A Rekviemben – amelynek Tarnóczi Jakab szerzője és rendezője is – mindennapi szituációkban tárul fel a magány, az elveszettség érzése, a veszteségek és a gyász lüktető fájdalma, valamint a mulandósággal és a saját élettel való szembenézés nehézsége. A szereplőkben kavargó érzések az előadásban alkalmazott videós technika, a közeli képek és a díszlet részét képező tükör által még inkább átélhetővé válnak. Ám Tarnóczi ezúttal sem hagyja magára a nézőt, igaz, az előadás megoldást nem nyújt, nyugvópont felé sem terel, mégis új perspektívákat tár fel, új ösvényeket nyit meg, a különféle megküzdési stratégiák felmutatásán keresztül. Bár az ilyesféle szembesítés eredendően kíméletlen és fájdalmas, Tarnóczi darabja nem nélkülözi a humort sem, erre szükség is van, a komikus, olykor abszurdba hajló elemek teszik elviselhetővé a szembenézést, és ugyancsak ezek által lesz kicsit könnyedebbé az elveszettség nehézkedésé. Így látunk rá kívülről önmagunkra. Merthogy ez a darab a saját jelenünk, Budapest belvárosában járunk, tizenhat évnyi Orbán-rendszer és a friss kormányváltás után. Azonban a felszabadultság és az az eufória, amit április 12-én este és 13-án hajnalban Budapest utcáin láthattunk, nem köszön vissza az előadásban, sokkal inkább az egyéni életek „hogyan tovább?”-ja rajzolódik ki. Az, hogy milyen mély nyomokat hagyott az elmúlt másfél évtized szorongása, hogy milyen nehéz is felvenni az élet ritmusát, miközben a lélek állapotáról sem szabad megfeledkezni, valamint azt is meglátjuk, mennyire küzdelmes kapcsolódásra törekedni az alapvető elszigeteltség közepette. A darab végső soron a filozófiatörténet egyik legeredetibb kérdéséhez nyúl vissza, azt vizsgálja, hogy milyen a jó és autentikus élet, miképp lehet azt megvalósítani, s hogyan hat a megvalósítás folyamatára a végesség tudata.

Az előadás három budapesti éjszaka történetén keresztül bontakoztatja ki az egyéni és a társadalmi élet elakadásait, a személyes magányok találkozását, amely találkozásokban – épp a benső elakadások okán – nem jön és nem is jöhet létre valós, a bizalomra épülő intimitáson alapuló kapcsolódás. Az első éjszaka, vagyis az első felvonás élőzenével veszi kezdetét, a felütés egy koncert, amelynek során Somlai András (Keresztes Tamás) és zenésztársai új albumuk egyik dalát mutatják be egy fehér csempével kirakott, kórházi közeget idéző, kissé rideg és személytelen szórakozóhelyen. A koncertélményhez András és Dezső (Lengyel Benjámin) mellett Naszer Tamara csellójátéka, valamint Bencsik Levente és Hunyadi Máté zenészi teljesítménye is hozzájárul. Devich Botond díszlete is jelzi azt az elszigeteltséget, a személyes, mély, otthonos kapcsolatok hiányát, amelyet a darab szereplői megélnek. Bár a darab és maga az előadás is megszólítja a közönséget, a közvetlenséget gyakran gátolja az üvegfal, amely – visszatérő elemként – egy átlátszó falat húz a szereplők és a nézők közé, sőt olykor az üveg két oldalán lévő szereplők közé is.

Mintha egy másik világra láthatnánk rá, mígnem ráeszmélünk, hogy mi is épp ebben a világban élünk, az üvegfal túloldalán lévő szereplők élete számos mozzanatában párhuzamos a saját életünkkel.

Pattantyus Dóra jelmezei szintén a szereplők elveszettségét és hétköznapiságát sugallják, a ruhadarabok nem a személyiséget fejezik ki, sokkal inkább a hétköznapiságban való feloldódást, a sztereotípiákat mutatják, vagy éppen azt, hogy az egyes szereplők milyennek próbálják látni és láttatni önmagukat, kivé akarnának válni, mi az az ideálkép, amely épp önmagukat takarja el saját maguk elől.

