Újraírt szenvedéstörténetek

A júniusi Alföld-lapszám Szépirodalom rovata Takács Zsuzsa Bevezetés a halálba című versciklusával nyit. Az első Halál és megdicsőülés című prózaversben egy háború alatti történetet mesél el egy anyáról, aki ambivalens módon féli a halált, majd talál feloldozást benne. A Térdre esni és Kiül a holdvilágra című költemények a halál küszöbének más-más megnyilvánulásait festik meg.

Gerevich András három versét közli a lapszám, a Szótlan című művének lírai énjét „szétfeszíti belülről” a csend, gondolatai „titokban erősebb nyelvet keresnek”. Hangpár című kétsorosa az előző vershez hasonlóan a szótlanság és beszéd ambivalens kapcsolatát tematizálja. A Hangfolyam című vers a beszédképtelenség és identitásválság összefüggésére világít rá.

Háy János Száz nap című regényéből két számozott részletet olvashatunk. „A szégyent, amit mások halála miatt érzünk, csak a saját halálunk oldja fel. A szégyent, amit azért érzünk, mert mi életben maradtunk, csak a saját halálunk oldja fel” – hangzik el az első részletben, amely a gyászfeldolgozás témájával foglalkozik, míg a folytatás a „[v]ajon történnek-e vicces dolgok, amikor az ember szomorú?" – kérdést feszegetve folytatja az előző fejezet kezdeményezését.

Triptichon az ismétlődésnek a címe Jánosa Eszter versciklusának, melynek versei mintha ugyanabból a tengerparti pillanatból bontakoznának ki. Az első vers Áramló terek címmel az állandóság hiányát, a folyamatosan mozgó teret helyezi középpontba, ahogy a tenger bekebelezi a földterületet. Az Atlanti fal című költemény az elengedésre, a test törékenységére tanít, A különbségben „[v]onzás, gyorsulás, / távolodás, a ritmus másképpen tér vissza, bonyolult / mintázatot hagy maga után a homokban”.

„Mindig újraültetjük Perszephoné fáit, / újraírjuk szenvedéstörténetét” – írja Endrey-Nagy Ágoston Aszály című költeményében, melyben maga is gránátalmamagokat vet el.

Bálint Péter Nikodémus látogatása Názáretben című regényrészletében pletykák sorozatából gyúrja össze történetét, szóbeszédekből építve ki a bibliai alakokat és történeteket.

„Ez az írás egy titkos könyv lapjairól szól, de nem helyettesítheti azokat. Engem is elragadott a pillanat, amelyet ösztönös kíváncsiságnak hívnak, ezért eredtem a pillanat nyomába” – olvashatjuk Mohai V. Lajos A pillanat nyomában című novellájában, aminek helyszínéül egy város szolgál, amely se nem Zágráb, se nem Trieszt, de nagyon sok mindenben hasonlít ezekre. A novella egy útinapló ehhez a meg nem nevezett helyhez: történelme, lakóinak létélménye, utcái, temploma, mindaz, amit magába sűrít, tárul fel az oldalakon.

Vörös István a Világnézeti balladában egzisztenciális kérdéseket feszeget, Rájátszás című négysorosa az önerőt tematizálja, Irigyelt munkák című versében a különböző munkákkal járó nehézséget példázza, majd a művész és a lelkész irigylésre méltó pozícióit körvonalazza. Első pest megyei elégia című költeménye öt számozott és alcímmel ellátott verset tartalmaz: 1 [Közellenség], 2 [Köszönöm, nem létezek], 3 [Az agyvérzés előszobája], 4 [Attól kell félni, ami vagytok!], 5 [Zavarban a történelem].

Lipcsey Emőke Impossibile in tempore című versében „ketten baktatnak a téli éjszakában”, távolabb mégsem lehetnének egymástól. „Belül is változatlan minden; / csak a lehetőség éltet, / nem szeretem, mikor henceg az Isten” – zárul a Színpompás változatlan.

Szénási Miklós Nem mondtad, mi volt, Sárvár és A kerítésen túl című versei az elkövetkezendőkről, a már megtörténtekről és képzelgésekről.

