Ecker Klaudia köszöntésével vette kezdetét az este, amelyet Caspar Thorpe misztikusan lüktető gitárjátéka követett. A zenemű mellett a látványvilág is hangolta az érdeklődőket az elkövetkező beszélgetésre és felolvasásra: borostyánok futottak végig az asztalon, amelyet a meghívottak ültek körül, ahogyan a minimalista vásznon is, amely a rendezvénysorozat nevét viselte magán. Semmiféle manír vagy giccs ‒ letisztult, az otthonosság érzetét keltő hibrid szféra.

A válogatott szövegek sorát Kim Simonsen A kérdés című verse nyitotta az Egy csepp tengervíz biológiai összetétele olyan, mint a véremé című kötetből, amely Veress Kata fordításában idén magyarul is megjelent. Ezt követően Endrey-Nagy Ágoston (Alámerül), majd Sirokai Mátyás (Az egyhegyű figyelem…) szövege hangzott el. Tomcsányi Sára a továbbiakban arról kérdezte a meghívottakat, hogyan vált számukra a természet szövegben megjelenítendő toposszá.

Veress a Kim Simonsennel való személyes kapcsolatáról és azokról a rendezvényekről mesélt, amelyeket a feröeri költő a természetben szervez annak érdekében, hogy másokat is közelebb hozzon az ökoszférához.

Endrey-Nagy a faluszéli származásáig és édesapja tájfestészetéig vezette vissza ezt a kötődést, meghatározó olvasmányélményei közül pedig A ránk bízott kert című világirodalmi antológiát emelte ki. Sirokai számára a mozgás vált egy olyan kapoccsá, amelynek segítségével szorosabb kötődést sikerült kialakítania a fákkal. „A saját verseimben leginkább arra törekszem, hogy az élményeket, amik a fákkal kapcsolatban érnek, érzéki szinten visszaadjam, és olyan módon szavakba foglaljam, hogy azok a szavak megérintsék azt a részt az olvasókban, amit bennem is megérintettek” ‒ fogalmazta meg alkotói hitvallását.

A természethez való szorosabb kötődés stratégiáit illetően Veress felhívta a figyelmet a nyelvi korlátok kiszélesítésének fontosságára a minél szélesebb körű érzékelést illetően.

Simonsen kötetének fordítása során rájött, hogy a tenger és az óceán azok a toposzok, amelyeket illetően magyar nyelvterületen nincsenek meg a találó fogalmaink, ahogyan például az izlandiaknak sincs a fák és erdők kapcsán.

„Nekem a Bakony a Párizsom” ‒ jelentette ki Sirokai, a magyar tájélményre és Pannóniára mint misztikus, etimológia szempontjából az ökoszférával szervesen egybeforrott helynévre utalva. Endrey-Nagy kifejtette, hogy a hazaszeretet számára elsősorban tájszeretet jelent, a természetfotózás pedig olyan szenvedélye, amely szoros kötődést segít neki megteremteni a nonhumán élőlényekkel anélkül, hogy bármiféle mesterkélt esztétizálást vagy szépítést kellene alkalmaznia a fényképeken.

Kozma Zsófia Rebeka felolvasásában ezután egy-egy újabb Sirokai- (Leveszem a cipőmet…), Endrey-Nagy- (Hüllőkor) és Simonsen-vers (Napok óta zuhog az eső…) hangzott el, és egy pillanatra a szerzőkkel együtt a résztvevők is maguk előtt láthatták az állatok törte ösvényeket, a képből kisétáló szarvasokat és a haldokló tölgyek törzsén sarjadó sárga gombákat, ahogyan azok a szövegek érzékletes képi világában kibontakoztak.

A versek felolvasását követően Tomcsányi a meghívottakat meghatározó olvasmányélményeik kapcsán kérdezte. Endrey-Nagy elsősorban Fekete István és Howard Phillips Lovecraft prózáit emelte ki, majd Saeed Jones Prelude to Bruise és Czóbel Minka Az erdő hangja című verseskötetére hivatkozott. Sirokai a Lombos ágak szívverése című, Tandori Dezső szerkesztette kötetet hozta fel, amelyen kívül az utóbbi időszakból a kortárs skandináv irodalmat érezte meghatározónak a költészetét illetően. Veress Kata a Megfeledkezve a világról magnóliavirágzáskor című északi irodalmi antológiát említette meg, amelyben több mint harminc skandináv szerző ír az ember és természet közötti kapcsolatról.

