A könyv az 1992-es angol kiadás előszavával indul, amiben a szerző a baszk nyelv és irodalom helyzetére reflektál; a baszk nyelvet egy visszahúzódó sündisznóhoz hasonlítja: egy olyan nyelv, aminek nem létezik rokonnyelve, állítólag az ősidőkben jött létre, és a huszadik századig alig száz könyv íródott baszkul. Az előszóból az is kiderül, hogy a címet jelölő Obabakoak szó szerinti jelentése: obabai emberek vagy dolgok, kevésbé szó szerinti pedig: történetek Obabából. Atxaga egyébként a The Guardiannek 2001-ben adott interjújában Obabát úgy jellemezte, mint egy „belső táj”, a „múltjának az országa, a valós és az érzelmi keveredése”, tehát saját értelmezése szerint nem egy valós helyről, hanem belső érzetekből összeálló helyről ír.

„Italt szerezni majdnem olyan nehéz volt, mint meghatározni a novella jellegzetességeit” – állítja egy helyen a szöveg, és erre talán nem is lehetne jobb példa ennél a könyvnél.

Az Obabakoak műfaji meghatározása nem egyértelmű, talán legjobban úgy lehetne, mint egy novella-szerű, rövid szövegekből összeálló szövegegyüttest. A szövegek közös jellemzője, hogy megjelennek bennük a mágikus realizmus és a posztmodern jegyei. A rövid szövegek három nagyobb egységbe tagolódnak. Az első (Gyermekkor) akár novellaciklusként is értelmezhető, szövegeinek középpontjában a gyermeki lét áll. A Kilenc szó Villamediana tiszteletére egy Villamedianába (valóságban is létező, a könyv megjelenésekor pár száz fővel rendelkező falu) költöző fiatal férfi nézőpontjából kilenc darab, egy-egy szó köré csoportosított rövid szövegen keresztül mutatja be a falu mindennapjait. Az utolsó nagyobb részben, Az utolsó szó nyomában címűben (párhuzamba hozható a könyv alcímével, Az utolsó szó keresése) pedig egy nyomozás kerettörténetébe ágyazva jelennek meg különböző novellák és reflexiók az írás folyamatára.

Bár adná magát a gondolat, hogy az Obabakoakot Márquez vagy Borges felől közelítsem meg, Az utolsó szó nyomában című részt (ami szerintem az Obabakoak megértésének kulcsa) inkább Italo Calvino Ha egy téli éjszakán egy utazó… című könyve felől értelmeztem: mindkét írásban különböző irodalmi stílusokra reflektáló, rövid szövegek jelennek meg egy kerettörténetbe ágyazva, ugyanakkor amíg Calvino ezt a kerettörténet egymásra épülő szövegegységeivel éri el, addig Atxaga nyomozása magába záródó körként (vagy magába húzódó sündisznóként) írható le.

Az utolsó szó nyomában című rész kerettörténete szerint az elbeszélő minden második héten meglátogatja az Obabában lakó bácsikáját, hogy felolvassák a saját maguk írt elbeszéléseket. Miután az elbeszélő egy régi osztályfotóján meglátja, hogy az egyik volt obabai osztálytársa, Ismael egy gyíkot tart a kezében és pont amögött az osztálytársuk, Albino María mögött áll, aki a kép készülte után nem sokkal gyengeelméjű lett, nyomozásba kezd. A hiedelem szerint ugyanis a gyíkok képesek bemászni az ember fejébe és megenni az agyát, az elbeszélő pedig fel akarja deríteni, hogy Ismael okozta-e Albino María állapotát. Az elbeszélő elmeséli a teóriáját egy orvos barátjának, akivel együtt mennek el Obabába, hogy meglátogassák az elbeszélő bácsikáját és a végére járjanak a rejtélynek.

