Benke Attila

Vannak, akik szerint 2025 filmes szempontból gyengébb év volt, de szerintem ez nem igaz. Mind a műfajfilmek, mind a szerzői filmek frontján elég sok izgalmas alkotás érkezett idén, legyen szó az új DC Moziverzumot elindító James Gunn-féle Supermanről, Zach Cregger horrort és humort mesterien keverő Fegyverekjéről, Emilie Blichfeldt találó Hamupipőke-parafrázisáról, A szer párdarabjának tartott A csúf mostohatestvérről, az akcióhorrorba oltott szívfacsaró szerelmi történetről, a Chainsaw Man: The Movie – Reze Arcról vagy az ötvenes éveket sajátos módon bemutató kiváló Árváról Nemes Jeles Lászlótól.

Nehéz is volt kiválasztani, mi az, ami a leginkább megfogott az idei felhozatalból, és végül nem is egy széles körű moziforgalmazásba került filmre voksolok, hanem egy olyanra, ami majd csak jövőre érkezik a magyar mozikba. Ez az Itt érzem magam otthon, Holtai Gábor első nagyjátékfilmje, amely független gyártásban készült, vagyis nehéz volt összeszedni rá a pénzt, és sok szívességnek köszönhetően, közösségi összefogásból született meg. Az ősszel megrendezett II. Budapest International Film Festival (BIFF) alkalmából már vetítették, ezért is bátorkodtam kiemelni a 2025-ös felhozatalból. Holtai műve egyszerre működik paranoid thrillerként és szürreális, már-már abszurd parabolaként, ami a kifinomult zsarnokság természetrajzát nyújtja. Lovas Rozi játssza a főhősnőt, Ritát, aki egy könyvesboltban dolgozik, látszólag nincs benne semmi különös. Ám egy nap hazafelé tart, menet közben pedig rejtélyes alakok elkábítják és elrabolják. Egy nyomasztó lakásbelsőben ébred, ahol a Molnár Áron által félelmetesen megformált nyakkendős-inges és műmosolyos Marci értesíti arról, hogy „végre megtaláltunk, Szilvi”. Rita persze nem tudja, a férfi miért nevezi így, és az előtte álló napokban vagy hetekben arra kondicionálják, hogy játssza el Szilvit és tagozódjon be egy bizarr, a világtól teljesen elszigetelt családba, amelynek feje, a Szervét Tibor által zseniálisan alakított Papa a mindenható. Holtai nem nélkülözi a groteszk iróniát sem a cselekmény során, egészen megdöbbentő és vicces, ahogy felnőtt emberek nem is szimplán gyerek módjára, hanem ölebként pitiznek a Papának. Az Itt érzem magam otthon pedig összességében azt az igen aktuális kérdést teszi fel, hogy az ember mennyit hajlandó feláldozni a szabadságából és az identitásából a viszonylagos jólétért cserébe. Nagy dilemma ez Magyarországon, viszont Holtai ügyesen elkerüli egyrészt a direkt politizálást, másrészt a téma leegyszerűsítését. Azaz a film keserű iróniájának fontos összetevője, hogy a fene nagy szabadságpártolás lehet, csak addig tart ki, amíg az egyén a hatalomba nem kerül. Utána már csak a hatalom fenntartása számít. Remélhetőleg minél többen megnézik és értik majd ezt a különleges alkotást 2026 februárjában.

