Az Ábris és az azúrkék patkányban a címszereplő Ábris kíváncsi kisfiú, aki súlyos szőrallergiával küzd, de a véletlen folytán épp ő lesz egy kísérleti gyógyszer mellékhatásaként bajuszhegytől farkincavégig azúrkékké változott patkány megmentője. Ábris minden követ megmozgat Azúr túléléséért, még a rég nem látott és kissé bogaras nagyszüleivel is felveszi a kapcsolatot. A fiú és a patkány közös története egy szegedi kutatólabor mosdójában kezdődik, az utolsó oldalon pedig már a nagyszülők vadregényes budai kertjében hagyjuk magukra hőseinket, ahol Ábris egy minden addiginál nagyobb szabadsággal kecsegtető nyarat tervezget.

A történet a hiányoktól terhelt jelenben veszi kezdetét, és ennek megfelelően végső célja az egykor elvesztett harmónia visszaszerzése (a szülők és a nagyszülők konfliktusa, mely Ábris életére és családi kapcsolataira is hatással van) – ilyesfajta törekvésekkel a szöveg a mese műfajának húrjait is kétségtelenül megpendíti. De mesei úton jár akkor is, amikor a rácsodálkozás és a kíváncsiság etikai imperatívuszának és az episztemológiai bizonytalanság[1] hívogató tágasságának is engedelmeskedik: a megszokott lehetőségeket hátrahagyva a kapcsolódás új formáit keresi a mainstream/hétköznapi/emberi és a marginális/nem emberi között. A regényben a hétköznapin túli csodást magába sűrítő nóvum különös kék patkány formáját öltve szivárog be Ábris életébe, s bár Azúr szürkeségből való kivetkőzése sci-fikre jellemzően tudományos  megalapozottságú, otthonos újdonság (az Azúrért felelős kutató egy kísérleti gyógyszer beadásakor tapasztalja  a nem mindennapi elváltozást), a szöveg homályos helyei a fantázia szárnyalásának is teret biztosítanak. Homályos terekből, kihagyásokból és ismeretlenekből pedig egészen sok van egy olyan kisfiú életében, akit nemcsak kondíciója, hanem a szülői döntések végletei is megfosztanak a világ bizonyos szeleteitől.

Vészits nem köntörfalaz: regényében az áldozatvállalás és a biztonságos megoldások keresése kifejtett magyarázatot kap, az olvasó számára egyértelmű, hogy Ábris döntéseivel sokszor saját épségét veszélyezteti. Már a felütésben is kórházi körülmények közt, allergiás roham találkozunk a főszereplővel: „A billegő szék kísértetfehér volt. A kórház folyosója penészzöld. Ábris a széken halálsápadt.” (5. o.) A szövegben helyet kapnak az allergiával járó mindennapi áldozatok (rohamok, kórházi várakozás, az allergiagyógyszertől való függés, az elzárás és kizárás szigorú szülői aktusai), a mulasztások, a féltés és az ellenreakcióként fellépő lázadás természetes, de kockázatos gesztusai is.

Az allergia mint ismeretelméleti akadály látszólag pontosan lehatárolja a főszereplő számára megismerhető világot, olyan életet jelöl ki számára, ahol a tapintás, az állatokkal való kapcsolatteremtés veszélyes, tiltott. De a véletlen egérutat kínál a kisfiúnak és az olvasónak az ismeretlen zavarba ejtően puha és remegő közelségéhez, így a szöveg egyre inkább elszakad a tiltásoktól és a fennálló szabályrendszerektől, egy alternatív, teljesebb élet mozgásterét térképezi fel. Ábris állapota tulajdonképpen az első pillanattól olyan kérdések feltételét teszi lehetővé, hogy meddig érdemes követni a szabályokat, mikor fordulhat át az óvatosság merészségbe, és a féltő szeretettel végérvényben gazdagítjuk vagy csorbítjuk a gyerekek önképét.