A koncert végső soron egy családi eseménnyé alakul, jelen van Tamás édesanyja, a híres író, közgondolkodó, Makláry Olga (Szirtes Ági), Erika (Pelsőczy Réka), Tamás testvére, aki az orvosi hivatásba menekül a művészcsalád számára fojtogató közegéből, de mindennapjai fásultságban telnek, sikertelenül próbál kilépni az anyja árnyékából. A koncert közben megérkezik Tamás Barcelonában élő, kissé elveszett, önmagát folyton kereső lánya, Emma (Kanyó Kata) is, aki váratlanul látogatott Budapestre. A koncert utáni jelenetben először Tamás és Emma párbeszédének, vagyis inkább párbeszéd-kísérletének lehetünk tanúi, egyértelműen látszik, hogy apa és lánya nem találják a közös hangot. Majd amikor a család együtt van, Makláry Olga gondolatai nyomán szavakba öntve is kifejeződik, hogy Mozart Requiemje mellett a Szabadkőműves gyászzene, illetve annak feldolgozása jelentik a darab központi zenei betéteit. Miközben Makláry Olga a koncertélményt nagy hozzáértéssel, hatalmas műveltségét és tudásanyagát felszínre hozva kommentálja, körvonalazódnak a családon belüli feszültségi zónák is. Makláry Olga és lánya, Erika között folytonos, csípős szóváltások hangzanak el, de Erika és Tamás kapcsolata sem éppen felhőtlen, ahogy Erika és Emma között is feszültség húzódik. Valódi, bensőséges viszony leginkább Makláry Olga és unokája, Emma között érezhető, a nagymama a fiatal nő valódi támasza, az egyetlen biztos pont az életében, ő a menedék a menekülés közepette. Bizonyos értelemben ez visszafelé is igaz: talán Emma az egyetlen, aki képes túllátni a híres Makláry Olgán, és észrevenni benne az embert, az önmagát és a saját helyét változatos módokon kereső nőt és a megértő, együttérző nagymamát is.

A koncert utáni családi pillanatok azonban nem mélyülnek el igazán, megszakítják őket az egyéb emberi viszonyok és viszonykezdemények. Emma újra találkozik Dezsővel (Lengyel Benjámin), aki Emma apjával együtt zenél és énekel hosszú évek óta. Leplezhetetlenül izzik közöttük a levegő, de nem a hirtelen ébredő vágy értelmében, sokkal inkább egy mély, bensőséges kötődés izzása ez, mégis mindvégig érezhető, hogy kettejük kapcsolódása nem alakulhat beteljesült kapcsolattá. Emma a kötődések elől is menekülni látszik, egy randioldalon megismert, kigyúrt fiúval, Ivánnal (Simon Zoltán) közösül a fehércsempés szórakozóhely mellékhelyiségében. Iván végül Emma családja körében is marad, körön kívüli személyként, olyasvalakiként, aki egyáltalán nem érti Emma és családja világát, megvetettnek érzi magát, miközben bizonyos értelemben ő is megveti mindazt, amit a baloldali, szabadságjogok tekintetében liberális emberek képviselnek, „semmilyennek” mondja magát, ami erőteljes kifakadást vált ki Makláry Olgából, aki addig a maga kissé ironikus megnyilvánulási módjain próbálta bevonni Ivánt a családi összejövetelbe.

Az első felvonásban megismerjük Noémi (Borbély Alexandra) és Hajna (Pálmai Anna) párosát is. Noémi Iván testvére, főszerkesztőként dolgozik, hevesen rajong Makláry Olgáért, példaképének tekinti, ostromolja rajongásával. Borbély Alexandra kiválóan alakítja a túlságosan lelkes, a szituáció kényelmetlenségét fel nem ismerő, naiv, de becsvágyó, karrierista értelmiségi nőt. Intenzív megnyilvánulásaiból elemi hiányérzet sugárzik, a beteljesülés hiánya ez. Miközben Hajna – akinek fogalma sincs, ki Makláry Olga – próbálja jelezni kedvesének, hogy a rajongás kifejezésével túlzásba esett, Noémi ezt úgy értékeli, hogy párja nagy lehetőségektől fosztja meg őt. Bár a mosdóban folytatott beszélgetésükben látszólag feloldódik a kettejük között húzódó feszültség, nem lehet nem észrevenni, hogy elbeszélnek egymás mellett, Hajna úgy érzi, nem tud kibontakozni, Noémi nem támogatja eléggé, beszélgetésük közben is saját arcvonásaival van elfoglalva. A társas magány pillanatképeit tárják elénk, amelyből a testi érintkezés ideiglenes kiutat jelenthet ugyan, de a kapcsolódás nem jut el a lélek színteréig, így végül ketten, de magányosan folytatják útjukat a budapesti éjszakában.

Az első felvonás döntő mozzanata az, amikor a gyász és a veszteségek megélése szóbeli kifejezést nyer a családi beszélgetés alkalmával, ahol Makláry Olga elmondja, hogy nemrégiben felhívott egy számára fontos embert, aki már halott. Ez a tényleges, nyers és rideg szembesülés a halállal. Somlai András pedig felidézi, hogy azóta elhunyt feleségének az üzenetrögzítőjére a kangling hangját vette fel (a hagyomány szerint lábszárcsontból készült tibeti buddhista hangszer, amelyet csö-szertartásokon és temetéseken szokás használni), s csak az üzenhetett, aki ezt a baljós hangsort végighallgatta. Miután a család szétszéledt, Emma pedig feltárt valamennyit a lelkében zajló folyamatokból Iván előtt, majd egyedül maradt a budapesti utcán, elhunyt anyját tárcsázta, többször egymás után, ezáltal vált az előadásban visszatérő, fájó, az elmúlást és a betölthetetlen hiányt szimbolizáló hangsorrá a kangling hangja.

