rendben van, és ha irónia, fricska az egész, akkor is. Azzal együtt, hogy szerintem a szerző maga sem tudja, melyik irányt választotta, mégis el akarja hitetni velünk, irónia is van a sorpárban, az előbbi mellett találtam több érvet, azaz, hogy a szerző komolyan gondolja: az irodalom kérlelhetetlenül, céltudatosan önelvű.

Erre a kérdésre még visszatérek, de előbb egy sor másik, az irodalmat, a művészetet érintő rejtélyt kellett átgondolnom, természetesen a versekkel együtt.

A Szabadság mozi a szerző ötödik verseskötete, egy dalszövegekből, egy gyerekversekből, egy verses meseregényből, és az Inverz Ophéliából álló életmű után. A Szabadság mozi legtöbb darabján a kötött forma iránti nyitottság (szabályos (szerű) sorok, páros- és keresztrímek, refrén, gondolatritmus stb.) érződik, és ezt nem nehéz összekötni a gyerekversekkel és dalszövegekkel. Úgy érzem azonban, Keresztesi verseskötete csillámpor a szembe. Miért? Ezt szeretném megérvelni a következőkben, egészen az első, nyitókérdésig visszalyukadva.

Az intézménynévszerű tulajdonnevekre emlékeztető Szabadság mozi nagyon jó, könnyed cím, mégis van mit várni tőle: egy kis kóstolót a rendszerváltás előtti időkből, szerelmes verseket, sanzonokat? Erős képi világot?

Igen, ezeket meg is adja a kötet, és most jöhet az, hogy, de nem mindegy, hogyan.

A cím alatt az olvasható: versek és képek. Izgalmas, ahogy ez a megjelölés összeköti a vizualitást a szöveggel és fordítva. A kötetben hat grafika található, ezek tagolják a harmincöt darabból álló, ciklusok nélkül elrendezett Szabadság mozit. Először arra gondoltam, ezek akár tematikus blokkokra is feloszthatják a verseket, de nem így van. Ez részemről teljesen mindegy, leszámítva, hogy nem nagyon érzem a képi világ funkcióját, elsikkadnak a Márkus Noémi segítségével bekerült, sokszor a gyerekkönyvek illusztrációira emlékeztető rajzok.

Több olyan példa is felsorolható, ahol a vizualitás és a versek együttélésére tett kísérlet célba ért, Áfra János és Szegedi-Varga Zsuzsanna Termékeny ​félreértés / Productive Misreadings (Alföld Alapítvány / Méliusz Juhász Péter Könyvtár, Debrecen, 2020) című kétnyelvű kötete az egyik legkézenfekvőbb. De ott van a nemrég debütált, egészen más céllal „rajzoló” Kupihár Rebeka A heterók istenéhez (Magvető Kiadó, 2024) című verseskönyve is, amelyben a Keresztesiéhez hasonló, de még azoknál is puritánabb egyvonalasok kapnak helyet, együtt mozogva a versekkel, amelyeket illusztrálnak. Az előbbinél nincs hierarchia vers és grafika, vizualitás között (Termékeny ​félreértés / Productive Misreadings), a másiknál pedig mintha szorosan követnék az egyvonalasok a szövegeket. A Szabadság moziban nincs ilyen érzésem, pedig a cím alatti „versek és képek” megjelölés ezt nagyon erősen előirányozza. (Mindig kitérek arra, ha egy kötetben vannak grafikák, legutóbb Gyurász Marianna könyve kapcsán írtam hasonlót.)