Vészits könyve műfaji hibrid: gond nélkül olvasható család- és felnövéstörténetként is, hiszen Azúr váratlan felbukkanása katalizálja Ábris önállósodását, amelyet az allergiája és a szülői (túl)féltés mindaddig késleltetett, miközben a kis patkány különcsége Ábris önnön erejére és bátorságára ébredésének is szép analógiája. A szülőktől való távolságvétellel Ábris egymaga rendezi át a családon belül fennálló dinamikákat, megtalálja a saját hangját, véleményt formál. Tettrekész magatartásával példát mutat a felnőtt szereplőknek, radikálisan átformálja az addigi cselekvési teret, megmutatva az adott és a potenciálisan létrehozható/megvalósítható közti átjárást: édesanyja és szülei újra felveszik a fonalat, megpróbálják feloldani az állatvédő nagyszülők és a kutató édesapa közti világnézeti különbségek feszültségeit.

Ha a bejáratottságával biztosított cselekményvázlatból nem is érezni még teljes bizonyossággal, hogy mitől is lesz ez a szöveg egyedi hangú, érzékeny egész, a finomhangolásokból már annál inkább. Vészits Andrea prózája ugyanis mindenekelőtt a részleteivel nyűgöz le, az aprólékosságával és a nyelvi kidolgozottságával von magához. A kötet friss hangú, a nyelv otthonosnak, könnyen formálhatónak és szelídnek tűnik, amikor Vészits használja. A mondatszemantika nem bonyolódik a kétfenekűségekbe, a regényben nem találni túlzó, hömpölygő leírásokat, de valami csodásként, mesei auraként[2] azonosítható másság-maradvány, költőiség mégiscsak lappang a történet szavaiban, hogy a világ és a nyelv szédítő gazdagságára emlékeztessen.

Mindig izgalmas feltenni a kérdést, hogy valójában ki is meséli el az adott történetet, kinek a szempontrendszerébe helyezkedünk bele olvasóként? Az Ábris és az azúrkék patkányban külső és belső fokalizációval is találkozunk, hiszen a narráció két szempontot követ szorosan a történetben – Ábrisét és Azúrét. Ez a kétosztatúság a nyelvi kísérletezésre is bőséges teret biztosít. Ugyan van egy anonim, testetlen hang, amely szavakba önti a történéseket, de tudása, ismeretei többnyire egybeesnek Ábris élményanyagával és informáltságával. Ez szolgál magyarázattal arra is, hogy a kisfiú karaktere miért jóval kidolgozottabb, élettel telibb, mint a néhány vonással árnyalt felnőttszereplők. A történet nyelvi szövetének legizgalmasabb részei mégis egyértelműen az kísérleti patkány nyelvén íródott passzusok: mit tudhat a szökött kis lény a hatalmas, ingergazdag kívülről, amelybe belecsöppen, miként látja önmagát és az emberi tényezőket viszonyba rendeződni? Hogyan fejezi ki ragaszkodását, gondolatait és szükségleteit, és hogyan fordítja le Ábris, a legfőbb támasz gesztusait és hangjait patkánynyelvre?

A nyelvkérdés a belehelyezkedés-szempontváltás és hangadás felelősségteljes játéka felől közelítve is tartogat meglepetéseket: a zárlatban ugyanis arra döbbenünk rá, hogy a patkánymonológokat nem egy külső narrátor fordította embernyelvre, hanem maga Ábris ír naplót Azúr laboratóriumon túli, szabad életéről. A kisfiú feljegyzi az azúrkék patkány által diktált történeteket és elmélkedéseket, az olvasó számára ekként válik hozzáférhetővé a dőlt betűkkel szedett élménygyűjtemény – ez a dinamika eltér a megszokott állat-ember kapcsolódásoktól, mivel az ember csupán írnok, fordító szerepét tölti be, az élmények elsődleges forrása az állati, új szótárral és szokatlan, addig periferiálisként kezelt szempontrendszerrel. Vészits kötetében tehát különböző nyelvek keverednek és lépnek interakcióba egymással. A regényben a hangzó és nonverbális beszéd megszövegezésén, írott szavakba fordításán túl a művészet médiuma is hangsúlyos szerepet kap: Ábris ugyanis a falrajzai (szekkók) révén is kommunikál, megörökít, tervez. Az írott szöveget kiegészítő Bölecz Lilla-illusztrációk így Ábris rajzaiként is szervesülnek a Vészits által teremtett szövegvilágba. A történet tehát az írott nyelv és képiség terén is a világteremtéssel kacérkodik, határfeszegetésen túlmenően létrehoz, megszilárdítja egy másik, harmonikusabb világ határait.

