PRAE.HU: Nem bírom kihagyni, hogy ne ezzel a kérdéssel nyissak. Tudod, hogy milyen nap és milyen névnap van ma?

(Nevet.) Lássuk csak, november 7-e van. Lettországban azt hiszem, Lotārs-nap.

PRAE.HU: Igen. Magyarországon pedig a Rezsők ünnepelnek ma.

Igen? Eltaláltam?

PRAE.HU: Nem lepődtem meg. Mielőtt rátérnénk az első, nálunk is olvasható munkádra, aminek megjelenése kapcsán ellátogattál hozzánk, szeretném, ha egy kicsit jobban megismerhetne a magyar olvasóközönség. Drámaíróként kezdted a pályádat. Miért ezt a műfajt választottad?

Hogy pontos legyek, bábszínészként kezdtem dolgozni. Aztán áttértem a színházi rendezésre, utána pedig az írásra. A színházon keresztül jutottam el az irodalomhoz, a színpad és a kulisszák mögötti terek egyaránt ennek részét képezték. Nem találtam meg a lett irodalomban azokat a témákat, amik érdekeltek, így azt hiszem, egyfajta szükségszerűségből fakadt, hogy színpadra állítsam a történeteimet. Először főleg a saját élményeimből fakadókat. De szeretek barangolni mindenfelé, otthon, Lettországban, vagy akár Európa-szerte. Ilyenkor érdekes emberekkel találkozom, akik gyakran elmesélik nekem az életük egy-egy szakaszát. Én ebben az esetben a közvetítő szerepét töltöm be, hangot adok azoknak a dolgoknak, amiket tőlük hallottam, amikkel kapcsolatban úgy érzem, szélesebb közönségnek ismernie kellene.

PRAE.HU: Sokat foglalkoztatott szerzőként mit jelent számodra a naptár?

Amikor szerzőként kérdezik tőlem, mit jelent számomra a naptár, és hogyan viszonyulok az időhöz, akkor az mindenképp összekapcsolódik ezzel a könyvvel. A mű főszereplőjének van egy valós prototípusa, egy férfi a szülővárosomból, aki fejből tudta a naptárat. Emlékszem rá gyerekkoromból, de a nehéz időkben is gyakran eszembe jutott. Hat évvel ezelőtt rossz állapotban voltam, betegen kezdtem el írni a Naptárt.

Ez a munka olyan volt számomra, mint egy fénysugár, minden nap, amikor a regényen dolgoztam, éreztem, hogy javul az állapotom, fokozatosan kezdek kikerülni a sötétségből. Hatalmas szükségem volt a fényre. Így azt mondhatom, megalkottam egy olyan karaktert, egy hőst, aki a valóságban megmentette az életemet.

PRAE.HU: A Szólíts Naptárnak 2020-ban jelent meg. Mennyiben volt más ezen dolgozni, mint a korábbi műveiden? Megváltozott az íráshoz való viszonyod?

Igen, 2020-ban megjelent, 2021-ben pedig dolgozni kezdtem egy másik regényen. A munka során sok színházi eszközt használtam. A regény a főszereplő, Oskar naplója, egy év az életéből. Az ő monológjaként láttam végig. Egy olyan ember monológjaként, aki azt állítja magáról, hogy nem szeret megszólalni, de a lapok megmutatják, hogy valójában nagyon is sokat beszél.

PRAE.HU: Egy idő után felfedezi, hogy tehetséges az írásban, amikor elmúlik a kényszer, akkor is folytatja a naplót.

És persze sok minden mást is csinál. Így gondolkodnom kellett drámaírói megoldásokban, hogy ne csak beszéd legyen, hanem cselekvés és karakterfejlődés is. Amit a színházi munkáimból tanultam, beépítettem a saját nyelvembe. Mert a visszajelzések alapján úgy tűnik, amit az olvasók igazán megkedveltek, az Oskar gyermeki, naiv és tiszta hangja. Ez az egyedi nézőpont könnyed humorral van átszőve. Ezek olyan dolgok, amiket én magam is írás közben fedeztem fel, sokat segítettek abban, hogy a világot egy kicsit jobb, szebb helynek lássam.

PRAE.HU: Számomra a regényed a csodákról, az apró dolgokról, a mindennapi élet örömeiről és az emberekbe vetett hitről szól. A mottót Paula D’Arcy-tól választottad, így hangzik: „Isten az élet álruhájában / érkezik hozzánk.” Emlékszel, hol találkoztál először ezzel a részlettel, és miért ragadta meg a figyelmedet?

