A Szkéné Színház tere alkalmas arra, hogy intim közelségből szemléljük – és éljük át – a történetet: Darvay Botond díszlete éppolyan finom érzékenységgel működik, mint a rendezés, vagy a jelmez (Kovács Andrea). Nem akar túlhangosítani, a szöveg, a karakterek és a történet elé tolakodni, hanem finom gesztusokkal, értően „aládolgozik”, „hozzádolgozik”, azaz megteremti a kellő támogatást ahhoz, hogy a teljes színházi élmény koherens és maradandó legyen. A gimnázium és egyetem közti évét (gap year) Dániában töltő Csongor (Katona Péter Dániel) bérelt lakás-tere egyszerre dán és magyar, hipszteresen menő és lepukkant. A kopottas szekrényen régi, hetvenes-nyolcvanas évekbeli poszter, de a kád a nappali részeként is funkcionál, Csongor lakótársa, Szilvi (Biró Panna Dominika) ott dolgozik laptopján. A konyhát nem is látjuk, mint ahogy a külföldön tanuló-dolgozó magyar fiataloknak nem ez a legfontosabb helység, hanem a szociális élet tere, a nappali (káddal) és az előszoba. Ezek jelennek csak meg előttünk. 

Az előadásban nem a történet cselekményessége vagy fordulatossága a lényeg, hanem azok a lelki-pszichológiai fordulatok a családtagokban, melyek mögött nyíltan vagy rejtettebben a magyar társadalom problémái is felvillannak. Csongort meglátogatják szülei és húga, számít is rá, szorong miatta, ezt tárgyalja ki Szilvivel, de amikor egy nappal korábban, váratlanul betoppan a család, bepánikol, és rossznál rosszabb döntéseket hoz. Mivel homoszexualitását a szüleivel sosem beszélte meg, az orosz menekült Vaszilijjal (Márfi Márk) való kapcsolatát a végletekig próbálja titkolni, és ebben néha tisztességtelen eszközökhöz is nyúl.

A dráma és az előadás egyik fő erénye, hogy a kirajzolódó családi hálózat és problémarendszer az elején még egyszerűnek tűnik, de aztán folyamatosan egyre komplexebbé válnak a figurák. Nemcsak Csongor kapcsán gondolkodik el azon a néző egy idő után, hogy bár nyilván szimpátiával követjük kínlódását a nagyon konzervatív és erőteljes apával való küzdelemben, de amikor saját maga mentésére Szilvit és Vaszilijt is felhasználja, erősen megkérdőjeleződik a saját erkölcsössége. Önzése, félelme felülírja a barátság és a szerelem legalapvetőbb szabályait is. A többi családtag és a róluk alkotott képünk is árnyalódik, sőt, az anya, Erzsébet esetében teljesen átalakul az este folyamán. 

Péterfy Bori az anya szerepében csodálatosan kimunkált karakterívet mutat be: az elején csupán szinte láthatatlan feleség, klisékkel él, a NER-ügyeskedő férj támasza, kicsit túlbuzgó anya. Azonban ahogy rájön arra, hogy a fia mit titkolt el előle egész életében, az első összeomlás után szépen megmutatja a következő érzelmi stációkat is. Tanulni akar, meg akarja érteni a dolgot. Bár nagyon rosszul érinti, hogy Csongor nem bízott meg benne („Hát olyan anya vagyok, akinek ezt nem lehet elmondani?”), de túl tud lépni a saját fájdalmán. Ugyan nincs közös nyelvük, de próbál beszélgetni Vaszilijjal, igyekszik közvetíteni az apa felé. Összeomlása, majd utána fokozatos, kínlódásokkal teli felállása a családi dráma igazi pozitív hősévé teszi őt.

Csongor húga, Regina (Gellért Dorottya) sem problémamentes figura: joggal vágja a fejéhez apja, hogy „az én pénzemből lehetsz te liberális, meg játszol Amnesty Internationalt”.

