Pion István költő, slammer, újságíró legújabb kötete tizenhárom évvel Atlasz bírja című verseskötetét (amiben szintén megjelenik témaként a vallás, ima) követően jelent meg 2026 áprilisában a Jelenkor kiadó gondozásában. A történet főszereplője egy tizenkét éves vidéki származású fiú, akit szülei egy budapesti, hatosztályos gimnáziumba iratnak be. Mivel új iskolája messzebb van tőle, ezért kollégiumba kerül, ahol „beavatási rítusként” megalázó csínyek áldozatává válik. Idővel beilleszkedik, és ő maga is átveszi az idősebbektől ezt a viselkedési formát. Az ott töltött másfél év alatt több tantárgyból is bukásra áll, hamis igazolásokat gyártva pedig nem jár be az órákra. Ennek következtében szülei kiköltöztetik a kollégiumból, és az osztályfőnökkel egyezséget kötve átiratják egy bentlakásos, katolikus fiúiskolába. A rend és fegyelem az új intézményben megteszi hatását, ám az egyik szerzetes megpróbál a bizalmába férkőzni, és később erkölcsileg megkérdőjelezhető dolgokra buzdítani kettesben egy szobába zárva. Az elbeszélő a vele történteket csak sok évvel később tudja feldolgozni: ekkor indul el az eljárás a szerzetessel szemben, aminek fejleményei a kötet végéig olvashatók.

A Búbánat-völgyön át egy realista felnövéstörténet lírai hangvételű elemekkel, amiben a szerző gyermekkorában átélt traumáit dolgozza fel.

Fontos kiemelni: ez nem önéletrajzi írás, tehát nem konkrétan a vele történteket írja meg, csupán ötletet merít belőlük. Ettől nagyon izgalmassá válik a mű – nem lehet eldönteni, mi valóságos és mi fiktív a történtekkel kapcsolatban.

Bevallom, annyira valósághű az elbeszélés, hogy az elején önéletrajzi regényként tekintettem az olvasottakra, de később rájöttem, értelmetlen találgatni, mi az igazság és mi nem. 

A fent említetten kívül naplóregényként is megállja a helyét: a fejezetek rövidsége, a kizárólag lényeges történések említése, a párbeszédek szövegbe ágyazása, a napirend leírása (huszonkettedik fejezet) és egy rendőrségi jegyzőkönyv (134-140. oldal) beillesztése egy valósághű napló látszatát keltik pillanatképszerűen, mintha ezzel is meg akarna a szerző győzni a történtek igazságáról. Ezekkel az realitást alátámasztó elemekkel nagyon könnyen túlzásba lehet esni, mégis sikerült megtartani az egyensúlyt, amitől nem vált szájbarágóssá stílusa. 

Felépítését tekintve a rövid fejezeteken felül három rész különül el egymástól: Bevezetés, Tárgyalás, Befejezés. A három egység címei nagyon találóak, mivel utalnak a bírósági tárgyalásra, annak előzményeire és következményeire, emellett hagyományosan így jelölik az iskolai fogalmazások szerkezeti egységét is. 

Az elsőben a tizenkét éves kollégista kisfiú az elbeszélő, aki abúzus áldozata lesz. A Bevezetés teszi ki a mű háromnegyedét, tulajdonképpen ez tárja fel a körülményeket és a történteket az olvasó számára. Itt a fejezetek még számozva vannak, ezzel mintha számontartaná az eset óta eltelt időt. A Tárgyalásban húsz évvel később próbálja elmondani egy slam előadásban ugyanaz az elbeszélő, pontosan mikor és hogyan történt az eset: „Húszéves titkot teregettem ki ötszáz ember előtt, és csak a szüleim értették meg, pedig ott sem voltak, videón nézték vissza a történteket.” (127.). Innentől kezdve a fejezetek nincsenek számozva, helyette három csillag választja el egymástól őket. 

A Befejezés mindössze pár oldalból áll, ez a legszemélyesebb hangvételű mindegyik közül, hiszen az előzőek cselekményközpontúak, amíg ez az egység már az érzelmekről szól. Ebben a részben jön rá és érti meg az elbeszélő, miért tudta elkerülni a szerzetes zaklatását, ettől lesz személyes vallomás jellege a zárlatnak. Ez az érzelmi megnyilvánulás nagyon jót tett a kötetnek, habár az előző fejezetekből kissé hiányoznak a hasonló belső érzések. A narrátor túlságosan tárgyilagos, mintha nem lennének érzései a vele történtekkel kapcsolatban. 