Olvasatomban ezt azért fontos tisztázni, mert a kötet már ebből a szempontból is sokat akar, de nem valósítja meg. Ezt érzem az egész anyagon, sok irány, sok kísérlet, de a harmincöt darabból csak hat-hét olyan van, amelyet biztos kézzel írtak, és választanék belőlük folyóiratközlésre. Nagyon furcsának tűnhet, hogy folyóiratközlés-lehetőséggel mérem egy már megjelent kötet darabjait, de úgy érzem, túl sok a kiforratlanság, ügyetlenség ezekben a szövegekben, amelyek ráadásul elég nagy témavilágot ölelnek fel, és látszólag formai megoldásokban is bővelkednek – mindezt a struktúra, a kevés jó vers és a gondolatvilág figyelembevételével nem tudom a fricska, az irónia / szarkazmus, vagy a rendszerkritika számlájára írni.

Olyan, mintha a Szabadság mozi egy első kötet lenne, egyben egy válogatáskötet, amely azonban nincs alaposan átválogatva.

Remek nyitóverse, a Traktátus az alanyi és a tárgyias költészetről (7.) „Petri Györgyözik”, és mintha a villanegra formával játszana a tercinákkal és ismétlésekkel: „Sosem találkoztam Petri Györggyel. / Ha találkoztam volna Petri Györggyel, / miről beszélgettünk volna Petri Györggyel?” Olyan ajtókat nyit meg a vers, amelyek aktuális és releváns kérdésekhez vezetnek, mégsem válik unalmassá – zárlata kiüti a monotonitást azzal, hogy a beszélő egzisztenciájára tereli a sort: „keresztúthoz értem, válaszúton voltam.”

Aztán jön a Csütörtök (9.) gondolatébresztő, az egész verset eluraló „Minden birodalmi képzelőerő merőben költőietlen.” második sorával, de a vers maga sajnos szétesik.

De ott van benne ez a második sor, a kötetnyitó vers után, és boldogan tovább lapozok. Érkezik a kiváló A díj (10.), amelyben egy új, a kötetet domináló formai elem, a (tabulátorral bentebb tolt) refrén jelenik meg; kellően innovatív és nyers, egyszerre szól a nagy kérdésekről és a kis problémákról, tulajdonképpen egy díj átvételéről. Kiválóan működik a slam-árnyalat, a (nem mindig tiszta) keresztrím, a néhol rapszövegbe hajló ritmus-tempó és sorzárlatok. Humor is van bőven; idézet a refrénből: „és a tó partján a lány / ott ült, a kezében hosszú bottal / és mosolygott a kakán”. (Azt csendben jegyzem meg, hogy az ürülék mostanában egyre gyakrabban jön szembe a versekben – megint Simon Bettina [Jelenkor!] kakálós verseit kell felhoznom, bocsánat.).

Aztán jön A megúszásról, Peer Krisztiánnak, ami fontos kérdéseket tesz fel, például hogy kinek szól az alkalmi vers?, csak az egész szöveg inkább olyan idegesítően szedett-vetett, mintsem jólesően kócos (akárcsak P. K. versei).

Ez az első négy vers ízelítő abból, milyen lehetne ez a kötet, ha a szövegek rendesen le lennének párolva, át lennének rendezve és válogatva, és szigorúan meg lennének szerkesztve.

Jön itt játék a balladával, sorakoznak az allúziók (József Attila, Petőfi Sándor, Csokonai Vitéz Mihály, Radnóti Miklós, Shakespeare), a parafrázisok (pl.: Egy mondat az adósságról, 18., amely nem több parafrázisnál), és megmutatkozik, milyen ha a jól hangzó sorok sokszor alig vagy nehézkesen szervesülnek a szövegekben, motiválatlanok, ám marketinges nézőpontból annál jobban idézhető szövegrészek: „plüsslelkésszel, zsebrendőrrel / Bábel tornya fejben dől el” (Finom kis pop, 16.).

Sorakoznak az ugyanolyan, bentebb kezdett refrénnel ellátott, dalszövegszerű versek, amelyek túl nagy téteket mozgatnak, csekély sikerrel.