Ó, igen, ez érdekes. Köszönöm a kérdést, ezt sokszor szerettem volna már elmagyarázni. A regényt a Lett Nemzeti Könyvtár egyik nyilvános számítógépén írtam. Így, ahogy mondom, minden nap bejártam a rigai könyvtárba, és ott, azon a közös gépen dolgoztam. Az olvasóterem természetesen tele van könyvekkel, így amikor épp nem írtam, sétálgattam a polcok között, véletlenszerűen levettem köteteket, és fellapoztam őket valahol. Próbáltam mindegyikből befogadni valamit onnan, ahol épp kinyíltak. Egyik nap egy vallási témájú példány – nem tudom, mi – került a kezembe. Azonnal megakadt a szemem ezen a Paula D’Arcy-idézeten. Azt gondoltam, az én könyvem pontosan erről szól. Ha egy mondatba kellene sűrítenem a regényt, ez volna a megfelelő. Annyira mélyen megérintett, hogy szinte nem volt más választásom, mint megtenni mottónak.

PRAE.HU: Egyetértesz azzal, hogy bár Oskar már régóta nagykorú, ez egy kései felnövéstörténet?

Igen, abszolút. Most Lettországban éppen film készül belőle. Aminek mind a beharangozóiban, mind a műfaji besorolásnál a „coming of age” megjelölés szerepel.

PRAE.HU: Ugyanakkor a regény azt a gondolkodásmódot tükrözi, hogy az ember az élete során folyamatosan úton van. Anélkül, hogy szpoilereznénk, azt gondolom, a könyv zárlata különösen azt húzza alá, hogy amikor elérünk egy szakasz végére, akkor azonnal látni kezdjük magunk előtt a következőt.

Saját tapasztalatból fakad. Ahogy korábban említettem, nagyon szeretek számomra korábban ismeretlen helyeken barangolni, állandóan úton lenni, és megélni, magamba szívni minden pillanatot, minden új város atmoszféráját, ahová eljutok. Belső szükségletem van a mozgásra. Oskar ugyancsak sétál minden nap. És ha úgy vesszük, ez a színház egyik eszköze is. Mostanában sokat gondolkodtam rajta, hogy a könyv alapján két színházi előadás is készült, az egyik Lettországban, a másik Litvániában. Kíváncsi voltam, hogyan fogják megjeleníteni a folyamatos mozgást, a szereplők szüntelen tevékenykedését, hiszen a színpad tér nagyon korlátozó, keretek közé záró dolog. Nagyon meglepő volt látni, milyen sikeresen kivitelezték. Szépen bemutatják, hogy valójában lehet mozogni akkor is, ha mentálisan nyitott vagy a fantáziálásra, nem kell fizikailag helyet változtatni. Ha az ember nyitott a belső világa felfedezésére, akkor belső utazásként megy végbe ez a haladás.

PRAE.HU: A Szólíts Naptárnak komplex módon ábrázolja az emberi kapcsolatokat. Különféle generációkat látunk egy fiatal férfi, Oskar szemszögéből. Mesélj kicsit arról, hogyan formáltad meg a karaktereket és a cselekmény egyes szálait!

Amiről már volt szó korábban, valós emberekből és emlékekből dolgozom, de nagyon szabadon bánok velük. Gyakran három különböző személy tulajdonságait egyesítem egy karakterben, így jóval nagyobb tér nyílik számára, amiben mozoghat, rugalmasabban tud formálódni a cselekmény bizonyos elemeinek függvényében. A színészi tapasztalatom sokat segít ebben, hiszen színésznek lenni azt is jelenti, hogy meg kell figyelni különböző viselkedésformákat. Már a színházművészeti képzés első évében is volt olyan feladatunk, hogy ki kellett választanunk egy embert Rigában, megfigyelni őt, és az észlelt viselkedés alapján kialakítani számára egy attitűdöt, egy belőle inspirálódó színpadi személyiséget.

A karakteralkotás folyamata a színész és a drámaíró szükséglete egyaránt: különféle embereket figyelünk meg, majd létrehozzuk a saját, úgymond karakterkönyvtárunkat, egy mappát a személyiségekből, amiket ismerünk és használni tudunk.

Amikor szükségem van rá, a tapasztalatok és emlékek elegyéből létrejött anyagból tudok válogatni és kombinálni, új alakokat létrehozva.

PRAE.HU: Narrátornak egy mentálisan sérült, valószínűleg autizmussal küzdő férfit választottál. A PesTextes beszélgetésre készülve a moderátorod, Makai Máté azt mondta egy interjúban, a könyv úgy beszél erről a betegségről, hogy elkerüli a vele kapcsolatos kliséket. Mi inspirált arra, hogy egy olyan ember szemszögéből meséld el ezt a történetet, aki ennyire speciális módon tapasztalja meg a világot?