Kiss Dalma

Amikor arra gondolok, hogy milyen volt a 2025-ös év filmes felhozatala és melyek voltak a számomra meghatározó mozis élmények, akkor a nemzetközi filmfesztiválokon látott filmeken túl elsősorban azok az alkotások jutnak eszembe, amelyeket már láttam korábban, és idén végre nagyvásznon is volt alkalmam megnézni őket, hiszen van valamiféle transzcendentálisan gyönyörű abban, amikor a többi nézővel együtt elsüllyedünk az olykor kényelmetlen moziszékben, és hagyjuk, hogy elvarázsoljon bennünket a bársonyosan áramló képfolyam. Az egyik kedvenc rendezőm a két éve elhunyt Terence Davies, akinek A hosszú nap véget ér című filmjét a BIFF beválogatta a retrospektív programjába; amikor ezt megtudtam, nem volt kérdés, hogy azon a vetítésen ott a helyem. És így lett teljes, így vált teljessé az a film, amelyet korábban már számtalanszor láttam és elemeztem. A teremben mindenki csendben merült el Terence Davies világában, akarom hinni, hogy átszellemülten. A másik ilyen alkalom a Filmvilág Filmklub decemberi Vad banda vetítése volt, amit izgalmas podcast beszélgetés követett. Sam Peckinpah méltán híres 1969-es westernje több szempontból is kiemelkedő darab, fontos helyet foglal el mind a rendezői életműben, mind a műfajtörténeti kánonban, és bár nekem nem ez a kedvenc filmem tőle, elgondolkodtam, hogy mit jelent számomra ez a film. Az erőszak és vér ellenére van benne (ahogy a többi Sam Peckinpah filmben is, már amiket eddig láttam) egyfajta mélyben gyökerező empátia és bajtársiasság, azok a nüanszok, ahogy Peckinpah a banda tagjait és a férfi kapcsolatokat ábrázolja, ahogy félreteszik az egyéni érdekeket és nem hagyják magára a másikat. Tudod, hogy visszamennek Angelért. Tudod, hogy a vesztükbe sétálnak, de drukkolsz nekik, mert te is meg akarod menteni Angelt. Éppen ezért a finálé mészárlása egyszerre sokkoló és szomorú. Olyan ez, mint a vesztes háború utolsó reménytelen csatája. 

De hogy ne csak régi filmekről írjak, a cannes-i filmfesztiválon láttam a magyar mozikba februárban érkező meleg motoros filmet, a Pillion-t, mely két férfi kapcsolatán keresztül beszél arról a sebezhetőségről, amit abban a pillanatban felvállalunk, amikor valakit beengedünk az életünkbe és megszeretünk, társra lelünk benne, új élményeket szerzünk vele, ugyanakkor kockáztatjuk azt, hogy a végén összetöri a szívünket. 

Dombai Dóra

2025 egyebek mellett a hétköznapivá fásult algoritmus-kultúra és mesterséges intelligencia-használat éve volt. Reményt, jövőt, tudományt, sőt művészetet már mindenki leginkább digitálisan képzel el. Ez a technológiai fejlődés és a megváltozott kulturális horizont ugyanakkor kérlelhetetlenül kitermelt egy (mozgó)képi entrópiát, aminek kritikusai meglepően gyorsan tűzték zászlajukra a digitális információs rendszerekből való kiábrándultságot megfogalmazó ellenreakciót is. Röviden ezt nevezik a teoretikusok posztdigitális állapotnak. Ha a posztdigitális állapotot a kortárs művészetet meghatározó, mainstream törekvésként fogjuk fel, annál fontosabbnak tűnik, hogy megemlítsük az ezredforduló utáni évtizedek során a globális művészfilmben megfigyelhető, új esztétikai tendenciát, amely a befogadói érzékekre ható, lassú ritmusú újrealizmusban ölt testet. Ez a trend ugyanis egyre több olyan műalkotást termel ki, aminek határozott célja, hogy kiszakítson bennünket a digitális mindennapok élményéből és a filmnézés során az érzéki tapasztalást kapcsolja össze az esztétikai élménnyel. Ebben a korszellemben az idei legmaradandóbb filmélményem felkiáltójelként, csendes protest módjára tündököl egy egyszerű, örök, emberi történettel. Olaszország idei Oscar-nevezettje Maura Delpero rendezése, a Vermiglio – A hegy menyasszonya kosztümös, történelmi dráma az Alpok hűvös leheletében, ami a roppant hegycsúcsok gondosan komponált látványán kívül minden grandiózusságot jótékonyan nélkülöz. A kisközösségi létezés képei, az élet ritmusát szervező rítusok és hagyományok, a küzdelmes mindennapok ábrázolása az érzékekre ható, realista reprezentációban líraivá és megejtően zsigeri élménnyé válnak ebben a filmben. A metsző alpesi szél, a hideg víz, a szalma illata, a frissen fejt tej csorgása sokáig a nézővel marad. Az élet egyszerűségét, törékenységét, kicsinységében is értékes voltát mutatja fel a film egy apró, elszigetelt hegyi faluban élő család hétköznapi történetén keresztül. A történeten, amelyet a magashegyi ember türelmes csendjei és az elhallgatás levegője fog egybe, amelyben hétköznapiságukban megrendítő, archaikus asszonysorsok mutatódnak fel, s ahol – ez pedig A hegy menyasszonyának legmeglepőbb kvalitása – a rendező csupán látni enged, rámutat, szereplői mellé lép, de a legkevésbé sem ítél.