Ez ugyan utalhat a férfiak esetében felmerülő érzelmi elfolytásra nevelésre, mégis, mivel halljuk az elbeszélő belső gondolatait, furcsa hatást kelt az érzések hiánya – ezeket a gondolatokat saját maga elől nem rejtheti el. Például amikor az első hetekben szobatársa arra kényszeríti, nyalja le az ajtóra felkent brownie-t. „Csak fehérséget láttam, meg egy barna foltot, hallottam, hogy a folyosón közeledik valaki, ha benyit, eltöri az orrom, Herceg a hátam mögött állt, és azt suttogta a fülembe, nyaljam le azt a szart, nyaljam le, különben szétveri a fejemet, a barna foltról beszélt, az volt a szar, anyám sütötte, és miután Herceg szétkente az ajtón, már a legkevésbé sem hasonlított brownie-ra.” (17.). Egyedül a tizennegyedik fejezetben jelenik meg dühe, amikor szülei meglátogatták a kollégiumban és nem keltették fel őt az alvásból: „Csak nyögések jöttek ki a torkomon, a hangszálaim működtek, hallottam is magam, de hiába próbáltam szavakat formálni, artikulálatlan hangoknál többre nem voltam képes, és ebbe beleőröltem, és dühös voltam, hogy a családom ébresztés nélkül otthagyott.” (52.)

Maga a történet kettős érzést kelt a befogadóban: az első rész miatt áthatja egyfajta kilencvenes évekbeli nosztalgikus, kollégista-középiskolás hangulat, aminek hierarchikus rendszerébe kap betekintést az olvasó. Lineárisan előrehaladva az időben egyre nyomasztóbbá és komolyabbá válik, főként mivel a megszégyenítés az elejétől a végéig jelen van a műben, kezdve a „szecskaavatótól” egészen a szerzetes privát kéréséig.

Középpontjában a különböző zaklatások, az abúzus és az egyház hozzáállása jelenik meg – ezek mind aktuális társadalmi problémák, amikre felhívja a figyelmet, pártatlanul kimondva az igazságot és a tényeket.

Ezzel nagyon jól prezentálja az említett problémák megoldatlanságát és tabuként kezelését, amire többször utal: „A többiek minden bátorításom ellenére, együttérzésem mellett, családjukra, élethelyzetükre és pozíciójukra hivatkozva nem vállalták a bejelentést.” (141.); „A húszéves érettségi találkozón, amikor már tényleg vége volt, még mindig nem mert kérdezni róla senki.”.

A vallás jelenléte meghatározó szerepet tölt be a regényben: nemcsak konkrét értelemben az egyházi iskola végett, hanem szimbolikusan is. A cselekmény során az elbeszélő egyik kollégiumból a másikba átkerülését úgy éli meg, mintha Mennyországból Pokolba száműzték volna: a beavatás ellenére jól érezte magát az első helyen. Kihágásait követően fél éven át be kellett utaznia minden nap az iskolába, volt kollégista társai ennek következtében nem tekintenek rá barátjukként (Purgatóriumban töltött büntetése). Ezt követően került az új helyre, ahol sokkal szigorúbb szabályok mentén kellett élnie, ráadásul Nelzon szerzetessel több megkérdőjelezhető ügybe is belekeveredett (Pokol). Ezenfelül konkrét gyónás (huszonhatodik fejezet), imádságok (Tárgyalás) jelennek meg benne az Atlasz bírja verseskötethez hasonlóan, illetve az utolsó oldalon egy bibliai idézet is feltűnik: „a templom függönye kettéhasadt, felülről egészen az aljáig (Mt 27,51)” (158.). A vallás mint téma elég megosztó az emberek között, mégis a regényben nem érződik tolakodónak a helyszínválasztás és a téma negatív aspektusainak bemutatása miatt.