A második felvonásban a főszerep a bulié, a szórakozásé lenne, az önfeledtség a cél, amely fájdalmas, kínzó szembenézéssé, öneszméléssé alakul.

Eközben pedig megnyílnak előttünk a szereplők személyiségének mélyebb rétegei is, amelyek nagyszerű színészi alakítások révén árnyaltabbá is teszik a karakterekről kialakult képünket.

Hajna, Noémi és Iván tudatmódosító szerekkel és alkohollal igyekeznek feloldódni az éjszakában, míg Emma Makláry Olga biztatására veti bele magát a bulizásba, szerfogyasztás és alkohol nélkül. Miközben Emma készülődik, vagyis dilemmázik, hogy egyáltalán belevágjon-e az estébe, találkozzon-e újból Ivánnal, az is kiderül, valójában miért tért haza hosszú idő után. Nagymamájával megosztja legféltettebb titkát, talán még útmutatást is vár tőle, de tudja, végül egymagának kell megoldania a helyzetet. A második felvonásban még élesebben kirajzolódik az, hogy Emmában egyszerre van jelen a vagányság és a gyámolítás iránti igény, a menekülési vágy és a nyugvópont megtalálásának reménye. Kanyó Kata pedig remekül, teljes természetességgel viszi színre ezeket a kettősségeket. Ahogy Szirtes Ági is a maga zsenialitásával formálja meg Makláry Olga karakterében a keménység és a gyengédség, a kifelé mutatott magabiztosság és belülről felőrlő bizonytalanság, a szakmailag beteljesültnek is mondható, ám a személyes viszonyok terén hiátusokkal teli élet dichotómiáját.

Ugyancsak a kétpólusúság bontakozik ki a bulizó fiatalok esetében, Hajna, Noémi és Iván számára nagyon magas hangulati frekvencián indul az este, céljuk, hogy a tudatmódosító és az alkohol révén felülemelkedjenek a problémáikon, ám ez pusztán elfojtást eredményez. Az este fordulóponthoz ér, ahol felszínre törnek az elrejtett és a mindennapok tevékenységei alá süllyesztett érzelmek. Pálmai Anna Hajnája könnyek formájában előtörő őszinteséggel vall szerelmének, Noéminek az elveszettségről, arról, hogy milyen fájdalmas, amikor a senki, a saját társa sem figyel rá, rejtve marad minden érték és lehetőség, amelyet magában hordoz. Pálmai Anna megrendítően viszi színre a meg nem értettségben, a hiábavalónak tűnő vágyakban és a beteljesülések folytonos elmaradásában fungáló keserűséget. Ezzel párhuzamosan Simon Zoltán szintén nagyszerű alakítással hívja elő Iván karakteréből a sokszor flegma macsó mögött meghúzódó szorongó, érzékeny és sebezhető férfit. Úgyszintén szorongó férfikaraktert látunk a Lengyel Benjámin által megformált Dezső esetében is, a fiatal férfi attól tart, hogy nemrégiben észlelt tüneteit halálos betegség okozza, a betegségtől való félelme egyúttal halálszorongásként jelentkezik, a meg nem élt élettől tartva minden apróság zavarni kezdi. Így kerül összetűzésbe egy éjszakai próba során Andrással is, akinél a szorongás a becsvágyból és a kisebbrendűségi érzésből eredeztethető, abból, hogy továbbra is Mozarthoz méri magát, s ez az egyébként kimagasló teljesítményét nivellálja. Mind Lengyel Benjámin, mind Keresztes Tamás remekül formálják meg a szorongó, nemritkán frusztrált művészeket, az általuk alakított karakterek személyiségjegyei legfőképp a közös jelenetekben tudnak kibontakozni.

Amíg Emmát, Hajnát, Noémit és Ivánt a szórakozóhelyeken, Andrást és Dezsőt az éjjeli próba közben, addig Pelsőczy Réka Erikáját a lakása magányában látjuk. Az ő esetében a halálszorongás már halálfélelemmé eszkalálódott, pánikszerűen tör rá a gondolat, hogy magányban, beteljesületlen vágyaktól övezve, orvosi munkájába teljesen belefáradva ér végét az élete. Eleinte csak kívülről látjuk Erika szenvedését, majd egyszeriben olyan érzésünk támad, mintha mi is az ő tudatában bolyonganánk, s gondolatai elvegyülnek a sajátjainkkal. Pelsőczy Réka elemi erővel szólaltatja meg a magány, az elhagyatottság, a kifáradóban lévő remények és a fokozódó félelmek hangját.

