1925-ben az európai zsidó közösség kiemelkedő tagjai, többek között Sigmund Freud és Albert Einstein segítségével alakult meg a Jiddis Tudományos Intézet (YIVO) az akkor még Lengyelországhoz tartozó Vilnóban (ma Vilnius, Litvánia fővárosa). Egyik legfontosabb kezdeményezésük az 1930-as években háromszor meghirdetésre került életrajzi pályázat volt, amelyben arra kérték az akkori, 16-22 év közötti zsidó fiatalokat, hogy írjanak magukról, életükről. De leginkább arról, milyennek látják a világukat, és hogyan képzelik el a jövőt. Az utolsóként meghirdetett pályázat díjait 1939-ben Lengyelország lerohanása és a II. világháború kitörése miatt már sosem osztották ki. A YIVO gyűjteménye pedig, benne a pályázati anyagokkal, sok viszontagság során kalandos úton menekült meg a pusztulástól.

Hazatérve Horváth Patríciában megfogalmazódott egy, a mai magyar fiatalokhoz szóló hasonló pályázat terve. A lap rendszeres szerzőjeként elképzelésével megkereste a Népszavát, amely azonnal az ötlete mellé állt, amelyhez aztán támogatóként csatlakozott az Esterházy Magyarország Alapítvány, a Budapesti Goethe Intézet, az Erzsébetvárosi Zsidó Örökségért Alapítvány, Polgár András, Olti Ferenc, Szakonyi Péter, valamint Budapest Főváros Önkormányzata. A holokauszt nyolcvanadik évfordulójára kiírt 2025-ös pályázathoz ezúttal vallási megkötés nélkül bármely Kárpát- medencében élő magyar fiatal csatlakozhatott, egyedül az életkori megkötés, illetve a kiindulópont volt azonos a korábbi pályázattal: milyennek látják világunkat a mai fiatalok és hogyan képzelik el jövőjüket. A beérkezett száztizenkilenc dolgozatból a Freeszfe Egyesület által delegált zsűri: Németh Gábor, Szőcs Petra és Upor László választotta ki azt a tizenhárom írást, amely díjazottként bekerült az Európa Könyvkiadó által megjelentetett Mintha a félistenek világában élnénk című közérzeti antológiába.

A pályázati anyagokat olvasva azt látni, ezek a fiatalok mind valamilyen hátránnyal (mentális vagy fizikai betegség, szülő elvesztése, szülők válása vagy szenvedélybeteg szülőkkel való együttélés, kisebbségi létből fakadó kirekesztés, családi okok miatt intézetbe kerülés) esetleg több problémával is küzdve, halmozottan hátrányos helyzetből indulva kezdték meg életüket, mégsem adták meg magukat a sorsnak. Szinte minden munkában visszaköszön, hogy ezek a fiatalok levonták a tanulságot a felnőtt generációk velük szemben elkövetett hibáiból és ők szülőként, emberként máshogy szeretnének élni, egy mentálisan, érzelmileg jobb világot teremtve maguk körül, jobb szülőként, jobb emberként. De az is kiderül az írásokból, hogy ahhoz, hogy sikerüljön túljutniuk a krízishelyzeteken, mindenkor szükségük volt támogató felnőtt segítségre, legyen az családtag, pedagógus, edző vagy pszichológus. Így több fiatal esetében a tanáraik hívták fel figyelmüket a pályázatra és sokak számára élettörténetük megírása terápiaként szolgált.

Bizony nem könnyű megbirkózni az ezekből az írásokból kibontakozó szívszorító élethelyzetekkel. Nehéz arra gondolni, hogy mindezek a történetek itt és most Magyarországon megeshettek. Ugyanis sok pályázat külön értéke, hogy a fiatalok önmaguk sorsán túlmutatva képesek rendszerszintű, társadalmi problémákat megfogalmazni, felhívni rájuk a figyelmet. Mit jelent sajátos nevelési igényű gyerekként megélni a közoktatást, miközben a társadalmi mobilitás szűkössége eleve szegregálóan hat az oktatásra? (Krolikowski L. Lilian: Ichor) Milyen kilátásai vannak egy olyan gyermekvédelmi intézménybe kerülő gyereknek, amelyből rendszerszinten mind a személyi, mind a tárgyi, anyagi feltételek hiányoznak? (Kamarás Hanna: A rendszer gyermekei) De ugyanez a probléma megfogalmazódik a hazai pszichiátriai intézményrendszer kapcsán is. Hogyan élik meg helyzetület és milyen kilátásaik vannak azoknak, akik bekerülnek ebbe a rendszerbe? Van-e egyáltalán bármiféle esélyük a társadalmi elfogadásra? (Fekete Gergő: A realitás művészete) Milyen akadályokat kell leküzdeni annak, aki többszörösen kisebbségi helyzetben van, mint szlovákiai magyar anyanyelvű roma? (P.V. Ahol lennem kell) Milyen belemerülni, előítéletektől mentesen felfedezni egy számunkra idegen kultúrát a Budapest-Bamako Rallyt teljesítve? (Török Boglárka: Most már tudom, milyen a boldogság)

A fiatal szerzők többsége esszészerűen, önmagától kissé távolságot tartva, inkább a rendszerszintű problémákra fókuszálva, általánosítva írta meg élettörténetét, de voltak, akik naplószerűen, önvallomásosan reflektáltak saját életükre, vagy annak fontosabb csomópontjaira. Paradox módon a tényfeltáró, dokumentarista jellegű írások  személyesebbek, mint a naplószerű történetek.

Nem könnyű olvasmány az antológia még felnőtt mércével sem. Nehéz szembesülni azzal, hogy milyen hátrányokat kell sokaknak leküzdeni. Mégis érdemes rászánni időt, energiát, mert sokat tanulhatunk ezektől a fiataloktól, kitartást, életszeretetet, az élethez való pozitív hozzáállást. Amíg ilyen fiatalok élnek közöttünk, addig van remény a változásra, arra, hogy világunk, jövőnk jobb legyen.   

Mintha félistenek világában élnénk - Közérzeti antológia

Európa Könyvkiadó, Budapest, 2026