A nyomozás szálát (a Ha egy téli éjszakán egy utazó…-hoz hasonlóan) különböző, közbeékelődő történetek akasztják meg, és (annak ellenére – vagy éppen pont azért –, hogy a nagybácsi rossz véleménnyel van a modern elbeszélésekről) a kerettörténetben is fellelhető több intertextuális utalás: amikor először találkozunk Ismaellel, ő épp a tengerek szennyezettsége miatt aggódik (Melville: Moby Dick) és az elbeszélő úgy veszi észre a feltételezett bűntettet, hogy az egyik kollégája ötszörösen kinagyítja az osztályfotót (Cortazár: Nagyítás), a barátja, aki segít a nyomozásban pedig egy orvos (Conan Doyle Sherlock Holmes-történeteinek Watson doktora). De megjelennek szó szerint említett szerzők is mint Csehov, Maupassant vagy Evelyn Waugh.

A közbeékelődő történetek közül talán a Leánykori nevén Laura Sligo című rész írja le legjobban az Obabakoak működését. A történetet egy Mister Smith nevű idős úrtól hallja az elbeszélő és a barátja: egy őserdei hajóútról szól, aminek az a célja, hogy a főszereplő a barátja, César Calvo (lehetséges utalás Calvino nevére, aki 1985-ös haláláig az irodalmi Nobel-díj egyik fő várományosa volt) és a plátói szerelme, Laura Sheldon segítségével felkutassák Laura férjét, az őserdőben eltűnt Thomas Sheldont. Ha a történet ismerős, az azért van, mert Atxaga Joseph Conradnak A sötétség mélyén című kisregényének a cselekményét veszi át, amiben Charles Marlow hajós indul egy Kurtz nevű kereskedő megmentésére. Ugyanakkor az Obabakoakban a Leánykori nevén Laura Sligo-szöveg mint egy autentikus, magnószalagról elhangzó emlék jelenik meg. Az intertextuális rétegeket tovább kuszálja, hogy a belga gyarmatosítás szörnyűségeit bemutató A sötétség mélyénben megjelenő Kurtz alakját egyesek James Sligo Jameson ír utazó alakjával azonosítják, aki szintén részt vett azon az expedíción, amin Conrad szövege alapul. A Leánykori nevén Laura Sligo címe tehát egyszerre utal a közbeékelődő szöveg alakjára (a szöveg legbelsőbb szintje) és az intertextuális utalás alapjául szolgáló történelmi alakra (a szöveg legkülsőbb szintje). Sőt, Az utolsó szó nyomában című rész kerettörténetének a végén az is kiderül, hogy maga Mister Smith nem más, mint a Leánykori nevén Laura Sligo című részben szereplő elbeszélő.

Több ez, mint ügyes intertextuális játék: nem tartom véletlennek, hogy Atxaga (ki maga is álnéven ír és az Obabakoak spanyol fordításával lett ismert) a legfelismerhetőbben egy gyarmatosításról szóló történetet dolgoz fel, amit Conrad nem lengyel anyanyelvén, hanem angolul írt. Hasonlóan működik a Klaus Hahn című szöveg is, aminek a főszereplőjében felismerhető Nabokov csetlő botló, megrögzötten középosztálybeli férfi karakterei, leginkább talán Albert Albinus a Nevetés sötétbenből. Nabokov szintén nem az anyanyelvén, oroszul, hanem angolul írta legismertebb művét, a Lolitát és (Atxagához hasonlóan) oroszul írt műveit több ízben maga fordította angolra.

Ha elég figyelmesek vagyunk, lehetetlen elsiklani afelett, hogy az Obabakoakban végig ott van az állítás: az irodalomtörténetet a győztesek írják.

Még élesebb a kontraszt, ha figyelembe vesszük, hogy az irodalomtörténeti köztudat a mágikus realizmushoz és a posztmodernhez elsősorban a játékosságot és a felszabadultság érzetét kapcsolja. Épp ezért az Obabakoak erősségének azokat a részeket tartom, ahol a szöveg mer túllépni a mágikus realizmus és a posztmodern által hagyományosan támasztott kereteken.