Az éjszaka végén Emma nagymamájához viszi haza Noémit, aki így legnagyobb ikonjával kávézhat egy átmulatott éjszaka után. Makláry Olga új arcát pillanthatjuk meg itt, egyre nyugodtabbá válik, már nem lázad, amellett foglal állást, hogy sokszor jobb megbékélni az érzésekkel, s egy részüket bent tartani, mert ha nem így tennénk, az utcák tele lennének kisgyermekként üvöltve síró emberekkel. Makláry Olga nyugalma a földi élet közelgő végének nyugalma.

A harmadik felvonásban pedig még nyugodtabb, még lágyabb hangon szól hozzánk monológjában Makláry Olga, immáron egy másik szférából, egy másfajta életből, a békesség és az újbóli, örömteli találkozások színhelyéről. Majd a háttérből végignézi a halotti tort, ahol az összes szereplő egybegyűlik, mindannyian felidéznek néhány személyes emléket Makláry Olgáról, miközben – úgy tűnik – közelebb is kerülnek egymáshoz, valódi kapcsolódásokra nyílik lehetőség. Ám itt primer módon nem az egymáshoz való közeledést kell észrevenni, hanem sokkal inkább arról van szó, hogy a veszteségen keresztül más fénytörésben kezdték látni a szereplők a saját életüket. A második éjszaka (és felvonás) óta a viszonyok is némiképp átrendeződtek, Hajna továbbra is Noémivel alkot egy párt, de ami a kettejük kapcsolatából hiányzott, azt Dezső testesíti meg Hajna számára, így a sorsfordító találkozásuk után vele is intim viszonyba került. Emma Dezsővel és Ivánnal is jó kapcsolatot ápol, de párkapcsolata egyikükkel sem lett, aminek talán az a legfőbb oka, hogy rájött, hogy senkit nem menthet meg, és nem is kell senkit megmentenie, csakis önmagát. A halotti tor során felidézett régi, családi emlékekről beszélgetve feloldódik Erika és Tamás között is az ellenséges, cinikus mondatokban bővelkedő testvérviszony, és az egymás iránti kölcsönös tisztelet hangján szólnak egymáshoz és egymásról. A régi családi történetek Emmát is közelebb vezetik apjához és nagynénjéhez, Erikához is.

A lezárás nem juttat nyugvópontra, de nem is várhatjuk ezt, hiszen az élet is folyamatosan áramlik, változik, ahogy mi is, csupán néhány állandó – vagy legalábbis többé-kevésbé tartós – kapaszkodóra van szükség, hogy a folytonos változás ne sodorjon el bennünket. Ezek közül a legalapvetőbb az, hogy saját magunkkal szembe tudjunk nézni, hogy meglássuk önmagunkat, a saját hiányainkat, kétségeinket, beteljesületlenségeinket, vágyainkat, mielőtt még a külvilág reakcióit és megerősítését keresnénk.

A szembenézés egyik útja az elvesztés, a veszteség fájdalma, a mulandósággal való találkozás, amelyben hangsúlyt kap minden, ami igazán fontos, új felismerések is születnek. Ezek alapján változhat csak meg a másokhoz való viszonyunk is, s épp így a társadalomhoz és a társadalmi átalakulásokhoz való viszonyulás is az önviszony függvénye, vagyis egy kormányváltás, vagy akár egy rendszerváltás önmagában nem hozhat gyökeres változásokat az egyéni életbe, alakíthat rajta, de transzformáló erő csak az önmagunkra vetett tiszta pillantásokban rejlik.

Bár a harmadik este, a halotti tor is egy koncertrészlettel zárul, megvalósítva a keretes szerkezetet, amely által úgy tűnhet, végső soron semmi sem változott, kisebb-nagyobb benső elmozdulások a halotti tor során kibontakoznak, ennek lenyomata látszódik abban is, ahogyan a zárókoncertet hallgatják a szereplők. Az előadást záró dalban Hajna vágya is teljesült, Dezsővel közösen énekelt, ez is egy elmozdulás, egy apró jel, hogy az álmoknak is teret lehet engedni a minél teljesebb élet felé vezető úton, de ehhez előbb fel kell ismerni, mi hiányzik igazán az életünkből. A zárójelenet és a dal meghittsége a teljes darabba reményt csepegtet, az pedig különösen sokat ad hozzá a lezáráshoz, hogy Keresztes Tamás és Lengyel Benjámin mellett Pálmai Anna is meg tudta csillogtatni zenei tehetségét és énektudását.

Fotók: Horváth Judit