Most Sárközi György egyik versét „remixeli”, hogy finoman fogalmazzak. De mielőtt rátérnék az ügyre, vessünk egy összeölelő pillantást Sárközi György alakjára!

Sárközi is a Nyugatban indult, de mint pályatársainak egy része, ő is eltávolodott a folyóirattól, valamint annak szerkesztő-kolosszusaitól, Osváttól és Babitstól. Sárközi egészen addig távolodott, hogy egy kvázi Nyugat-ellenlap ‒ és egy Magyar Csillag-elődlap ‒ szerkesztője lett: jelesül a Válaszé. A lap elindítói Gulyás Pál és Németh László voltak, Sárközi tőlük vette át a szerkesztést 1935-ben. A lap alapvetően a korabeli népi mozgalom összekovácsolására született. Németh és Gulyás is paraszti talajú népi írók voltak, ahogyan Illyés is.

A dolognak az a kuriózuma, hogy Sárközi György viszont másfelől érkezett a népiek táborába, a zsidó-polgári oldalról, örök budapestiként. Mégis a népiek és a Válasz legendás alakjává tornyosult.

Az oldalak közötti örök hídverő Illyés ezért is örült annyira a személyének, és visszatekintésében „a magyar szegényparasztság egyik (…) legönzetlenebb előharcosának” nevezte, aki „szerkesztette esztendőkig a két világháború közti idő legjelentősebb írói és paraszti mozgalmának csata-folyóiratát”. Illyés Sárközi urbánus bölcsőjére is reflektál: „nem igaz, hogy ez az irányzat kizárta magából az urbánusokat. A Válasz megjelenése körül ott van Pap, Gelléri, Halász, Cs. Szabó, sőt Szerb (…) is (…) Lapozzuk át a folyóirat első esztendeit, s elámulhatunk (…) kiket hívtak útra a magyar népiesek.”

Sárközi a Választ 1935-től 1938-ig szerkesztette, aztán le kellett húzniuk a rolót, pontosabban be kellett olvadniuk a Féja Géza és Szabó Pál szerkesztette Kelet Népébe. Sárközi itt is szerkesztőtárs maradt, de már névtelenül. A Válasz megszűnésének okai összetettek. Sárközi Gulyás Pálnak írt levelében így fogalmazta meg alapelvét: „a magyar népiség problémáit tárni fel minden irányban, de megmutatni, hogy ez a népi irány elbírja a legmagasabb szellemi kultúrát is”.

Sárközi szerkesztése alatt az előfizetők száma megháromszorozódott, annak ellenére, hogy a lap harmadik utas szemléletének köszönhetően Sárközi beszámolója szerint sem volt könnyű helyzetük: „a parasztsághoz csak elvétve jutott el a róla szóló folyóirat (…) A középosztálynak a legszegényebb rétege állt mellénk. A zsidóság idegenül, a nagy, konzervatív, keresztény képviselő és birtokosréteg ellenségesen, a nyilas gyanakodva (…) állt velünk szemben. Legnagyobb hatása kétségtelenül az (…) ifjúság legjobbjára volt”. Ezeket a sorokat egyébként Juhász Izabella 1966-ban megjelent Gulyás Pál és Sárközi György levelezése című, debreceni füzetéből idéztem.

Számos érdeme mellett Sárközi indította útjára a Magyarország Felfedezése című könyvsorozatot is, és hogy a sokszor „angyalinak” jellemzett lírájáról is szó essen, az egyik formai jellegzetességét, különlegességét emelem ki: a valószínűtlenül nagy szótagszámú, ezért nagyon távoli rímvisszhanggal dolgozó sorait. Az Idegen sugarak első sora 19 szótagra nyújtózik, bár jellemzően ötös tagolással („Ahol születtem, gyilkos ujjait most terpeszti szét az őszi köd”), a sormetszetek tehát így dobogják ki a ritmust: 5/5/5/4.

Ezután rátérhetünk voltaképpeni tárgyunkra, Sárközi és Weöres gyanúsan hasonló verseire. Olyannyira hasonlóak, hogy a címük is ugyanaz: Valaki hí.

Hogy ki kölcsönzött kitől, ezúttal roppant könnyű eldönteni, hiszen a megjelenés elsőbbségét Sárközi birtokolja, jó pár évtizeddel vezetve. Sárközi György verse ugyanis 1919-ben jelent meg a Nyugatban, míg Weöresé jóval később.

„Valaki hí engem, valaki hí, / Látom a távolban, látom amint / Hívogató, halavány keze int.” ‒ hangzik Sárközi nagy teret lobbantó első versszaka. Weöresé pedig így veszi átihletődött kezdetét: „Valaki hí téged, valaki hí, / nem látta senki, elrejtik a fák, / előtted ring a hangja, mint a mécsvilág.” Nem mondhatjuk, hogy Weöres nem erőltette meg magát, mert azért megváltoztatta az első sor alanyát. Sárközinél az egyes szám első személyt hívják, Weöresnél a másodikat.

Mindkét vers látóviszonyait köd nehezíti: „vonz a ködön át” (Sárközi), „beszövi a köd” (Weöres). Illetve mindkét költemény a zene távoli hangjaival végződik: „Hangja csábító varázsfuvola” (Sárközi), „tán csak egy rég-holt, távoli zene” (Weöres).

A versritmusuk is egyezik a jambikusság tekintetében, illetve a versszakok első két sorainak 10-10 szótagjában. Weöres az előzményvershez képest a harmadik sorokat a különbözés jegyében két szótaggal meg-megtoldogatja. A ritmuson kívül a rímképlet is ugyanaz: az első sorok önmagukkal rímelnek, míg a második és harmadik sorok egymással. A különbözőségekhez tartozik Weöres versének hosszabbsága, mellyel levedlette magáról Sárközi dalosabb tömörségét.

Sárközit sajnos Szerb Antallal és Halász Gáborral együtt Balfon érte utol a halál: egy munkatáborban, 1945-ben. De amikor Weöres megírta a saját Valaki hí-ját, még élt és alkotott. Vajon mit szólt a fiatalabb pályatárs kölcsönzéséhez? Talán bóknak vette, de előbb egy kicsit azért morgott rajta.

A végén az se maradjon ki, hogy sajnáltam volna, ha Weöres nem írja meg ezt a versét, hiszen a legszebbjei között található.

Fotó: pim.hu