Valós kérdés ez sokszor a mai Magyarországon is: mennyire tud hiteles lenni az a szociológus, »liberális embermentő«, aki a felső középosztályból jön, és munkája, hitvallása (részben vagy egészben) lázadás a szülei ellen?

Vagy az a húg, aki már bátyja tízéves kora óta tudja, hogy homoszexuális, de eddig soha nem segített abban, hogy valahogy ezt az egész család feldolgozza? Ahogy Csongor alakja is árnyalódik, úgy húga emberszeretete és szabadelvűsége mellé is kérdőjelek kerülnek.

Az apa, Miklós szerepében Pataki Ferenc hitelesen, emlékezetes gesztusokkal és hangsúlyokkal hozza azt az übermacsó apát, aki kihasználja a NER minden kiskapuját filippinó vendégmunkásoktól jogi ügyeskedésig a saját cége felemelkedéséhez. Steppelt, sportos pufimellénye kiváló jelmez-gesztus, hosszú monológjaival előszeretettel uralja le a többi családtagot. A (most már szerencsére) elmúlt rendszer minden szlogenjét hittel és őszintén harsogja: utálja a buzikat, a zsidókat, a cigányokat. De látjuk magánemberként is, és akkor a közönség kénytelen elismerni, hogy valóban szereti a családját – a maga módján. Ha kell, intéz állást és vízumot Vaszilijnak (amíg csak sima barátnak hiszi), finanszírozza a fia gap yearjét Dániában, a lánya „jótékonykodásait” (még ha nem is ért egyet vele), és valóban, őszintén szereti a feleségét. Még ha szóban lekezelően is reagál az összeomló anya-feleség kérdésére („Szép vagyok?”, „Lázas vagy?”), a hangsúly és a többször is megjelenő intim, óvó gesztusok másról árulkodnak közöttük. Bár vannak köztük feszültségek és kibeszéletlen problémák (erre utal az anya alkoholizmusa is), van köztük igazi szeretet és megértő támogatás is. Amikor az első részben az anya védi a rasszista szlogeneket harsogó férjét („Na és, miért baj az, ha apád egy kicsit fasiszta?”), a közönség nevet, de egyben felismeri a kényelmetlen igazságot is a rasszizmus „szalonosításáról”, míg Péterfy Bori gesztusai nyilvánvalóvá teszik, hogy élő érzelmi kapcsolat van férj és feleség között.

Szilvi és Vaszilij kívülről vonódnak be ebbe a családi drámába, akaratuk ellenére. Szilvi alakja kidolgozottabb, egy ideig eljátssza barátságból a „Csongor jövendő felesége” szerepet, de Biró Panna Dominika játékában szépen kirajzolódnak azok a fázisok, ahogy fokozatosan egyre inkább elege lesz Csongor önzéséből. Vaszilij figurája talán az egyik legproblémamentesebb – ez lehet rendezői vagy szerzői szándék is. Talán számára már a homoszexualitás elfogadása kisebb jelentőségű ügy, mivel neki az ukrán frontra sorozás, azaz a majdnem biztos halál elől kellett menekülnie Dániába. Márfi Márk Vaszilije boldog attól, hogy él, és hogy szabadon megélheti szerelmét Csongorral egy másik országban. Ettől optimista és pozitív – és hangsúlyozottan: nem magyar. 

Az előadást szívből tudom ajánlani. A közönség figyelmét végig megtartva, izgalmasan kanyarodik a történet, a szereplők íve, a róluk való benyomásunk felvonástól felvonásra. Szól arról, hogy egy családon belüli problémát mikor és kinek és hogyan lehet elmondani, de közben szól arról a mai magyar valóságról is, amiben élünk. A végén pedig ott maradunk a legtermékenyebb színházi élménnyel és kérdéssel tarsolyunkban: ha ilyenek vagyunk itt és most, magyar családok, hogyan tovább? Mit kéne másképp csinálni, hogy boldogabbak legyünk itthon, és ne kelljen Dániáig futni az érzelmi és mindenféle más szabadságért?

Fotók: Éder Vera