A kötetről eddig kevés írás született, a Magyar Narancs oldalán ír róla röviden Bajnai Marcell, akinek fő állításával nem tudok egyetérteni; szerinte: "Gondosan szerkesztett, tömör, de nem túl tömény versanyag" – főképp azzal nem, hogy nem túl tömény, hiszen a rímek sokaságától, a központozás elhagyásától, a monoton szövegáramoltatástól meg lehet csömörleni.

Látszik ugyanakkor sok vers érdemi gondolatmagja is. Ott van például a Világdal (24.) – emlékszünk, ugye Tóth Krisztina Világadapter című versére? Vagy a Hosszúalvóra? Azért említem Tóth Krisztinát, mert úgy érzem, ezek a szövegek az ő 2009-2014 közé eső lírájához állnak a legközelebb, de furcsa érzéseim vannak az olyan, nem funkcionálisan pátoszba-modorosságba hajló sorpároktól mint: „Mennyi réges-rég elveszett / élvezetszerkezet?”. De hogy ne legyek igazságtalan, ott van a vers magja is, ami nagyon szép: „Vajon hány csíkot húz még / a repülőgép, / amíg végre fehér lesz az ég? / Hány klóncsipesz kopik el / a jappánok keziben, / amíg a Dínókirály színre lép?” – ennek a kiteljesedésére kellett volna versteret hagyni.

Mert egyáltalán nem baj, hogy a szerző később megfogalmazza „hirtelen idejétmúltnak éreztem magam” (A Mirabeau-híd, 50.) – ezek nagyon is releváns gondolatok, és mint olvasó, közel van hozzám az a versnyelv, amelyet a Világdal az idézett sorokban megüt. A problémám azzal van, hogy az idejétmúltságot a Szabadság mozi legtöbb ilyen formájú-szerkezetű verse nem tudja termékenyen lírává transzponálni.  

Sok olyan vers van a kötetben, amelyek balladisztikusak, történetük van – Falcsik Mari számos versben magas szintre járatja a formát, a tiszta sorok, váratlan rímek mégis képesek „egybevágni” a narratív tartalommal. Pedig Falcsiktól is van bőven idézhető sor, és nagyon sokszor az ő versei jártak a fejemben mint a Szabadság mozi „ideálképei”.

Vannak önleleplező sorpárok: „mikor senki nem tehet semmiről / és a semmiből a semmi dől” (Tétova duett, 47.); sorvégi, grammatikai ügyetlenségek, lötyögő, túlírt szakaszok: „az ajtón most megint kilépsz / két könnyű pléddel visszatérsz” (Nyár végi bordal, 54. – amely ráadásul annak is jó példája, hogy a verset nem árt feszesíteni, báramennyire is öntörvényű, máskülönben tele lesz redundanciával, üres sorokkal), képzavarok, jelzőtumultus: „forró esőt izzad a város, színes neont izzad az éjszaka” (Egy nehéz nap éjszakája, 58.); kisebb-nagyobb fantáziátlanságok: „ez az egész elfolyik a kezünkből akár a víz” (A Mirabeau-híd), „kezében szandál, arcán mosoly” (Harminc év múlva, 52.); és valami kelletlen habosság is, amelyek az idillt kívánják fokozni, de inkább idegesítenek: „Szikrák a vízen, a lehunyt szemhéjak mögött.” (u. a.).

Mielőtt pedig odavetnénk: épp ezek ellen lázad ez a kötet, épp ezen számonkérések, mondvacsinált, mesterséges szabályok, törvények alól akarja felszabadítani magát; egyetértek, és jól is teszi, de nem mentheti fel magát ilyen könnyen.

Tagadhatatlanul sok olyan strófa van, amelyek egy az egyben jók: „a Seychelle-szigetei bankárcsajok / bringával zúznak a partra este / hosszúra nyúlt a munkanapjuk / olajtól csillog a világ teste”

(Táncolj, világ!, 56.). Vagy ott a Gazdátlan galambszárnyak (66.), amely nagyon érdekes, gazdag kísérlet és a Beszélgetések a szexrobottal (44.). Szép idillpróba a Frutti di mare (34.), és a Shackleton-keringő első négy sora, amely utána úgy elkanyarodik, hogy csak arról nem szól, amiről kellene.