A kötet első, Esteban Werfell című novellája figyelmeztetésként is értelmezhető. A történet szerint Estebannak gyerekkorában egy látomása van egy Maria Vockel nevű, gyönyörű lányról, aki megmondja neki a Hamburgban található címét. Ezután Esteban és Maria németül kezdenek levelezni; Esteban – aki nem tud németül – eleinte egy a szótár segítéségével ír, aztán az évek során megtanul németül. A novella azzal zárul, hogy Esteban felnőttként elmegy a hamburgi címre, ahová a leveleket írta és megtudja, hogy azokat igazából az apja írta, akinek egy barátja adta postára. A látomás pedig nem volt más, mint egy tudományosan megmagyarázható jelenség, Esteban tudatalattijának az élénk működése.

Az Esteban Werfell először frappáns kezdőszövegnek tűnik (egy posztmodern, mágikus realista szöveg, ami rögtön a könyv kezdetén csavar egyet a műfajokhoz tartozó elvárásokon), a Leánykori nevén Laura Sligo felől olvasva viszont inkább figyelmeztetés: mire Esteban megtanult németül és a nyelvtudásának köszönhetően műveltséget szerzett, eltávolodtak egymástól a barátaival. A nyugati műveltség tehát egyszerre mint potenciál, kitörési lehetőség és mint (ön)gyarmatosító erő van jelen.

Az Obabakoaknak azok a szövegei működnek legjobban, amelyekben Atxaga a (nyugati kultúrával összeköthető) kiszolgáltatottságra reflektál: a Gyeremekkor novellái közül a Post tenebras spero lucem és a Minden éjjel sétálnék – II. Marie vallomása.

A szövegek közös jellemzője, hogy a gyermeki létből fakadó kiszolgáltatottság összekötődik a nyugati világ jelentette kiszolgáltatottsággal: a Post tenebras spero lucemben megjelenő kisfiú, Manuel (Kolhaas Mihály-szerű, erős igazságérzetű szereplő, akinek feladata a tanterem befűtése) bátyjai Amerikában dolgoznak, míg a Minden éjjel sétálnék – II. Marie vallomása című részben megjelenő kislány, Marie kedvenc lovát, Kentet Amerikába adja el a családja. Az említett szövegek kíméletlenül mutatják be, hogy bár a világ történései valahol máshol dőlnek el, az obabaiaknak nincs más választásuk, mint a nyugat kiszolgálása. És mégis, Manuel fantáziáiban – Hannibálhoz hasonlóan – leigázza Afrikát és Ázsiát, míg Marie családja angol neveket (Kent, Gordon, Arthur, Frankie) ad az állatainak.

Talán éppen ezért működik kevésbé a Kilenc szó Villamediana tiszteletére című rész, ami bár a posztmodern és a mágikus realizmus szűrőjén keresztül mutatja be egy magányos fiatal férfi ismerkedését a falu mindennapjaival, mégsem tör ki a műfaj kötöttségeiből. Ugyan a rész erőssége Obaba világának kiterjesztése, a szöveg ugyanezt a célt elérhette volna jóval innovatívabb eszközökkel is (a „magányos fiatal férfi kilépését a világba” témáját a Zabhegyező óta és azelőtt is sokan megírták jól-rosszul, mostanra már-már közhely számba megy), a világ bemutatása pedig nem indokolja a szövegrész hosszát.

Lehet, hogy a mágikus realizmus úgy él az irodalmi köztudatban, mint ami válaszokat kínál arra, hogy a nyugati kultúrák miképp uralják le, amit csak érnek, vagy hogy a posztmodern játékosan arra reflektál, hogy már mindent megírtak, de egy olyan kis nyelv felől nézve, mint amilyen a baszk, ezek az irodalmi köztudatban élő konszenzusok más színezetet kapnak. Ugyanakkor amellett sem lehet elmenni, hogy az Obabakoak sem létezne, ha nem lenne előtte egy világirodalom, benne kanonikusnak kikiáltott sarokkövekkel, és nem lett volna ekkora siker a spanyol fordítás nélkül – ahogy Joseph Conrad és Nabokov is a nyugati nyelv és kultúra által alkotott maradandót. Talán ebből a kutyaszorítóból tényleg csak az szabadíthat fel, ha az ember beengedi azt a bizonyos gyíkot az agyába.