Oláh András magunktól is távol című verse „búcsú Ágh Istvántól – saját szavaival”, karnyújtásnyira című alkotás a hiányt tematizálja, a hol a rés című négysoros végkövetkeztetéseként „maradunk silány apróhirdetés”.

„Manapság Tóth Esztert is szinte csak apjáról (Tóth Árpád) írott könyveiről emlegetik. Pedig vérbeli költő volt, noha ő szerényen így definiálta magát: »egy vonalnyi ihlet az öröklétben«” – írja Bakó Endre A spirituális költészet címen megjelent szövegében, melyben Tóth Eszter pályakezdésére fekteti a hangsúlyt. Írásának bevezetésében kifejti az irodalomtörténeti korszakok szűk közegek általi leuraltságát, amelynek határait kitágítani igyekszik Tóth Eszter életművének feldolgozásával.

Kelemen Erzsébet Imázs és örökség című írásának középpontjában Soltész Márton Önmaga hőse és áldozata. Közelítések Szabó Magda karriertörténetéhez című könyve áll, mely „a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Történelemtudományi Doktori Iskolájában megvédett PhD-disszertációjának újraszerkesztett változata. A mű innovatív alkotás: sajátos módon kapcsolatot teremt az irodalom- és történettudomány között”. Kifejti, hogy „a könyv túlmutat a kortárs irodalomtudományi megközelítéseken, és az irodalomtörténetnek a történettudományhoz való közelítése révén historiográfiai, valamint genetikus-holisztikus elemeket, történettudományi szempontrendszert és módszereket alkalmaz”.

Borda Rékával és Kali Ágnessel Urbán Andrea beszélget az irodalom és anyaság kapcsolatáról. Szó esik az irodalmi anyaképekről, készülő kötettervekről („Réka, a te kötetterved A kilencedik évszak címet viseli, és a várandósság időszakában készült naplófeljegyzésekre épít, Ági, te a Tigristej címet adtad a készülő kötetnek, melynek az egyik fő célkitűzése a női szolidaritás kollektív nyelvének a megteremtése”) és az emberi kapcsolódásról. 

Kulcsár-Szabó Zoltán Természettörténet Borbély Szilárdnál címen közölt tanulmánya a költő Naturhistorisches Museum című művét elemzi, a múzeumi géphang narrációját helyezve elemzése középpontjába, kitérve a természet és történelem kapcsolatára. 

„Borbély Szilárd Bukolikatájban. Idÿllek címmel posztumusz megjelent kötete 2010 és 2013 között írt verseket tartalmaz, melyek tágan értik a bukolika fogalmát, a pásztori világon túl kiterjesztve a jelentését a Georgica, vagyis a földművelés területére is. Ami a kötet bukolikusságát illeti, egyik értelmezője, Száz Pál a verseknek a hagyományhoz való metonimikus viszonyáról beszél: »a táj téeszesítetten posztparaszti, bukolikussága bevallott mimikri, idézőjeles alakoskodás«. Borbélynál a »bukolikus« magában foglalja a »posztbukolikus«-t is, mely nem a pásztori költészet utánit jelenti, hanem azt a szemléletmódot, amely túllép a bukolika keretein, de a bukolika hagyományainak talaján áll” – írja Krupp József Állatok és tárgyak Bukolikatájban című tanulmányában.

Simon Attila Undor és halál Borbély Szilárd Prokné, anyám című költeményében fenomenológiai és poétikai jelenségek értelmezhetőségét helyezi vizsgálatának középpontjába.

Uri Dénes Mihály Hűséges szenvedés cím alatt ír Visky András Illegalisták című könyvéről, kitérve a már Kitelepítés által is felvetett egzisztenciális kérdések ismételt felbukkanására, a szerző mindkét regényét tanúságtételként értelmezi. „A regény eszme-, társadalom-, egyház- és politikatörténeti távlatai, valamint személyes és társadalomlélektani összefüggései is igen jelentősek, ezek felől szintúgy érvényes olvasatokhoz juthatunk. Sok egyéb mellett ebben áll Visky András második regényének értéke. És abban a nyelvben, amely minden bizonnyal egyedi a kortárs magyar elbeszélő prózában. Egyszerre idézi az előző művet, miközben el is lép attól. Már nem totalizálja az első személyű narrációt, megőrzi a költői finomságokat és érzékiséget, ugyanakkor az idézett és/vagy átírt bibliai intertextusokkal még sűrűbbé, olykor talán átláthatatlanul sűrűvé teszi a szöveget. Olyan sűrű szövetté, amelyek mögött ugyanakkor mégis arcok formálódnak, s ahogyan haladunk előre a regény lapjain, ezek az arcok egyre élesebb kontúrokat kapnak. A leesett arcok visszahelyezhetővé válnak. Most már a te dolgod, hogy ezt megtedd, olvasó.”