Horányi Péter

Az idei év valószínűleg legnagyobb filmélménye számomra Richard Linklater új alkotásának, a Blue Moonnak a premiervetítése volt, amelyet különleges módon már az év elején, Berlinben élhettem át. A régen legendás dalszövegíró, ám később elfelejtett, a lecsúszás szélére sodródott Lorenz Hart utolsó estjét megörökítő mozi felsorakoztatja azokat a stílusjegyeket, amelyekben Linklater hosszú évek után is komfortosan mozog: a szituatív találkozásokra épülő történetmesélést és a hosszadalmas, életszagú dialógusokat. A főszerepet játszó Ethan Hawke fürdőzik ebben szerethető, ám bizarr Broadway-ikon megformálásában, mellékszerepekben pedig a mindig kiváló Margaret Qualley és Andrew Scott is megjelennek. A Blue Moon érezhetően szerelemprojektként született, remekül kiegészítve Linklater idén Cannes-ban versenyző másik filmjét, a Godard munkásságát bemutató Nouvelle Vague-et. Mégis kevésbé magára a filmre, sokkal inkább a moziélményre emlékszem vissza most, az első alkalomra, amikor a Berlinale dísztermében, a Berlin Palastban jártam, filmrajongók és sztárok társaságában, ugyanabban az oxigénben osztozva. Az egyébként rendkívül fagyos és havas berlini februárban ideig-óráig azt érezhettem, hogy valami igazán elevennek a közepén állok, amit úgy hívnak, kortárs filmkultúra.

Bükki Linda

Idén egy olyan alkotást választottam ki, a Souleymane történetét, amely hazai bemutatásával némileg átlóg a 2024-es évbe, hiszen tavaly ősszel szerepelt az I. BIFF programjában, ahol közönségdíjas lett. Boris Lojkine nyers esztétikájú látlelete azóta sajnos nem került moziba, jelenleg az HBO Max kínálatából streamingelhető, mélyen humánus hozzáállása és időszerű története miatt azonban mindenképpen érdemesnek tartom kiemelni. Már csak azért is, mert az új francia film egyik említésre méltó darabja a biciklis futárként dolgozó guineai bevándorló mindennapi nehézségeit kísérő dráma, amely olyannyira komolyan veszi saját személyességet, hogy minden stíluseszközt a főhőshöz igazít. Souleymane ugyan Párizs utcáin, szállóin küzd a megélhetésért, az eszményített francia főváros mégsem jelenik meg, csak mítoszaitól megfosztva, vibráló részletekben villan fel a kézikamerával követett főhős mögött, sokatmondó, korszerű, de elegánsan elmosódó háttérként. Az utolsó jelenet pedig, amikor Souleymane elmondja az ő igazi történetét a bevándorlási hivatalban, eléggé remekbe szabott, filmkészítői és emberi értelemben egyaránt, de különleges színészi teljesítmény Abou Sangare részéről, aki nem profi színészként, hanem végig természetes szereplőként van jelen a filmben.

