Szandra: A május-júniusra tervezett kiállítás izgalmasnak ígérkezett. A fő helyszín az Ion Mincu Technikum, egy elhagyatott belvárosi iskola épületei és udvara. Igazán trendi téma - mit kezdjünk a használaton kívüli, frekventált helyen található épületekkel, hogyan hasznosítsuk őket újra?

A helyszínt könnyen megtaláltuk, a dimbes-dombos botanikus kert felől nyílt a bejárat. A parkot pumpapályaként használó, bicikliző gyerekeken kívül csak egy gőrkoris apuka járt arra két kislányával. Egyre gyanúsabb lett a csend. A kerítésen egyetlen tábla, egy lezárt épületben hevenyészett kiállítás maradványai, máshol üvegtörmelék, graffitik, rozsdás acél. Gyorsan ellenőriztük a honlapot, nem találtunk utalást az időpontváltozásra. Végül a mesterséges intelligencia erősítette meg, amit addigra már sejtettünk: a biennálét elnapolták szeptemberre.

Ági: Ha a rendezvény nem is, a helyszín elérhető volt. Így, mielőtt más program után néztünk – és miután fél órát ültünk magunk elé bámulva az iskolaudvaron –, alaposan körbejártuk a város közepén omladozó épületkomplexumot. A jövő helyett a múlthoz fordultunk és urbexezésre adtuk a fejünket. Ez már csak azért is jó ötletnek bizonyult, mert a BETA, a biennálét szervező kulturális projekt In Practice – as opposed to 'in theory' (A gyakorlat, mint az elmélettel szembenálló; a szerző fordítása) címmel hirdette meg a  2026-os rendezvényt, amelynek célja épp a változtatással való megőrzés: az ezévi projekt beavatkozások, installációk és kísérőprogramok révén revitalizálja a használaton kívüli tereket. Majd szeptemberben. A mostani látogatás során tehát utoljára nézhettük meg az „előtte” állapotot.

 

 

 

 

 

 

 

Kifelé jövet körbejártuk a botanikus kertet, majd a közeli Kunsthalle Bega felé vettük az irányt. Ez egy kortárs képzőművészeti kiállítótér, az előzetes képek alapján lenyűgöző belső térrel. A nevében szereplő, előkelő hangzású „műcsarnok” szó olyan elváráshorizontot hozott létre a fejünkben, ami majdnem megakadályozta, hogy megtaláljuk. A Kunsthalle Bega ugyanis egy bevásárlóközpont emeletén helyezkedik el, ahová egy külső-hátsó lépcsősoron lehet felmenni. Az épületre nézve sok mindenre számítottunk, csak művészeti galériára nem. Holott, végülis, hol simulhatna össze legjobban élet és művészet, ha nem a Sinsay és a Pepco felett, a mindennapi városi élet központjában.

A Chasing Light (A fény nyomában – a szerző fordítása) című kiállítás szinte belesimult a magas, hófehér, tágas termek hangulatába. A visszafogott, pasztell színekkel dolgozó alkotások inkább tűntek a tér organikus alkotóelemeinek, semmint külső beavatkozásnak. Ennek oka, hogy a korábban Londonban és Gyulafehérváron is bemutatott kiállítás kifejezetten helyspecifikus, azaz a tér használatának módjai folyamatosan átalakítják a művek közötti kapcsolatokat. Miki Velciov anamorfózisára ez kiemelten igaz, hiszen a két terem gerendáin és plafonján végighúzódó, non-figuratívnak tűnő lila foltok csak egy bizonyos pontból nézve álltak össze organikus egésszé.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Dona Arnakis, az egyik alkotó mesélt nekünk a projektről, aki aznap tárlatvezetői szerepben volt jelen, rajzaival pedig a nagyterem teljes felületét betöltötte. A minimalista, feliratokkal tűzdelt képei érzelmileg sűrített, melankolikus hétköznapi pillanatokat ragadnak meg, amikbe helyenként oda nem illő elemek - sárkányok, denevérek - keverednek. Mellette Dinu Bodiciu retextilből készült kísérleti divat installációi nőttek rá a falakra, sem oda, sem emberi testre nem illeszkedve, eltúlzott méretével és amorf szabásával akasztva meg a befogadót. Mintha csak Oláh Gyárfás bejárattal szemben elhelyezett szobrának két dimenziós, puha anyagú változata volna - ebből is látszik a közös iskolai alap, amire a kiállítás épült. Oláh Gyárfás fából, fémből, textilből készült kemény, mégis lágy hatású szobra mintha csak a középső ujját mutatná nekünk belépéskor, ahogy teszi ugyanezt Bodiciu is az elnagyolt, hordhatatlan ruhákkal.