A mű narrációját tekintve egyes szám első személyű, belső elbeszélőt és egy szemszöget használ. Ezt a szereplőt több évtizeden keresztül nyomon követi a regény egészen tizenkét éves korától addig a pontig, amíg sikerül feldolgoznia a vele történteket (emiatt a felnövéstörténeti megnevezés). Az elbeszélő belső gondolatait is közvetíti a szöveg, amitől még személyesebb és naplószerűbb a mű hangulata. Egyik belső vívódása, félelme a szivacstól, a regény több pontján is megjelenik: „A rongyot lecserélték szivacsra, és amikor hozzáértem, azonnal kirázott a hideg, ömleni kezdett rólam a víz és szúrt a mellkasom. Nem tudtam rámarkolni, nem tudtam megmozdulni sem” (34.); „Arra ébredtem fel, hogy a lepedőm lecsúszott a földre, és a puszta szivacstól verejtékezve rázott a hideg.” (53.). Ugyanígy visszatérő elem a szégyent szimbolizáló bazsarózsa: „Fölmentem az emeletre, levettem a rám tapadt ruhát, lezuhanyoztam, megtörülköztem, megfésülködtem, még úgy, meztelenül kimentem az erkélyre, és a korláton át belevetettem magam a lent elterülő óriási bazsarózsaágyásba” (12.); „A bazsarózsaágyás közepén nyitottam ki a szemem, a szégyen virágai hervadtan lógtak az arcomba, barnák voltak, és büdösek.” (122.).

A realista koncepció egyhangúságát egy-egy lírai hangvételű leírás színesíti, ami mágikus realisztikus hatást kelt, ezáltal nem válik vontatottá a szöveg: „Én csak, kezdtem, miközben összehajtogatja a szekrényemet, és betettem az utazótáskám oldalzsebébe, csönd legyen, mondta anyám, én csak, kezdtem újra, és zavartan álltam, amíg rá nem jöttem, miként hajtogassam össze úgy a szobát, hogy beférjen még mellé a dohányzó, a fürdő, a tanulószoba és a lépcsőház is, csönd legyen, mondta apám.” (55.); „[...] de mire átjutottam a tavon, addigra elájult, mentőt kellett hívni hozzá, és miután magához tért, feltételek nélkül szeretett bele a mentőtisztbe, vallomása a megmentője fülében végződő sztetoszkóp tappancsában dobogott, mellkasa mögül a szíve önmagáért beszélt, ezért megkülönböztető jelzéssel mentek nászútra, egyenesen az ügyeletre.” (28.). A narráció helyenként költői a leírások és egy-egy rövid fejezet miatt, amik akár önálló szabadversként is megállnák helyüket (mint a negyedik és nyolcadik fejezet). A slam poetry hangvétele végett a kötet a líra és a próza határán mozog – ettől sokkal dinamikusabb a mű szerkezete és jobban fenntartja az olvasó figyelmét.

Egyedül a kötet végén az idézett jogi szövegek akasztották meg ezt a lendületet: egyrészt stílusuk némiképp elütött a korábbi fejezetektől, másrészt lelassították a cselekményt. Ezzel nem azt mondom, hogy nem adtak hozzá a műhöz semmit, hanem mennyiségüket és hosszúságukat tekintve lehetett volna kevesebb belőlük, úgy „emészthetőbb”, kevésbé lenne megterhelő az olvasó számára (főleg mivel maga a feldolgozott téma is elég megterhelő).

A szöveg stílusa és hangvétele illeszkedik az elbeszélő karakteréhez és a cselekményhez. Több stílus keveredik benne, ami a kötet szerzőjének munkásságából adódik: tárgyilagossága az újságírásból, a lírai és slam poetry hangvétele pedig a versírásból eredhet (főként emiatt a sajátos írástechnikája miatt könnyen felkelti és megragadja az olvasó figyelmét). A korabeli szleng használata a szereplők és a párbeszédek hitelessége miatt szintén indokolt, ugyanakkor könnyen elavulttá és érthetetlenné teheti a szöveget, főként egy hozzám hasonló, XXI. században született olvasó számára, mint ahogy ennél a résznél is érzékelhető: „Figyeltük a hajnali rudlit, melósok és tanulók, a felszínen tartott sárga hóalattjáró ablakain saját leheletünket saját leheletünk olvasztotta fel, és a pulcsi ujját a tenyerünkre húzva töröltük a vizet, amíg szabadon elfutott a csoda.” (56.). Persze, az internet világában könnyen és gyorsan megkereshető a szavak jelentése, ennek ellenére ezzel kizökkenti az olvasót, illetve az idő múlásával egyre kevesebben lesznek azok, akik még értik ezt a szóhasználatot.   