A Vészits-narrátor(ok) titka a nyíltság és a bőkezűség, amellyel a mindennapokban fel-felvillanó csodanyomokért nyúl, mintegy ígérve, hogy több is van belőle körülöttünk, mint ahogy azt elsőre gondolnánk. A nyíltság hozadékaként értelmezhetjük Vészits azon döntését is, hogy mellőzi a csillagkapukat és teleportáló eszközöket, ezzel vállalva, hogy másként csempész újdonságérzetet a klisészerű felütésbe: a rohanós hétköznapokban fedezi fel a váratlan találkozás trópusának alkalmazási lehetőségét, és a párhuzamos világok ütközésének drámáját a városi ember és a természetes élőhelyétől leválasztott/megfosztott állat egymásra hangolódásába szervezi ki. A mesélő (és Ábris) apróságokra, a környezet milyenségére kihegyezett figyelme egészen elképesztő: a kötetben mindennek saját színe van, és ez a szivárványos egyediség szemkápráztató kavalkádot alkot a lapokon. Lóvörös, borsózöld, penészzöld, céklavörös, szilvakék, püspöklila ... – csak kapkodjuk a fejünket, hogy aztán a történet befejeztével mi is megtaláljuk az egyediséget és a megnevezés szabadságát minden színben. A nem hétköznapi figyelemre alapozott narrációs struktúra ismerős lehet a szerző korábbi regényeiből is, frissebben az Agáta és a jegenyenyár című történetből, ahol Vészits egy Tourette-szindrómás kislánynak a természeti egyensúly megőrzését célzó erőfeszítéseiről gondolkodott.

Ábris és Agáta történetei sokban építenek az olvasói érzékenység meglétére, illetve ezen érzékenyítési folyamat segítését is célozzák. Emellett mindkét esetben beszélhetünk a reprezentáció és irodalmi megformáltság (nem feltétlenül csak a „minőségi kérdésekre” gondolok itt, de kétségtelenül ez is beleértendő) viszonyáról, mivel az érzékennyé tételt alapvetően a beleérzés és a nyelvi berögződések lecserélése (Ábris és Azúr történetében ez a patkányszemszöggel való kísérletezésben mutatkozik meg legteljesebben), valamint a megszokott szempontrendszerek megkérdőjelezése révén képzeli el a szerző. Ugyanakkor fontos feltenni a kérdést, hogy lehet-e kétszer meglovagolni ugyanazt a hullámot? Az érzékenyítés didaktikai és pszichológiai szempontból dicséretes vállalkozásai irodalmi eszköztárukat tekintve is képesek többszöri megújulásra?

