A kezdetekről

A könyvbemutató beszélgetéssorozatot Valuska László nyitotta meg, majd átadta a szót a legelső beszélgetés moderátorának, Tasi Annabellának. A kötet hátteréről és elkészítési folyamatáról értekezett Ruff Orsolya, Polgárdi Ákos és Valuska.

Legfőbb céljuk a kötettel az volt, hogy minél többen ismerjék meg Krasznahorkai munkásságát, és újféle „belépési pontokat” biztosítsanak műveihez. Valuska kiemelte, hogy nem kell félni a Krasznahorkai írói stílusát jellemző hosszú mondatoktól. Az ismeretterjesztés szempontjából is fontosnak tartják a kötet terjesztését, emiatt óraanyagokat is készítenek, melyet reményeik szerint szeptembertől használhatnak a tanárok is az ország minden pontján.

A kétszázoldalas kiadvány az író életútját is bemutatja, így többek között szó esik a gyulai gyerekkorról és az Angela Merkellel elköltött díszvacsoráról is. A kiadvány négy fejezetből, jobban mondva táncrendből áll – a kifejezést a Sátántangóból vették. Krasznahorkai legelső regényének külön részt szántak, hiszen az irodalomtörténet is a Sátántangónak szenteli a legnagyobb figyelmet, a könyvből készült hét és fél órás Tarr-adaptáció pedig a magyar filmművészetet határozza meg.

A könyvben szerepel Krasznahorkai legutolsó magyarországi beszélgetése, melyre a 2017-es Margón került sor. Valuska, aki beszélgetőpartnere volt az ominózus eseményen, elmondta, hogy a megszokottal ellentétben ez a beszélgetés sehol sem lett megosztva a nagyközönséggel, így ebben a kiadványban jelenik meg először. Maga Krasznahorkai is „belenyúlt” a szövegbe, mielőtt nyomdába küldték.

Valuska szerint a magyar kultúrpolitika nem járt el megfelelően Krasznahorkai esetében, hiszen a magyar olvasóknak sokkal többet kellene tudniuk róla, és még ő is úgy érzi, hiányosak az ismeretei az író munkásságával kapcsolatban, annak ellenére, hogy aktív olvasója. Pont ezért az információgyűjtés szakasza volt a legfontosabb számukra a könyv írásakor, és igyekeztek a lehető legtöbbet megosztani az olvasókkal a megszerzett tudásból. Kihangsúlyozták, hogy nem megfejteni, csak megmutatni szerették volna Krasznahorkai életművét.

Ruff hozzátette, Krasznahorkai azt akarta, hogy a kiadvány szerkesztői bemutassák, nem nehéz olvasni műveit. Főleg azért, mert a Nobel-díj átvétele óta köteteiből folyamatos hiány van az országban, így feltehetően sok ember legelőször fog a kezébe Krasznahorkai-kötetet, ezáltal sokaknak jól jön a segítség, hogyan kezdjenek a műértelmezésbe.

A kiadvány különlegessége, hogy bárhol el lehet kezdeni, nem kell lineárisan haladni. Sőt, Ruff biztatta is a közönséget a „találomra olvasásra”, hiszen mindenki megtalálhatja a neki szimpatikus szövegeket: esszék és cikkek egyaránt szerepelnek benne. Szerintük amúgy sem a szövegek hossza, hanem az olvasásélmény számít.

Polgárdi volt a kiadvány művészeti vezetője, őt Tasi a kötet esztétikájáról kérdezte. Krasznahorkai borítóiból indultak ki a tervezés során, majd rengeteg archív fotót, festményt is felhasználtak – a könyv hátoldalára egy rézkarc került.

Jóbarátok

A második beszélgetés moderátora Szabolcsi Alexander volt, aki Vágvölgyi B. Andrással és Török Ferenccel járta körbe személyes élményein keresztül Tarr Krasznahorkai-adaptációit.

A Werckmeister harmóniák elkészítésében producerként vett részt 1999-ben, amire Tarr kérte fel. Elmondása szerint Tarr mindig nagyszerű helyszíneket talált a forgatáshoz, de ha valami mégsem sikerült elsőre, mert változtatni: ha egy színészt mégsem érzett a filmbe illeszkedőnek, akkor is képes volt lecserélni őt, ha már több jelenetet is felvettek vele, nem törődve az újbóli forgatás anyagi vonzatával.

Vágvölgyi B. szerint nehéz magas irodalomból „magas filmet” csinálni. A Krasznahorkai könyvéből készült Tarr-alkotásokat is az író univerzumába sorolja Vágvölgyi B., hiszen Krasznahorkai keze benne volt a markáns stílussal rendelkező filmekben is.