Azt hiszem, a figura, aki a szülővárosomban élt, prototípusnak tekinthető. Jól látszott, hogy valamilyen mentális rendellenességgel rendelkezik. Bár nem tudtam, hogy pontosan mi a problémája, elmenni sem tudtam mellette. Nem hagyott nyugodni, míg meg nem találtam a nyelvét, a látásmódját, azt, hogy ő hogyan érzékeli a világot. Színészként közelítettem hozzá, belehelyezkedtem a karakterébe, a bőrébe bújtam. Ilyenkor az ember másik szemszögből látja a világot, egy olyan karakterén keresztül, aki egészen másként érzékel.

A regény hiteles megszólalásmódján túl ez a módszer a személyes életemben is sokat segített. Nekem, Andrisnak, egy olyan embernek, aki maga is átélt nehézségeket a mentális egészség terén, igaz, eltérő jellegűeket. Kiégtem, mély depresszióba estem, nagyon, de nagyon letört voltam. De ez a naiv, gyermeki világlátás, ugyanakkor kissé furcsa és fordított nézőpont segített kijutni a ködből, a zavaros, elhomályosult tudatállapotból.

Szóval azt hiszem, akár úgy is lehet tekinteni erre a regényre, mint védelemre egy olyan világ ellen, amely iszonyatos tempóban rohan. Szükségünk van arra, hogy lassítsunk. A Szólíts Naptárnak azt mondja, lassítsd le az elmédet, tedd félre az egódat. Csak ez segíthet abban, hogy aztán újra tisztán lássunk. Emellett szükség van empátiára, ha különböző nézőpontokból rá tudnunk látni helyzetekre, sokkal gazdagabb világtapasztalattal rendelkezünk, sőt olykor könnyebben oldunk meg problémákat. Érted, mire gondolok?

PRAE.HU: Ráadásul a könyv a pandémia idején jelent meg.

A járvány legsötétebb időszakában. A Naptár viszont tudott segíteni az olvasóknak. Sokan írtak nekem köszönetet, amiért adtam nekik egy fényhozó könyvet.

PRAE.HU: Oskar tudja a fény telefonszámát is. Az én olvasatomban ez azt jelenti, bármi lehetséges.

A fény telefonszáma, igen. Amikor ezt a könyvet írtam, nem volt világos előttem, hogy hová fog kifutni a cselekmény. Csak élveztem, hogy írom, és könyveket lapozgattam a könyvtárban. A fénysebesség ötlete egy olyan napfényes napon jött, mint a mai. A fény és a sötétség viszonyán tűnődtem, utánanéztem, hogy mennyi is a fény tényleges sebessége számokban. Akkor meg azon gondolkodtam, hogy vajon Oskar hogyan látná ezt. Arra jutottam, hogy az ő működésmódja szerint ez egy telefonszám. Tényleg nagyon örülök, hogy volt egy ilyen nagyszerű társ a fejemben, mint Oskar, hiszen így jóval többnek tekinthettem egy olyan dolgot, amit korábban csak egy számsorként érzékeltem. Igazából az egész nagyon szép volt.

Bevallom, egyszer én is felhívtam a fényt. Senki sem vette fel. A filmben viszont valaki felveszi a telefont, miután Oskar tárcsáz. És ha már valaki felveszi, akkor a sor elején szereplő számok alapján akár Grönlandról, Nuukból is származhatna. Szóval kidolgoztunk egy plusz karaktert, egy fickót, aki könyvelő egy benzinkúton. És véletlenül az ő neve is Oskar. Szóval két Oskar van a telefon két végén: „Halló, itt Oskar.” „Oskar, szia, én is Oskar vagyok. Szeretnél egy kis benzint venni, Oskar?” „Nem, köszönöm, de igen, remek név.” Olyan volt írni ezt a párbeszédet, mintha a főhős önmagával beszélgetne.

PRAE.HU: A nevek ezen kívül is fontos szerepet játszanak a regényben. Hiszel a névmágiában, abban, hogy a név meg tudja határozni az ember sorsát?

Természetesen. A kereszt- és vezetéknév együttesen, illetve a különféle becenevek formálják a személyiséget, a jellemet, kijelölik az életutat. Persze, nem minden ember egyforma, de hasonlóságokat lehet találni azok között, akiknek hasonló a nevük. Ez nagyon érdekes megfigyelés számomra, azt hiszem, a hangzáshoz, a rezgésekhez lehet köze, ahhoz, hogyan élnek meg más-más szituációkat, de legfőképpen a saját nevüket különböző helyzetekben. Azt hiszem, az embereknek gondolkodásmódot is adunk a névválasztással. Valószínűleg más életet élnének, ha más lenne a nevük.