A munkák közti hasonlóság nem véletlen: a kiállítás ugyanis a 2025-ben megjelent, azonos című kiadványhoz kapcsolódó kiállítási projekt a Temesvári Nyugati Egyetem Művészeti és Formatervezési Karának, valamint azoknak a művészeknek állít emléket, akik ebben a közegben bontakoztatták ki pályájukat. A Chasing Light egykori hallgatók - Dona Arnakis, Dinu Bodiciu, Oláh Gyárfás, Andreea Medar, Dragoș Motica, Miki Velciov, Dan Vișovan - munkáin keresztül vizsgálja az iskola alkotókra és műveikre gyakorolt hatását. Színeket tekintve egyedül Andreea Medar mozgó installációja tűnik ki a többi közül, s talán pont ezért - no meg az éjszakai koncepció érvényesülése érdekében - kapott egy leválasztott sötét sarkot a központi terem egyik végében. Az erőteljes növényformák, a nyíló, foszforeszkáló kelyhek és a puha, intim hangulat így létre tud jönni, ugyanakkor el is tud válni a letisztult, világos, hatalmas terektől, aminek végeredményben mégiscsak része, többszörösen rájátszva ezáltal a kint-bent, nyitva-zárva, éjjel-nappal dialektikájára. 

Kétszer jártuk végig a termeket, egyszer magunkban, egyszer Dona Arnakisszal, aki a végén egy kávé mellett rengeteget mesélt Temesvárról és a kultúráról. Így késő délután lett, mire elköszöntünk tőle.

Szandra: Dona tanácsára felkerestük az ISHO-t. Nem nevezném negyednek, néhány tömb az egész. Ez egy vegyes használatú, lakó- hotel- és irodaépületeket magában foglaló barnamezős fejlesztés, amely egy korábbi gyapjúfeldolgozó üzem helyére épült. Az építkezés a 2010-es évek elején kezdődött, azóta több ütemben zajlanak az átadások. De mi benne az érdekes? Itthon számos hasonlónak tűnő projektet látunk felépülni, Dürer „Park”, Zugló „Városközpont”, hogy csak kettőt említsek a közelmúltból. Az ISHO esetében a fejlesztők viszont legalább gondoltak valamit a városról és a mindennapjaikat ott töltő emberekről is. A vegyes használat nem csak irodákat és lakásokat jelentett, hanem külön parkolóházat is. Így bár a mélygarázs kényelmét nélkülözni kell, a tömbök között nincsen autós közlekedés, minden gyalogosokra van optimalizálva. Ez már önmagában „innovatív” megközelítés. A budapesti BudaPart tömbjeiből például nem lehet biztonságosan eljutni gyalog (neadjisten babakocsival, futóbiciklis kisgyermekkel) a legközelebbi villamos- vagy buszmegállóig, hiszen nincsen megfelelő járda és megtervezett közlekedési rendszer. Arra optimalizálták, hogy a család reggel beül a mélygarázsban az autóba, és este hazaér. Mindezt Budapest szívében, egy tömegközlekedéssel jól ellátott helyszínen. Jellemzően a nők városhasználati szokásai nem is képezik le ezt a modellt, ők többet tömegközlekednek, főleg kisgyerekkel. Az ISHO-ban szimpatikus volt a park is, amely nem csak a lakók kényelmét szolgálja, Dona szerint más városrészekből is járnak oda kikapcsolódni. A monumentális iroda-, pláza-, hotelépület előtt pedig tágas kávézó és közösségi tér várja a lakosokat, ottjártunkkor éppen zsúfolásig telt egy kerámiafestő workshop miatt. A lakóépületek szellősebben helyezkednek el, mint a fent említett budapesti fejlesztések esetében, és tipológiájuk is változatosabb. Látszott, hogy az ISHO fejlesztői igyekeztek egyesíteni a szocialista lakótelepek és az újépítésű lakónegyedek előnyeit. Azért csodát itt se várjunk, a lakhatás valószínűleg ugyanolyan megfizethetetlen, mint a budapesti „lakóparkokban”, ezzel együtt jellemző lehet a befektetési vásárlás, ami ronthatja a környék élhetőségét.

A lakónegyed a Bega folyó partján fekszik, amely a partmenti zöldfelületekkel élő, zöld szalagként húzódik végig szinte az egész városon. A partmenti infrastruktúra teljes mértékben a rekreációt szolgálja.

 

 

 

 

 

 

 

 

Ági: Mivel nagyon el akartunk mélyedni a biennálé anyagában - és mivel nem is a szomszédba kellett menni érte -, két naposra terveztük az utazást. A programmódosulás ellenére eszünkbe sem jutott, hogy haza kéne menni. Végigbeszélgetettük az éjszakát, másnap délelőtt pedig megejtettük a hagyományos városnézést, a történelmi belváros bejárását.