A kötetben több szereplő hatással van az elbeszélő viselkedésére, mégis csak felszínesen, pár fejezet erejéig ismerjük meg őket, ami a megszólításokból is látszik: például az első kollégiumban senkinek nem derül ki a teljes neve, a fiúk beceneveiken szólítják egymást (pl.: Herceg, Gróf). Főképp a narrátor, illetve kis mértékben az első kollégiumban lakó fiúk esetében beszélhetünk karakterfejlődésről. Herceg és társai a történet során negatív irányba terelték a főszereplő fejlődését, a kiköltözést követően pedig tudomást sem vettek róla, mivel nem tartozott már abba a közegbe: „Aztán fölmentem a városi koleszba, hátha talalkozom Adamekkel és a többiekkel, de Adamekről nem hallott senki semmit, a többiek meg le se szartak, naná, az előző félévben bejárós voltam (...)” (69.). Ezen a ponton szembesült vele az elbeszélő: ők soha nem voltak a barátai, hiába próbált közéjük tartozni. Az egyházi iskolában már körültekintőbben járt el: nem akart egyik közösséghez sem tartozni, illetve olyan agresszívan viselkedett a többiekkel szemben, mint ahogy vele bánt Herceg. A történet végére az elbeszélő karaktere pozitív irányba fejlődik: feltárja félelmeit, szembenéz velük, és végül feljelentést tesz az elkövetők ellen, ugyanakkor nem mondja ki konkrétan a történteket, csak a rendőrségi jegyzőkönyvből és a fejleményekről kapott email-ből kikövetkeztethető. Ezek a jelenetek nagyon valósághűek, így az olvasó könnyen együtt tud érezni, ám emiatt nyomasztóvá és lelkileg megterhelővé válik az olvasása. A kérdés tehát: egy olyan világban, ahol ezek a történések (sajnálatos módon) mindennapossá váltak, szükség van egy ilyen valóságos történetre?

A műben előforduló nevek egyfajta státuszszimbólummal bírnak: az elbeszélő haverjait becenevükön ismerjük meg, ők állnak hozzá a legközelebb. A lányokat keresztnevükön, velük intim kapcsolatba került (például tizenharmadik fejezetben) – emiatt érdekes, hogy Nelzon szerzetest is keresztnevén említi erkölcstelen kérései miatt, ezért a lányokkal egy kategóriába kerül. A számára érdektelen személyeket a titulusuk alapján említi meg, például az osztályfőnökét. Ezekkel a névválasztásokkal frappánsan és valósághűen – mivel becenevet általában a hozzánk közel állóknak adunk – fejezi ki az elbeszélő viszonyát a különböző karakterekkel. Mindemellett a főszereplőn kívül a regény egyik karaktere sincs kidolgozva: ez utalhat a szereplő bizalmatlanságára (mivel nem mondja el senkinek, minek lett az áldozata), illetve arra, hogy senkivel nem kerül igazán szoros kapcsolatba – talán még a szüleitől is eltávolodik érzelmileg a kollégiumi bentlakás miatt. 

A címben megjelenő Búbánatvölgy kettős jelentéssel bír. Egyrészt egy létező kirándulóhely, ami Esztergomban található: a hatodik fejezetben ide megy el a főszereplő osztálya kirándulni, és itt kell utolérnie őket egyedül a völgyben. Másrészt ez a hely jelképezi a vele történteket, amit egyedül kellett feldolgoznia. A borítót Féder Márta tervezte, amin a zöld árnyalatú, függőleges csíkok a hatodik fejezetben felbukkanó farönkökre emlékeztetnek, főleg az „N” és „A” betűkön álló figura miatt.

A keresztben futó, szélesebb sávok az erdei ösvényeket idézik fel, amikről az élet útvesztői juthatnak a befogadó eszébe a kötet kapcsán: mindenki maga dönti el, melyik ösvényen halad tovább.

Egyszerű világos és sötétzöld, nonfiguratív alakzataival mégis megragadja az olvasó tekintetét. Hasonló a helyzet a borító hátulján található képpel, amin a szerző látható: mintha ott ülne a könyv alján, várva az olvasó reakcióját. Az elhelyezés egyedi és találó, mégis a méret miatt túl tolakodónak, taszítónak hat – valószínű kisebb méretben barátságosabb hatást keltene.

A kötet több aktuális témát érint az abúzuson kívül: megjelenik benne a gyerekek közötti bullying, a szülőktől elszakadás, továbbá az egyház működésének hibáira is felhívja a figyelmet. Mindezt nem tolakodóan vagy didaktikusan teszi – épp csak közli a tényeket, ezzel felhívja az olvasó figyelmét az említett témákra, elgondolkodásra ösztönöz. Éppen ezért szükséges ilyen komoly kérdésköröket valósághűen feldolgozó kötet, hogy az emberek merjenek ezekről a problémákról beszélni, és ne egyedül keljenek A Búbánat-völgyön át.

Fekvő kép: Pion István hivatalos Facebook-oldala
Lead kép: Jeges Varga Ferenc
Fejléc kép: Szakács István