A hagyományokhoz való kötődésről a későbbiekben Endrey-Nagy beszélt,

különösen a készülő debütkötetének Assisi Szent Ferencről, az állatok védőszentjeként számon tartott rendalapítóról szóló verseit illetően.

„Az állatok kikerülnek a bukolika díszletét és az emberi érzések metaforáit érintő minőségükből, és elkezdik önmagukat jelenteni” ‒ állapította meg korábban Czóbel költészetét illetően, ez a szempont pedig szervesen beépülni látszott készülő kötetének felolvasott darabjaiban is. Sirokai a Budai Vár keresztjének megmászásáról és a mászás közbeni megéléséről beszélt: „Nekiálltam, és megmásztam a keresztet. Abban a pár percben, amíg ez történt, közvetlen tapasztalatot szereztem a kereszt formájáról, és ez transzcendens élményként hatott. Arra a formára felmászni, amire Jézus Krisztust megfeszítették ‒ valamit megtudtam abból, hogy mi történt vele ott.”

A záró felolvasás előtt Tomcsányi megkérdezte a meghívottaktól, hogyan változik a különböző életkorokban a természethez való kötődésünk, illetve visszatalálhatunk-e a természethez, ha egy adott időszakban meggyengült a vele való kötődésünk. Veress saját természetre találásáról számolt be: „Tipikusan az a városi gyerek voltam, akit lehasítottak a természetről. Egyáltalán nem volt fogékonyságom, sem szemem hozzá. Semmim. El kellett mennem Skandináviáig, hogy megérezzem a nem-emberi létezőt.”

A személyes élményekről való beszámolókat követően Ecker Klaudia a közönség számára is megnyitotta a kérdezés lehetőségét. Arra voltam kíváncsi, hogy Veress Klaudia, aki Simonsen verseskötete mellett idén Jónas Reynir Gunnarsson Az erdő halála című regényét is lefordította, milyen különbségeket észlelt a munkája során a prózai és lírai nyelvben megtestesülő ökoszférával való találkozásokat illetően. „Gunnarsson regényében is, érdekes módon, az apa halálából eredeztethető természetélménnyel találkozunk. (…) Azt éreztem, hogy szimpatizálok ennek az írónak a stílusával, de nem éreztem olyan mélynek, mint Simonsenét. Az ő versei ugyanis erőteljesebben előhívták belőlem azokat a képeket, amiket az óceánparton állva és a fűcsomók között átéltem. Ezek jóval közvetlenebbek voltak, mint a regény fordítása során megtapasztaltak.”

A záró felolvasást követően, amelynek során Sirokai Kezdetben voltak a földrakéták…, Simonsen Minden víz a tengerből jön… és Endrey-Nagy Assisi Szent Ferenc egy Rousseau-festménybe téved című versei hangzottak el, az estet Caspar Thorpe Mező című gitárjátéka zárta.

Legnagyobb örömömre nemcsak Endrey-Naggyal sikerült beszélgetnem a beszélgetést megelőzően fényképezésről és egyetemi teendőkről, hanem a beszélgetés végén Veress-sel is egymásra találtunk a Gunnarsson-regényt illetően, majd dedikálta is a frissen beszerzett Simonsen-kötetem, jóleső feröeri megmártózást kívánva. Mivel mindeddig nem volt lehetőségem Sirokaival személyesen megismerkedni, sem dedikáltatni, hozzá több kötetével fordultam, amelyekhez jó újraolvasást kívánt. Mindhármuk ‒ valamint az esemény szervezőinek ‒ nyitottsága a közönség felé tovább fokozta az est hangulatát. Számomra minden bizonnyal az eddigi legizgalmasabb és -elgondolkodtatóbb esemény volt, amelyen alapjáraton tudósítás céljából vettem részt, az pedig külön sokat jelent, hogy a 2025-ös utolsó közlésem erről a találkozás-, kötődés- és odafordulás-sorozatról ad értesítést.

Fotók: Kabai Henrik