Petőcz András Az androgün szerető című művét Hörcher Eszter szemlézi. Kitér a kötet szerkezeti sajátosságaira, tematikus sokszínűségét is vizsgálja: „testi-szellemi diverzitás, közelségek és távolságok mellett megteremtődik a földrajzi sokféleség is”.

Az együttérzés reprezentációi című kötetről, amelyet Balogh László Levente, Fazakas Sándor, Valastyán Tamás szerkesztett, Pinczési Botond közölt írást, kiemelve az egyetemi könyvkiadók kiadványainak alulértékeltségét, és nyomon követésük fontosságát. A kritika témájául választott kötet az érzelemkutatás köré épül, viszont a tág témakörön túl nem mutat nagy koherenciát. Pinczési írása „igyekezett bemutatni a kötet tanulmányainak fontosabb megállapításait, illetve a kutatások holisztikus, diverz jellegét”. „A könyv nem hasznosnak próbál látszani, hanem hasznos. Hasznos megállapításokat tartalmaz a tanulmányok tudományterületeire nézve, illetve hasznos, mert segít párbeszéd és vita formájában szemlélni az együttérzés kultúráját, meglátni az összefüggéseket a reprezentációk között.”

„Másülönben csak keringek itt”

Schein Gábor verseivel nyit a Jelenkor júniusi lapszáma. A Régi mesterek nyelvén című költemény az élet gúzsba kötő, kikerülhetetlen törvényeinek való alávetettséget járja körül, a Repedés lírai énje a törést és annak nyomait keresi. „[A] világot egyetlen szörnyű lénynek látom, amely százezer karral és karommal mindent és mindenkit cafatokra tép” – szól a Semmi közöm című mű zárlata. Az utolsó megjelent vers (Most nekünk ragyog) a pillanatnyiságot tematizálja.

Colette Bryce költeményei Mesterházi Mónika fordításában jelennek meg a lapszámban. Az Igeidők, Rigó, A fóka és az Autómosó az emberi kapcsolatok mibenlétével foglalkozik, főként szerelmi kapcsolatok tereit tapogatja körbe.

Demény Péter lírai énje a levegővel küzd a Légzésgyakorlatok című versben, a lírai én szerint a be- és kilégzés ugyanúgy jelenthet terhet. Az Algebrában a szenvedés paramétereit vázolja fel, a Méltóság című költemény a baj méltósággal való viselését helyezi a középpontba.

Ungváry Rudolf Véghelyzet című novellájának középpontjában a személyes és társadalmi igazságért való felelősségvállalás és az erre adott reakciókkal való szembesülés, megküzdés áll, mindennek színteréül a vonat biciklitároló vagonja szolgál.

Soproni András fordítói előszavában tárgyalja Varlam Salamov életművét, a szerzőt „a szovjet „nevelő” munkatáborok – valójában büntetőtáborok, lágerek – világának két világirodalmi mércével is jelentős megörökítője” egyikének bélyegzi, aki szenvedései ellenére is „életben tartotta irodalmi ambícióit”. A fordított Salamov írás A megtérítetlen címen követi a fordító megelőlegezett gondolatait. „Azok az egykori rabok, akik könnyen vették a lágert – ha ugyan a láger bárkinek is könnyű lehet –, életük legnehezebb időszakának a láger utáni jognélküliséget, a láger utáni hányódást tartják, amikor sehogy sem sikerül megszerezni a köznapi élet állandóságát, azt a bizonyos állandóságot, amely segített nekik életben maradni a lágerben. Ezek az emberek valahogy alkalmazkodtak a lágerhez, és a láger is alkalmazkodott hozzájuk, adott nekik élelmet, fedelet és munkát. A láger után sarkalatosan változtatni kellett a szokásokon.” A novella a láger utáni élet megélését mutatja be. A szöveget Alekszandr Blok Lányka dalolt a templomi karban és Kicsi kékszín hálód éjiben című verseinek fordításai követik.