Szandra: Az Archdaily archívumát is segítségül hívtuk, milyen kortárs építészeti alkotást lehetne megnézni Temesváron. Az oldal többek között az ARCHEUS által revitalizált Theresia Bastiont ajánlotta, amelyet az 1700-as évek elején épült kilenc bástya közül a legelsőként emeltek a városfal részeként. Ám a csinos fényképek köszönőviszonyban sem voltak a valósággal. A tizenöt éve átadott tér egy lepusztult, használhatatlan, kivitelezési hibáktól hemzsegő, kihalt hely, amely nem marasztalja az odalátogatót.

Ági: Nem mintha enélkül a történelmi belváros ne lenne elég szép, de meghatározó volt a kontraszt az üres Theresia Bastion és a tőle két tömbre lévő utcácskák, majd a főtér között, ahol vasárnap délelőtt is vibrált az élet. Magyar szemnek talán nem szokatlan a Győzelem tér (Piața Victoriei) és környékének városszövete: a környék nem egyetlen nemzeti hagyományból épült fel, hanem a magyar, osztrák, német, szerb és román kultúra rétegeiből. A 18. században, a török uralom után a Habsburgok egy korszerű, szabályos alaprajzú erődvárost emeltek a helyén, amelynek utcahálózata ma is szinte érintetlen. Emiatt is nevezik gyakran „Kis Bécsnek”.

A Győzelem tér két meghatározó korszak építészetét kapcsolja össze. Déli végét az 1936 és 1946 között emelt román ortodox metropolitai székesegyház zárja le, míg északon az Operaház áll, amely kiemelt szerepet játszik a román történelemben: 1989. december 20-án az erkélyéről szólították meg a forradalmárok a téren összegyűlt tömeget, és ekkor hangzott el először a kijelentés, hogy Temesvár „Románia első szabad városa”. Legalábbis a legendáriumok így tartják.

Szandra: Ekkor megszólaltak a székesegyház harangjai. Életemben nem hallottam ilyen csodálatos harangozást! Nem véletlenszerűen kongattak hamis rézteknőket, nem is giccses harangjátékkal szórakoztatták a közönséget, hanem egy ritmusában és összehangzattanilag megkomponált, testet-lelket-teret betöltő hangorkánban lehetett részünk. Sosem gondoltam volna, hogy egy pár perces templomi harangozás transzformatív élményt jelent majd, de Temesváron ez váratlanul megtörtént velem. Mint később megtudtuk, német nyelvű katolikus misére hívták a híveket. Négy nyelven (románul, magyarul, németül és angolul) celebrálnak szertartásokat a templomban.

Ági: Ilyen látnivalók közepette éheztünk meg először. A tértől egy sarokra található Pasticceria nevű hely olyan ígéretesnek tűnt, hogy inkább vártunk a nyitásra egy keveset, csak hogy ott ehessünk. Jó ötlet volt. A házi süti ízeit mestercukrász külsőbe bújtató tulajdonos mindemellett még a kávé minőségére is odafigyelt, szóval cukorral és koffeinnel feltöltve indulhattunk tovább.

Hogy helyet csináljunk az ebédnek, visszasétáltunk a folyópartra. Ezen a partszakaszon kifejezetten nyugis, parkos, csendes részeket találtunk, ahol a futók, a csónakosok, a kisgyerekesek és a céltalanul lófráló turisták egyaránt jól érzik magukat. 

A lófrálásnak két dolog vetett véget: hogy ismét megéheztünk, meg hogy tudtuk, időben haza kell érnünk. Hamisítatlan román pizzát és pastát ettünk egy szürreálisan zöld limonádé társaságában, ugyanis a mentás-citromos limonádé itt nem úgy készül, hogy mutatóba rátesznek pár levelet. Itt a mentát beledarálják az italba, szóval igazán frissítő, bárt talán kissé túlzottan fogkrémre hajazó volt az ízvilág. De legalább azóta is emlegetem.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Az építészeti programnak indult roadtrip végül ugyanaz maradt, mégis teljesen átalakult. És mint minden utazáson, kicsit talán az utazók is. Nem árulom el, milyen zenét hallgattunk, majd vonyítottunk együtt a kocsiban. Azt sem, hogy miről esett szó a sok-sok ajándék óra alatt, amikor nem volt semmi más dolgunk, mint együtt lenni. De az biztos, hogy ha lehetőségem nyílna rá, hiába láttam már a várost, ősszel újra szívesen elmennék a biennáléra.

Fotók: a szerzők saját képei