Nem is adaptációnak, hanem transzformációnak nevezi Tarr filmjeit, hiszen nemcsak a szövegek filmes nyelvre való fordításáról van szó, hanem a vizuális és zenei világ megalkotásáról is – utóbbiban a Balaton zenekar alapítója, Víg Mihály volt Tarr segítségére. Krasznahorkai bonyolult és strukturált írói logikáját is meg kellett őrizni a filmekben.

Vágvölgyi B. a kiadványban a Krasznahorkaival közös utazásaikról ír. Japánba neki köszönhetően jutott el az író, és az ország annyira magával rántotta, hogy később ösztöndíj keretén belül is oda költözött. Vágvölgyi B. viccesen megjegyezte, hogy az ösztöndíj megpályázásakor ő javasolta neki, hogy „apokalipszisszakértőként” nevezze meg foglalkozását, és kifejezetten örült neki, hogy a Nobel-díj-bizottság is „megismételte javaslatát” tavaly ősszel.

A Nobel-díj egyértelműen lendített a Sátántangó sikerén, melyet korábban a magyar közbeszédben sokan kifogásoltak hét és fél órás hossza, illetve az elnyújtott jelenetek miatt. A film újbóli felkapottsága meghozta Vágvölgyinek is a kedvét, hogy újranézze, habár már ötször biztosan látta. Török azzal zárta a beszélgetést, hogy a Sátántangó azon ritka filmek közé tartozik, melyek képesek a nézőkben a katarzis élményét kiváltani, és maga az atmoszféra is összetartja a Tarr alkotta világot.

Átlépni a határt

Bakó Sára nyitotta a harmadik beszélgetést, melyben beszélgetőpartnerként Dávid Anna, a Magvető Kiadó igazgatója és Szilák Flóra, az ELTE Irodalomtudományi Doktori Iskolájának doktorandusza vett részt. Szilák disszertációjának témája Krasznahorkai keleti vonatkozású művei. A Nobel-díj híre olyan szinten élénkítette az érdeklődést Krasznahorkai iránt, hogy Szilákot még a disszertációja befejezése előtt megkereste egy kiadó, hogy publikálná a majdan elkészült írást.

Dávid szerint Krasznahorkaira rengetegen fogadtak még a Nobel-díj odaítélése előtt, már évek óta állandó szereplője volt a fogadási irodáknak, ahol évente igyekeznek megtippelni, ki fogja nyerni az egyes tudományterületekhez tartozó Nobel-díjakat. Dávid Krasznahorkaival tartott a Nobel-hétre, ezen hangzott el az író híres stockholmi beszéde is, melyre Dávid a legmeghatóbb Nobel-előadásként hivatkozott. Dávid „örömtúrának” nevezte az egész hetes látogatást, ahol Krasznahorkai kiadói és fordítói találkoztak egymással, és szinte csak az író könyveiről beszélgettek.

Krasznahorkai jól olvas fel, így Dávid elmesélte, hogy kezdetben a magyar nyelvet nem beszélők a tolmácsolást igénybe véve hallgatták az író felszólalását, de később ők is az eredeti előadást hallgatták annak ellenére, hogy nem értették, amit hallanak.

Szilák a beszélgetés apropóján hozta fel Krasznahorkai társadalomkritikus látásmódját, hiszen Stockholmban is elmesélte a berlini hajléktalan esetét, melyben a két peront elválasztó tíz méter a rendet jelképezi, egy falat, mely a társadalmi rétegeket elválasztja egymástól. Szilák értelmezésében Krasznahorkai a társadalmat okolja azért, amiért az embereket jóként vagy rosszként címkézik fel.

Bakót érdekelte, beszélgetőpartnerei szerint mi indította el Krasznahorkait a Nobel-díj felé vezető úton, hogyan szerzett akkora népszerűséget, hogy neve egyáltalán felmerüljön a jelöltek között. Dávid a kiadványból tudta meg, annak idején mennyire várták, hogy megjelenjen a Sátántangó, és ő már abban a tudatban szocializálódott, hogy Krasznahorkai elismert író. Szerinte napjainkban a kultúrpolitika feladata a kortárs írók megsegítése, és így kerülhetünk közelebb a következő magyar Nobel-díjashoz is, mert a kezdőlökést csak a felsőbb vezetés tudja megadni.

Bakó hozzátette, hogy a korszak is fontos, amikor megjelenik egy könyv: Krasznahorkai állítása szerint a kommunista rendszer hibája volt, hogy a Sátántangó napvilágot látott.