Szabados Attila

2025 telén felhívott egy barátnőm, hogy megnézem-e vele a Wickedet. Mondtam, hogy megnézem. Ez az a kedves-aranyos film, igaz, aminek valahogyan köze van az Óz és Dorothy-történethez, és amiben a zöld boszorkány van? (Mostanra büszkén vállalom, hogy Wicked-rajongó lettem.) Aztán találkoztunk D-vel a moziban, és úrrá lett rajtam valami szkepticizmussal kevert izgalom. Ettem az ultrafeldolgozott rágcsálni valót, és azt vettem észre, hogy elérzékenyülök. Igen, igen. Egy ilyen csillivilli musical ríkatott meg 2025-ben – viszonyom a zenés művekhez persze eleve determinált, de az évek során kifejlődött az a képességem, hogy elutasítsam a csillámtengerben úszó dolgokat. A Wicked ezt a képességemet áttörte. Lássuk röviden, hogy miért – csak, hogy érvelni is megpróbáljak. Egyrészt szerintem a Wicked története nagyon modern, és dramaturgiailag részemről kevés kifogásolni való van benne. Másrészt, és ez nagyban következik az előbbi szempontból, nagyon jó a film tempója. Nem ül le, és ha igen, akkor annak oka van, érezhetően ott és akkor kell „megpihenni”. Harmadrészt (szerintem) kétszer van tetőpontja – egyszer, amikor Elphaba és Glinda táncolnak, másrészt, amikor Elphaba a végén felemelkedik, és elénekli a film leghíresebb dalát. (Könnyeim e két ponton hullottak.) Ja, és ki ne felejtsem, hogy mennyire gazdag, és mennyi rétege van az emberi kapcsolatoktól kezdve a tehetség, a tudás, a szorgalom, a manipuláció, a politika, a hatalom, a megtévesztés témáitól egészen a kirekesztésig, gyűlöletig, fenntarthatóságig, állatvédelemig, szólásszabadságig.

Tóth Aliz

Idén is sok film volt, amit nagyon vártam. A sequelek (28 évvel később, Tudom mit tettél tavaly nyáron) mellett több, számomra kedves rendező új filmjét is bemutatták, ezek közül Bong Joon-ho, Wes Anderson, Park Chan-wook és Ari Aster legújabb alkotásait vártam a legjobban. A Fehér éjszakák és az Örökség rendezőjének új filmje volt az egyik kedvencem idén. Az Eddingtont tavasszal mutatták be a cannes-i filmfesztiválon, Magyarországra nem hozták be. Ari Aster a pszichológiai horror után az elmúlt évek eseményeiből merítve készítette el legújabb filmjét. 2020 elején járunk, tombol a Covid és zajlanak a Black Lives Matter demonstrációk, miközben a város polgármester-választásra készül. A film az amerikai feszült közhangulatban kialakult két pólust mutatja be: az összeesküvéselméleteket olvasó és oltásellenes tömeget, illetve a híreket követő, maszkot hordó dühös embereket, akik az utcákon tüntetnek a rendőri agresszió és a rasszizmus ellen. A film remekül mutatja be a Covid első hullámát övező félelmet és őrületet, amely a két főszereplő személyes ellentéte miatt a végletekig fajul a végére. Az Eddington sokban hasonlít Park Chan-wook szintén idei, Nincs más választás filmjére. Mindkét rendező egy-egy valós szituációt választott alapul, hogy azt aztán a végletekig fokozva szürreális filmélményt nyújtson a nézőnek. Ari Aster filmje legalább annyira szórakoztató, mint amennyire komoly is. Az őrületet és a káoszt az abszurditásig vitt jelenetekben mutatja meg, amiken már tehetetlenségében nevet az ember. 2020-at pontosan olyan lázálomként mutatja be, mint ahogyan arra visszaemlékszünk.

Az animációs filmek mindig külön izgalommal töltenek el, így az Elio megjelenését is izgatottan vártam, és abszolút nem okozott csalódást. A történet a Pixar meséktől megszokott módon szerethető és kedves, miközben mélyebb témát is feldolgoz. A film gyönyörű képi világa és aranyos földönkívüli lényei mögött egy kisfiú bolygók között keresi azt a helyet, ahova tartozhatna és a helyet, amit otthonnak tudna hívni.