Sajnos azonban a legtöbb idézethez tartozó versegész magán hordozza azokat, amelyekről fentebb írtam. Miért van például elszabadult hajóágyú, és miért teszünk úgy, ha egyáltalán, hogy nem tudjuk, ez egy (ön)megszemélyesítés (Az elszabadult hajóágyú dala, 36.) – és hát egész végig nem akartam elhinni, hogy bekerült a szerző ötödik verseskönyvébe.

Helyette ott vannak a végeláthatatlan rímek, ütemes sorok, amelyekről egy ponton elkezdett eszembe jutni Majka slágere, a Mindenki táncolt:

„Régebben más volt / A 90-es években mindenki táncolt / És micsoda tánc volt / Adtuk a szépet / Melír a hajban, break / Ez volt a lényeg / Még most sem értem”

Miért jutott eszembe? Azért, mert szeretem? Igen. És azért, mert a műalkotás formája egyáltalán nem mindegy. Miért működik a dal- és rapszöveg, és miért A világ minden országa (lásd: Tóth Krisztina)?. Miért Peer Krisztán fésületlen versei? És miért nem a Szabadság mozi egymás után sorakozó darabjai, kötetegészként.

Szándékosan kihagytam egy verset, amikor a kötet elejéről beszéltem.

A Tanácsok egy fiatal pályatársnak (22.) című szöveg így indul: „A verset ne annak írd, / akiért épp odáig vagy, / esetleg gyászolsz vagy épp dicsérni kívánsz” – eddig rendben. „A verset annak írd, / aki akkor olvassa majd, amikor te már nem leszel.” – írja, ami egybe is vág a korábban jelzett idejétmúltság-érzéssel, és nem,

nem a költészet efféle eszményének kimondásával van bajom, hanem azzal, hogy ez nem hiteles így, a fentiekkel.

Arról pedig már tényleg csak röviden, hogy a Tanácsok egy fiatal pályatársnak (!), amikor a vers leendő olvasójáról beszél, mennyire sztereotipikussá válik: „Szalmahajú költőnő lesz, ritkán publikál, / délután három kutyáját futtatja a parkban, / esténként iszik.” És tudom, hogy ez egy vers, és épp az aktuális – ha már Majka – közéleti performanszok miatt nem szerencsés ezt idehozni, de ennek a versnek az a címe: Tanácsok egy fiatal pályatársnak. (Nem felejtettem el, hogy a "tanácsok" akár önmegszólításként is funkcionálhatnak, habár ezt nehezebb beleolvasnom a szövegbe, és a taglalt szempontból mindegy is.)

Ebből kifolyólag a költő, aki nő, szalmahajú, és magányában, mivel három kutyájával él, alkoholista is – mert ez ezt jelenti, és inkább jelenti ezt, mint amit el akar hitetni az olvasóval.

Persze nem szeretném "túlwokeoskodni", csak azt mondom, vagy fogalmazzon élesebben, konkrétabban, ne szépelegje túl a problémát, vagy hagyja el azt.  E kérdések fontosak, ha arról beszélünk, miért olyan valami, amilyen. Ezért nem tudok egyetérteni a műalkotáshoz, az irodalomhoz fűzött ars poetica szerű gondolattal, amely szerint az önelvű. Igen, az, de hát, anyag, akkor is. És ezzel nem azt mondom, hogy Keresztesi József ne lenne jó költő, vagy hogy ne lennének értékesek a sorok és rímek, hanem azt, hogy a Szabadság mozi nem találja, mi akar lenni, és nem találja a saját formáját sem.

Keresztesi József: Szabadság mozi, Jelenkor Kiadó, 2025, 76 oldal, 2999 forint.