Szilák elmondása alapján Krasznahorkai életművét a keleti témájú könyvei választották le véglegesen a kortárs irodalmi szerzőkről. Az író új kultúrába kerül, és ottani testi és szellemi tapasztalatain keresztül igyekszik az olvasókkal megismertetni a keleti világot. Magát a kultúrát ismeretterjesztő stílusban, végletekbe menően fejti ki, és végképp tudományos színezetet ad szövegeinek, amikor még egy kertet alkotó szilikátkristály-szerkezetet is leír. Dávid szerint Krasznahorkai azért alkalmazza a matematikát írásaiban, mert Istenhez a természettudományon keresztül lehet közelebb férkőzni. A másik véglet, Krasznahorkai erős művészet felé fordulása kissé az elitizmusra enged következtetni.   

Dávid szerkeszti Krasznahorkai köteteit is. Elmondta, hogy egyszerre hárman olvassák szövegeit, mind jegyzetet készítenek, majd együtt átbeszélik a szerzővel. Bizonyos helyeken az író elfogadja Dávidék javaslatait – itt helytelen buszjáratválasztással példálózott egyik történetében –, de olykor okkal tér el a valóságtól.

Bakó utolsó kérdése két beszélgetőpartneréhez a következő volt: Mit változtatott a Nobel? Szilák szerint az apokalipszis szó összeforrt Krasznahorkaival, míg Dávid abban reménykedik, hogy minél többen kezdik el olvasni Krasznahorkait.

Marketing-antitézis

A legutolsó blokkban Mátyás Kitti Erdei Zsófiával és Bárány Tiborral elemezte a Nobel-díjat, mint márkát, és mint kulturális hatást. Arra keresték a választ, vajon a Nobel-díj hogyan vált a világ legerősebb kulturális márkájává.

Bárány szerint magyar viszonylatban azért jelent ennyit a Nobel-díj, mert nemzetközi elismerés. Erdei kiegészítette azzal, hogy már több mint száz éve ítélik oda ezen elismerést, és habár a Nobel-díj minden íróhoz hozzátesz, ez fordítva is igaz. Pont ezáltal vált erős kulturális valutává, mely az eladásokban is mérhető. Ötszázezer százalékkal nő egy díjazott eladása minden alkalommal, amiben közrejátszik az is, hogy ilyenkor rengeteg nyelvre lefordítják az alkotó műveit.

Mátyás megfogalmazásában a Nobel-díj kulturális „Pantheont”, a „halhatatlanok névsorát” hozza létre. Bárány szerint ennek megvan a maga veszélye. Szerinte minden író életművének esetében szükséges a folyamatos vita megléte, és hogy valóban észben tartsuk a teljes életművet, ne csak a díjazott írásokat.

Krasznahorkai a marketing szempontjából öntörvényű, sosem illeszkedett egyetlenegy divathoz sem, így minden nagy felívelésből kimaradt. Bárány úgy vélte, nem beszéltünk róla eleget idáig, és most hirtelen sokan szólalnak meg vele kapcsolatban.

Erdei azzal érvelt, hogy Krasznahorkainak a kimaradás kultúrája előnyt jelentett, és ez is segítette monumentalizálódását. Viccelődve „marketing-antitézisnek” nevezte az írót, hiszen az ő esetében szentségtörés a marketing. Krasznahorkai műveiben kritizálja a tömegkultúrát, ám mégis arra épít.

Bárány Bödőcs Tibor Addig se iszik című művéből idézett: „Ahogy a gyulai népi mondás tartja: rosszul nézel ki, Krasznahorkai-mondatba már ne kezdjél bele!” Kitértek a Krasznahorkai írói stílusát jellemző hosszú mondatokra, mely Bárány szerint egy irodalmárt az őrületbe kerget, sokszor nem is hosszúak. Annyiban egyetértenek, hogy a Krasznahorkai-szövegek nagy figyelmet igényelnek, de pont ezért le is kötik a figyelmet sok művel ellentétben.

Mátyást érdekelte, vajon az írói pálya építhető-e tudatosan a Nobel-díj elnyerése érdekében. Bárány tömören fogalmaz: azok esélyesek rá, akik dolgoznak. Az, hogy negyven év múlva is olvassuk-e Krasznahorkait, azon múlik, hogy a közoktatásban kineveljük-e a következő generáció olvasóit, és nagyban függ attól is, hogy Krasznahorkaihoz milyen ma élő világirodalmi kapcsolódásokat tudunk társítani.

Képek forrása: Kováts Zsófia / Könyves Magazin Facebook-oldala