„Megállapításokat kell tenni, kommentálni, ami van, máskülönben csak keringek itt, mint ez az öltönyös alak, ebben az időhurokban, ha a tájból kiálló tárgyak, emberek sem adnak kapaszkodót” – fut át az elbeszélő agyán Schillinger Gyöngyvér Úgy indultam meg című írásában, aminek cselekménye ez a kanyargós útvonal és a sétát kísérő gondolatfolyamok egymásba torlódása. „Két gondolat közötti szünet, ez szeretnék lenni.”

Cserna-Szabó András és Kácsor Zsolt közös írásának, a Milyen nyelven üzenjünk hadat főszereplője, Krisztina többgyerekes begyepesedett családanya üzletember férje távollétében budapesti lakásuk börtönébe kényszerülve fiatalkori olvasmányaiba gabalyodik: napokig csak csipszet eszik, koktélt iszik és könyvet könyv után olvas a kanapén. A Mester és Margarita rég félbehagyott, de el nem feledett szakdolgozata újrakezdésére és befejezésére sarkallja. Anyját lakásukba rendelve, fiait az ő felügyeletére hagyva balatoni nyaralójuk felé veszi az utat, ahol nyugodtan belemélyedhet Kant antropológiai dualizmusába. Az elhagyatott villában hűtlen férjével és az Adó- és vámhivatallal kerül bonyodalomba. 

Havasi Attila Bankett Montgomeryben című verse a walesi bárdok ismerős vacsorájának ironikus átdolgozása, megjelentek továbbá a lapszámban a Nem nagyon fáj, A nagy-nagy lótusz és Vezetőember emlékverse című művei.

A versírás kapaszkodóinak autentikussága, az átvett és kisajátított ihletforrások, megélt emlékekből való merítés analógiája ön létre Kollár Árpád Megfojtani a verset című alkotásában.

Véssey Miklós Visszavonulás című verse több történettöredék párhuzamos összerendezése: az egymás mellé helyezett életszituációk a megélések és lehetőségek kettősségét hangsúlyozzák, az ezeket érintő mércék változása és változatlansága egyaránt megjelenik.

Mesterházy Balázs Kenón cím alatt négy alcímmel ellátott verset fűz össze: (sivár), (vers) (a botrány) és az (Emléknek készülsz), a tematikus kapcsolatot közöttük a hiány megközelítése jelenti. 

Ágoston Zoltán írása Évgyűrűk és vargabetűk címen jelent meg, és már alcíme elárulja vizsgálatának tárgyát: Pákolitz István életrajzi verseiről. A szerző egy-egy szövegrészt szentel az Évgyűrűk című ciklus és a Vargabetűk című vers elemzésének.

Valkó Lászlóról való megemlékezés végett követi egymást Várkonyi György nekrológja, Kovács Orsolya kiállításról való beszámolója és Valkó László saját levéltöredéke, amelyet utolsó kiállításának margójára írt. Várkonyi György a művészettörténet-írás feladatának a pozíciók meghatározását véli, erre tesz kísérletet, miközben következőképpen jellemzi Valkó munkásságát: „A kettő szorosan összetartozik. Valkó is elmondhatná József Attilával: »Én úgy vagyok, hogy már százezer éve nézem, amit meglátok hirtelen«. És az a százezer év az ő esetében sem csak költői túlzás. Munkásságának ugyanis egyik kulcseleme olyan »ősképek«, »természetes képek« használata, mint a lenyomat, az öntvény, a maszk, illetve mindezeknek a »héja«, pozitív és negatív transzformációja”. Kovács Orsolya kiállítás apropóján elemzi Valkó műveit, miközben úgy nyilatkozik, hogy „Valkó László esetében azonban a »korszakok« leginkább alkotói módszerek, témák variációit jelentik, nem pedig a hagyományos értelemben vett pályaívet, mivel a művész már fiatalon teljes fegyverzetben jelent meg a nyilvánosság előtt”. Valkó László útmutató megjegyzése Újrahasznosított és új képek cím alatt olvasható.