PRAE.HU: Hamarosan megjelenik a Szólíts Naptárnak filmadaptációja, aminek a forgatókönyvén te is dolgoztál. Mesélj egy kicsit az ezzel kapcsolatos élményeidről!

Ó, a regényt sokkal könnyebb volt írni. A forgatókönyv elkészítése jóval tovább is tartott. Most a vágások zajlanak, jövőre kerül a mozikba otthon, remélem, hogy majd Magyarországon is. Ez volt az első forgatókönyvírói munkám, viszont mivel többen is dolgoztunk rajta, ott motoszkált bennem az érzés, hogy nekem kell tudnom, hogyan lehet párbeszédeket írni egy olyan embernek, aki alig szólal meg hangosan. A könyv napló formában rögzíti az eseményeket, ennek füzetnek a lapjai kerülnek az olvasó elé, neki kell kitalálnia az elhangzó dialógusokat.

PRAE.HU: És a rendező segített kitalálni a szereplők megszólalásait?

A film rendezője, Juris Poškus nagyon válogatós volt. Körülbelül negyven általam megírt jelenetből kettőt választott ki. (Nevet.) A többi ment a kukába. Én meg folyamatosan írtam, mint egy írógép, de semmi, semmi, semmi. Aztán egyszer csak azt mondta: „Oké, ez jó lesz.” Aztán megint semmi, semmi, semmi. De ez jó iskola volt, tényleg nagyon jó. Most már jártas vagyok a párbeszédek írásában, úgy érzem, ezt a tapasztalatot a jövőben fel fogom tudni használni.

PRAE.HU: A regényt számos nyelvre lefordították, a világ egymástól távol eső pontjain tudott kapaszkodót nyújtani embereknek. Mit tartasz a legnagyobb sikerednek?

A kedvencem természetesen az első fordítás, az örmény verzió. És persze a litván. Azt tudtam, hogy ez a könyv nagy dolog lesz Lettországban, de nem gondoltam, hogy fordításokban is ekkora hatást képes elérni. A könyv nyelvének könnyedségét lefordítani különösen nehéz. Minden esetben nyomon követem, hogyan fogadják a Naptárt az adott országban. Most jelent meg Litvániában, nagy siker, színházi előadás is készült belőle. És most Magyarországon lehetek.

PRAE.HU: Hogy érzed magad Budapesten?

Először járok itt, és nagyon-nagyon várom, hogy találkozhassak az olvasókkal. Kíváncsi vagyok a tapasztalataikra és a könyvről alkotott véleményükre. Izgalmas élmény Budapesten tartózkodni, egy nagy kaland az ismeretlenben. Bár a magyar olvasóimról még nem tudok semmit, az irodalomról igen. Szeretnék gratulálni az országnak az újabb irodalmi Nobel-díjhoz, hiszen ezt elnyerni egy óriási álom, ami nektek most teljesült. Sajnos nem olvastam, de filmben láttam a Sátántangót.

PRAE.HU: Ha valaki a beszélgetésünk után kezdi el olvasni a könyvedet, mit üzennél, milyen tanácsot adnál neki?

Olvasási módszerként? Nem tudom, ez egy viszonylag könnyen olvasható könyv, a szerkezete nagyon konkrét, pontos. Sok lehetőséget ad a pihenésre, megállhatsz minden nap vagy hét után. Csak annyi a fontos, hogy nyisd ki az elméd. Légy nyitott a könyv világára. Ha így teszel, segíteni fog neked, ha nem, nem fog jelenteni semmit. De aztán van sok más könyv is, amiket el kell olvasni, és amik valamit jelentenek majd számodra. Nem mindenkinek ad annyit egy könyv, mint amennyit egy másik valakinek képes. Párbeszéd kell legyen a szöveg és az olvasó között. Mindig párbeszéd. Néha ez nem működik, ám nem a könyv, és nem az olvasó hibája ez, inkább az idő, a hely vagy bármi külső tényezőé. De akik kapcsolódni akarnak ehhez a regényhez, azokat kézen fogja majd.

PRAE.HU: Megtennéd, hogy dedikálod nekem a kötetet?

Florencia. Nagyszerű név. Ó, az előbbiek fényében ez vicces.

Fotó: Bach Máté / Prae KIadó