Vincze Bence bevezető gondolataival kezdődik a lapszám (Figyelni, míg figyelni bírunk), aki kiemeli, hogy az elmúlt évtizedekben „[a]z egész világ egy produkcióvá vált”, emiatt pedig az eddiginél is fontosabbá vált, hogy mint konstans közönség milyen produktumok felé fordítjuk a figyelmünket. Kijelenti emellett, hogy a lap semmilyen formában nem használ mesterséges intelligenciát, illetve hogy a tavaszi szám fókuszában a színpad, mint tér áll.

A lectori salutemet követően a Székely Krisztával készült nagyinterjút olvashatjuk („Mindig a szabadságról szólt az életem”), aki idén február 1-jén lett a Katona József Színház igazgatója. Többek között a rendezői és igazgató szerep különbségeiről, Székely eddigi pályájáról, illetve a Katonához fűződő viszonyáról tudhatunk meg izgalmas és elgondolkodtató részleteket. Szóba kerültek még a színház mint intézmény modern kihívásai, és a – többek között az igazgatói poszttal is járó – felelősség, valamint a szervezett életmód összeegyeztethetősége a szabadsággal.

A nagyinterjút Tompa Andrea vezéresszéje követi (Üdv neked, krízis). A színház és színpad teréről és ezek változásáról, lehetőségeiről osztja meg gondolatait, kurrens eseményeket kiemelve. A kérdéskört a krízis fogalmából kiindulva közelíti meg, amit egy személyes példával is szemléltet.

Líra terén igencsak változatos a tavaszi lapszám. Seres Lili Hanna verseiben bravúros antik képekkel operál (Szomjas nők – (1) Antheia zuhanása, (2) Pasziphaétól várjuk, (3) Szkülla szárnyai). Purosz Leonidasz (Őrült fickó, Gyönyörű bőr) két, egymástól eltérő, ismerősen kellemetlen élményről ír. Ilosvai Eszter (nem a mocsok (Ágnes asszony repríz), Édes Anna vicsora, Laura Palmer álmát angyalok vigyázzák) két irodalmi klasszikus és egy tévésorozat főszereplőit állítja középpontba. Takács Zsuzsa (Igyekszem meghalni, gondolta, Mindenki élt még, Térdre esni? Menekülnek az utcák) pedig négy megrendítő és elgondolkodtató egystrófással gazdagítja a lapszámot. Egy külföldi versciklusból is olvashatunk részletet (Guillaume Métayer: Le Tartarin (ou Háry János) du ballon rond), ráadásul négy különböző fordításban. Iványi Bence, Beznicza Márk, Tomi Angéla és Borsi Bálint az Országos Idegennyelvű Könyvtár 2025. évi Műfordítás pályázatának díjazottjai, fordításaikhoz Imreh András írt kísérő szöveget (Dekázás két bolygóval – Guillaume Métayer rondófordításaihoz).

A prózai művek között is találunk fordítást, nevezetesen Kristian Novak horvát író regényrészleteit (Cigány, de a legszebb) Terék Anna tolmácsolásában. Emellett két novellát is olvashatunk Masszi Bálint (Bank) és Tóth Réka Ágnes (Csak a napot nem – egy tiszteletbeli szombathelyi búcsúszonettje) tollából. Előbbi az anyagi igényeknek az ember testi-lelki autonómiájára gyakorolt hatásával, utóbbi pedig a költözéssel és a szeretett településhez (jelen esetben Szombathelyhez) való kötődéssel foglalkozik.

Vincze Bence Vaskó Renátával készítettet riportja (Ki épít majd a térkőből színpadot?) szorosan kapcsolódik a lapszám témájához. A város kerül ezúttal középpontba, pontosabban a városi környezetben rejlő kulturális és közösségi lehetőségek. Vaskó régóta foglalkozik ezzel a kérdéskörrel, korábban a Budapest Brand nKft. Városélmény csoportjának vezetőjeként is a (nem csupán a klasszikus értelemben vett) terek minél sokszínűbb felhasználását célul kitűző projektekben vett részt. Történelmi és kurrens tendenciák, illetve globális viszonyok összefoglalásával, emellett saját karrierjének példáin keresztül osztja meg gondolatait. A riport rendkívül tanulságos és izgalmas, már csak azért is, mert a színpad-tematikát másik oldalról közelíti meg: a klasszikus színpad-fogalom kitágul, és az egész városról mint az alkotás, a művészet, illetve a közösségi együttlét potenciális teréről tudhatunk meg érdekes információkat.

Értekező próza terén is változatos és izgalmas alkotásokat olvashatunk. Bodor Emese Takács Zsuzsa tavaly megjelent kötetéről (Az emlékezet segédigéi – Takács Zsuzsa: A maradás szégyene), Ölbei Lívia pedig a szombathelyi Weöres Sándor Színház Vadászjelenetek a határ mellett című előadásáról (Puskák és harangok) írt kritikát. Ezek mellett a lapszám végén Karádi Gergő írását olvashatjuk (Végre értem a földön járást – Az Isten Háta Mögöttről), aki az Isten Háta Mögött zenekar visszatérését és korábbi albumait mutatja be.

Nemcsak a színpad színpad és nemcsak a nézőtér nézőtér. A minket körülvevő világ egésze alakult át e kettő furcsa egyvelegévé. Figyelmünkért még nem folyt ilyen vehemens küzdelem, emiatt pedig számít az, mire fordítjuk, talán jobban, mint bármikor. Az Életünk tavaszi lapszáma megérdemli figyelmünket. Nemcsak a benne olvasható, színvonalas írások miatt, hanem amiatt is, mert alkotók és befogadók számára egyaránt izgalmas témákat feszeget, szerep és felelősség tekintetében.

Fotók: az Életünk Facebook-oldala