2031. Budapest. Osztálytalálkozó. Színészképzés után evickélő pályakezdők. Politikai, kulturális, művészeti élet – ezek a kulcsfogalmai Biró Zsombor Aurél lapszámban megjelent drámájának.

„A színházművészet mibenlétének, a színházi előadásnak a meghatározására törekvő esztétikai elméletek nemegyszer tekintik magától értetődőnek, hogy kiinduló- vagy viszonyítási pontként a drámairodalmat vegyék alapul. Mintegy a drámairodalom függvényében tekintenek a színházművészetre, a színházi előadásra. Az alábbiakban röviden áttekintem, hogy a 19. és a 20. század néhány rendszerelvű esztétikájában miként szerepel a színházművészet, illetve a drámairodalom. Előbb négy filozófiai esztétikát érintek, Kant, Hegel, Nicolai Hartmann és Lukács György munkáit, majd két magyar színháztudós, Székely György és Bécsy Tamás színházesztétikai és drámaelméleti nézeteit elemzem” – hangzik P. Müller Péter A dráma mint a színházesztétika visszatérő szelleme című tanulmányának bevezetése, amit követően a szerző a filozófiai esztétikákra és a magyar színházelméletre helyezi kutatásában a hangsúlyt. 

Pintér-Németh Nikolett Hangzó testek és terek cím alatt vizsgálja a színházi hang performativitását, amit elsősorban a hang és színház összefonódása felől közelít meg, majd Carmelo Bene „dadogó nyelvére" és a reprezentáció kérdésére tér át. 

Barátom, Zsuzsa címen írt nekrológot Forgách András a nemrég elhunyt Radnóti Zsuzsáról. Személyes reflexiójából, emlékeiből építi fel az olvasó szeme előtt Radnóti Zsuzsát. „A színházban elemében érezte magát. Ennek a foglalkozásnak az összes hátrányával együtt tudott élni, minden hátulütőjét ismerte, és közben ki tudott teljesedni, ki tudta teljesíteni a saját daimónját – ami elsősorban is a múzsa szerepe volt, a segítőszerep, a művet a világra segítő szülésznő szerepe, és csak később kapcsolódott ezekhez az, ami az ő személyes intézménnyé válásának a legfontosabb feltétele volt: az alázat, a szakmai tudás, és az a képesség, hogy a legkülönbözőbb emberekhez a saját nyelvükön tudjon szólni. Mint a régi próféták. De Zsuzsa nem volt próféta. Ő Radnóti Zsuzsa volt. Egyedüli példány.”

Variációk posztfasizmus témájára cím alatt írt Sebestyén Kristóf Fehér Renátó A merénylők fénykora című könyvéről. Úgy véli, a történet elbeszélőjének látásmódja a „modernség rég ismert dilemmáját idézi, nevezetesen azt, hogy vajon van-e lehetőség egységbe rendezni a széttöredezettséget; fölfedezhető-e a közvetlenül adott bomlástermék mögött valamiféle – egymást kölcsönösen előfeltételező mozzanatokból álló – totalitás-szerkezet?”

Krupp József a Csehy Zoltán fordította ovidiusi Átváltozások című kötetről írt kritikájában a fordítói megoldásokra és újításokra helyezi a hangsúlyt.

„Mostanában azt tapasztalhatjuk, hogy a csapból is a család-, anya- és aparegények folynak, valamint a traumák, a múltbéli történetek feltárása – meglehetősen változó színvonalon. De itt talán éppen a fikció emeli meg a történetet, ez segít abban, hogy elegánsan kikerülje a közhelyes megoldásokat. Ez a mágikus realizmusba áthajló, körbe-körbe örvénylő történetcunami, amely úgy akarja elmondani az igazságot, a valóságot, hogy nem demonstratíve felmutatja, hanem szeszélyesen egymásba játszatja a történeteket, a valóságot, a legendát. Épp úgy, ahogyan ez az életben is történik” – zárja Deczki Sarolta kritikáját, melyben Cserna-Szabó András Anya csak egy nincs regénye kerül górcső alá.

Az Alföld és a Jelenkor 2026. júniusi számai kaphatók az Írók Boltjában, valamint az újságárusoknál.