Míg Agáta érzékeny nyelven megszólaló, nem mindennapi kalandokkal fűszerezett történetét láthatóan szerették szülők, pedagógusok, és megtalálta a maga közönségét, hogy az irodalom eszközeivel küzdjön a hús-vér emberek élethelyzeteinek és különbségeinek tabusítása ellen, addig Ábris története mindeddig visszhangtalan volt. Ez nem egyedi eset, a magyarországi gyerek- és ifjúsági könyvek ritkán kapnak többállomásos, egymásra reflektáló kritikákat és recenziókat, viszont épp ezért tartom fontosnak, hogy saját kritikámban az Ábris és az azúrkék patkány irodalmi térben betöltött, vitathatatlanul hiánypótló szerepének elismerése mellett a szövegben tapasztalható hiányosságokról, elcsúszásokról is írjak. Bizonyos írói döntések miatt mégis azt éreztem, hogy az Ábris megerősödéséről és önállósodásáról szóló történet nem képes megugrani az Agátával igencsak magasra helyezett lécet: a történet végére egészen zavaró méreteket ölt a szülőkre (főként Ábris anyukájára) osztott, féltésben és gyermekben keltett függőségérzésben kimerülő szerep reflektálatlansága. Hogy csak egy példát idézzek: „Valami rossz történt, amit nem mondasz el? De hát mi mindent megteszünk érted. Amit csak tudunk. És még annál is többet. Nekünk csak az a fontos, hogy neked jó legyen. Hát nem szeretsz minket? Nem szeretsz engem? – kérdezte vékony hangon anya, és tiszta könny lett a szeme.” (31. o.) A hangból kiérződő kétségbeesés teljesen érthető, hiszen Ábris még soha nem volt távol a szüleitől, nem vett részt osztálykirándulásokon, huszonnégy órás felügyeletet igényelt.

Mivel nem célom Ábris anyukáját messiás-komplexustól elvakított anyafigurákhoz hasonlítani, ezért nem is az aggodalmat és szeretetet elegyítő, valószínűsíthetően jóhiszemű és ártatlan üzenetét kezdeném ki, hanem a szerző/ narrátor felelősségére hívnám fel a figyelmet az ábrázolt szituációban. Mivel a szereplők nem tipizált mesefigurák, akik csak jók és csak rosszak lehetnek, ezért nem várható el, hogy mintaszerűen viselkedjenek. Amikor a hatásmechanizmusokról és reflektáltságról esik szó, az legalább narrátori szint, és végső soron a szerző döntéseit vonja be a diskurzusba.

Vészits Andrea ezen regényében többször minimális reflexió, feloldás nélkül tér vissza ugyanazokhoz a behálózó, dependenciát erősítő és emiatt igencsak toxikus szülői beszédmódokhoz, és ez láthatóan feszültséget kelt Ábrisban, meg szeretne felelni a szüleinek, ezért hazugságra, titkolózásra kényszerül: „Nevettek. Ábris azért nem szívből. Nem szokott hazudni. Még nagyon füllenteni se. Meg is lepte, hogy milyen jól megy neki. De ez nem töltötte el örömmel. Inkább aggodalommal. Majd még rászokom a hazugságra – gondolta. Még csak az kéne.” (15–16. o.) Ennek tudható be az a lezáratlan történetszál is, hogy Ábris végül nem avatja be a szüleit abba, hogy megmentette Azúrt, így valójában a megteremtett harmónia részleges, sőt, álinformációkon, elhallgatásokon alapul. És hogy ez eredményez-e disszonanciát, további konfliktushelyzeteket? Az a jövő zenéje…

Az Ábris és az azúrkék patkány hibái ellenére is dicséretes, nyelvileg izgalmas kihívásokat szépen összegző, élvezetes és burjánzó-lüktető éngazdagítási kísérlet,[3] ahol a mesei elemek és a hétköznapok egymásba érnek, empatikus, nyitott viszonyulásmódra ösztönözve minden olvasót. A radikális másságot ebben a tálalásban a sokaság szerves részeként fogadjuk el, mely révén saját érzelmi struktúráinkat, valamint megszokáshoz, társadalmi konvenciókhoz kötődő mentális határainkat is átértékeljük, felszabadítjuk.

[1] Vö. Kérchy Anna, Tradíció és transzmediáció. A tündérmese utóélete a 21. századi gyerek és ifjúsági irodalomban, Studia Litteraria 2019/1–2, 120.

[2] Kérchy Anna idevágó tanulmányában Tolkien mesefelfogására hivatkozva a „varázslatos tündéri aura” megfogalmazást használja, de a mesei aura fordulatot találóbbnak, tágabbnak ítéltem, így a kritikában végül ezt használtam fel, viszont a két fogalomnak analóg jelentést tulajdonítok neki. Vö.: Kérchy, i. m., 118.

[3] Vö. Kérchy Anna, i. m., 120.