Gajdos Nárcisz

A legkedvesebb idei moziélményem Lilja Ingolfsdottir Szerethető című alkotása. Általában azok a filmek gyakorolják rám a legnagyobb hatást, amelyek az életet a maga finom hétköznapiságával próbálják meg ábrázolni, a Szerethető pedig ennek az empatikus egyszerűségnek tökéletes példája. A négygyermekes édesanya, Maria mindennapi gondjai, konfliktusai, szembenézései és karakterfejlődése bárkit könnyen megérinthet, hiszen sokan és gyakran érezhetjük, hogy kiúttalanul belebonyolódtunk az emberi kapcsolatok hálójába, hogy valami nem műküdik, pedig nagyon szeretnénk a másikat szeretni és magunkat ugyanúgy szeretve érezni. Az állandó rohanásban önmagát – és ezáltal szeretteit is – szem elől tévesztő Maria történetén keresztül újra megtapasztaljuk azt, amit valszínűleg már sokan átéltünk a valóságban is, hogy milyen egy fájdalmas szakítás, mennyire megszállottak lehetünk egy új szerelem reményében, majd hogyan romboljuk le tudattalanul a már markunkban lévő boldogságot, akaratlanul is beleragadva a családunkból hozott, gyakran negatív sémákba. Könnyen és erősen szerethető ez a film, amelyben az önismeret és terápia nem egyszerű útját járva a főhőssel együtt tehetjük meg fontos felismerésünket: ahhoz, hogy másokat jól tudjunk szeretni, először meg kell tanulnunk azt, hogyan szeressük önmagunkat.

Szélyes-Pál Dániel

Letaglózó Makk Károlyt nézni 2025-ben. Annál boldogabb az ember, ha mindezt az Urániában, celluloidról, felújított kópiáról tekintheti meg a Budapesti Klasszikus Film Maratonon. Tóth János képei és Déry Tibor története a mai napig élő, mágikus egységet alkotnak. Darvas Lili és Törőcsik Mari dialógusa még mindig parázslik, a fantázia képei minket is visznek magukkal, egy idős hölgy fejével gondolkozunk, aki egy másik rendszer szülötte. Én is egy másik rendszer szülötte vagyok és ugyan a film Rákosi (és egyben Kádár) korszakát örökíti meg, mélyen összekapcsol mindenkit, aki már egyszer rettegett. Hogy az igazságtól függetlenül ítélik meg; hogy a dolgok vele párhuzamosan történnek. Nem lehet elfelejteni Darvas arcát, a fekete macskát, a bozótossal küzdő Törőcsiket, és azt, hogy a személyes sors ódáján kívül a montázs ódája is ez az alkotás. Mindig felnéztem azokra a filmekre, amelyek a történetükhöz megtalálják a személyre szabott formát és vizualitást, így a mű egészét is sokkal különlegesebb befogadni. Így válik számomra verssé a Szerelem. És milyen gyönyörű, hogy egy ilyen domináns történet is maradhat vers.

Győri-Drahos Martin

Számomra a centenáriumát ünneplő Aranyláz Puskin Moziba szervezett jubileumi vetítése nyújtott semmi máshoz nem fogható élményt. Június 26-án, a film eredeti bemutatójának századik évfordulóján, hetven ország több mint ötszáz vásznára csoszogott be Charlie Chaplin csavargója. Az egykori film paloták impozáns csillogását mind a mai napig megőrző, a 2026-ban megnyitásának századik évfordulóját ünneplő Puskin már önmagában, a vetítés megkezdése előtt annak a kornak a rivaldafényes filmpremierjeinek az atmoszféráját keltette, amelyben az Aranylázt bemutatták. A vetítés azonban jóval több volt egy retrospektívnél vagy a film aranykorát célzó múltidézésnél. A nézőteret nem (csak) kritikusok, filmtörténészek, archivátorok és cinefilek töltötték meg, hanem a jelen változatos moziközönsége. Gyerekek, fiatalok, felnőttek és szépkorúak – jópáran minden bizonnyal először látták ezt a csodát – közösen nevettek fel a kenyérbalett, a kabinlibikóka vagy a kutyatánc láttán, és könnyezték meg a szilveszter éjszaka magára hagyott kis csavargót. A nyár közepén Chaplin utolsó némafilm korszakban készült játékfilmje a Puskin közönségének, és joggal feltételezem, hogy világszerte minden nézőnek bebizonyította, hogy bár filmművészeti korszakok, formák, stílusok, műfajok és technológiák jönnek-mennek, de Chaplin marad.