Mint minden beszédhelyzetnek, az ilyen laudatív alkalmaknak is vannak kényes pontjai, amelyeket lehet ugyan, de nem érdemes megkerülnünk. Mert azt még az ünnepelt szerző jelenlétében sem ildomos elhallgatni, hogy Bodor Ádámnak nem egészen zavartalan a viszonya saját recepciójához. Sem a kritikaihoz, sem a tudományoshoz. Az írói mű – mondta egy 2005-ös beszélgetésben – mindig ki van szolgáltatva „elfogult vagy bátortalan és számító vagy szeszélyes kritikusoknak, (…) nyegle, tudatlan, folytonosan helyezkedő újságírók(nak)”.[1] Az elméletet pedig azért nem szenvedheti, mert az „belterjes, öncélú, steril műfaj, a szakmai zsargon borzalmas nyelvezetététől terhes sznob világ, jobbára független a hivatkozott alkotásoktól”.[2] Sőt, se szeri, se száma azoknak a megnyilatkozásainak, ahol szelíd következeteséggel igyekszik megszabadítani műveit azoktól a kritikai ráfogásoktól, amelyek azokat Ceaușescu Romániájával, a kelet-európai diktatúrák kritikájával, multikulturalizmussal, posztmodern impetussal, mágikus realizmussal, apokaliptikus távlatokkal, kafkai metafizikával vagy a humán bensőség hiányával próbálják összefüggésbe hozni.

Annak azonban, hogy itt sem a recepció nem tévelyeg, sem az író nem igazságtalan, mélyebben fekvő poétikai okai vannak. Bodor műveit ugyanis olyan, minden epikai alkotás lényegét kitevő atmoszféra uralja, amelynek az események nyelvi hangoltságától az evokált látványokon át a beszédnek a mondottakhoz való viszonyáig igen összetett és éppen ezért nem könnyen felfejthető a viselkedése. Ez a különös esztétikai dinamika ugyanis egyszerre hívja emlékezetbe, de számolja is föl a levezethetőséget a modern magyar és európai széppróza hagyományaiból. Egy példával szólva: a Sinsitra körzet eredetisége nem az előzménytelen kitaláltságból származik, ahogy kihagyásos szerkezetének levezethetetlenségét sem lehet azzal magyarázni, hogy a szövegben nincs nyoma – Orwell és Szolzsenyicin vagy éppen Kafka és Ransmayr közt – már létező minták orientáló lenyomatainak. A groteszk képtelenség esetei nem Beckett vagy Örkény sémáit ismétlik, a táj vagy a természet baljós akusztikája nem Petelei balladai sorsszerűségére (Őszi éjszaka) visszhangzik, a kijátszhatatlan végzetnek nincs kafkai metafizikája, a körlet morális kifosztottságában nyoma sincs az Ivan Gyenyiszovics kegyelmi árnyalatának, a tehertételnek vett életek kioltását sem követi törvénykezés, mint Hamsunnál még a nomád sivárság sújtotta Áldott anyaföldben is. Miközben olvasáskor közülük mégis többeknek feldereng a poétikai emlékezete. Egyetlen vonulathoz azonban hozzárendelhetetlenül.

Már e rövid példatár is jól mutathatja, hogy miért jutnak a Bodor műveinek eredetiségét kereső értelmezések rendre abba a(z egyébként távolról sem terméketlen) kényszerhelyzetbe, ahol a hozzáférhetőségnek alapvetően csak privatív útjai tudnak megnyílni. Nagyjából úgy, mint amikor valami megnevezhetetlent egy megfoghatónak a hiányával próbálunk definiálni: a csönd aggasztó némaságát például a (majd érkező) hang hiányával. Azaz, amikor valamit csak valaminek a távollétén keresztül tudunk érzékeltetni. Vagy legalább megközelíteni. A fenti disszonancia a szerző és a recepció között pont abból származik, hogy ellentett irányból ütköznek ugyanabba a tapasztalatba: a szövegek legváratlanabb bekövetkezései éppoly magyarázhatatlanok a befogadás, mint a szerzői eredet nézetéből. Nyilván ez utóbbi a szokatlanabb, de, mint Bodor írja, „én nem mellékelhetem a helyes értelmezés kulcsait”, mert „minden ember egy átláthatatlan talány, kiszolgáltatva szuverén indíttatásainak, akkor meg én hogyan is férkőzhetnék gondolatai, cselekedetei közelébe”.[3] Sőt, „az író maga sincs mindig tisztában azzal, mi rejlik a művében, amit éppen közreadott.”[4]

És valóban, a nem irányított történések következményei ilyenkor akár magát a szerzőt is képesek meglepni. Elsősorban azért, mert a Bodor világát benépesítő talányos figurák úgy vannak színre víve, hogy tetteik motiváltságának felderítésétől még az iskolázottabb olvasás sem remélhet semmiféle esztétikai többletet: legjelentősebb műveiben, A részlegtől a Sinistráig, a Verhovináig rendre magyarázatlanként áll elő az önmaguktól is megfosztottak sorsának megrendítő művészi tapasztalata. Amely megrendülés már csak azért sem látható el a normatív emberkép morális indexeivel, mert itt a bizarr intimitás „meleg tónusai” Elvira Spiridon és Andrei között a maguk distantív bensőségével éppúgy humán mozzanatok, mint – a főhőstől egy groteszk törpéig – a fenntartás nélküli árulásának brutális részvétlensége. A peremvidék e nyomorultjainak világában alig van nyoma az élettel szembeni várakozásoknak, és a remény számít a legnagyobb önámításnak: itt nincsenek hordozó közösségek, mint a Buendíáknál, nincs az a fogcsikorgató összefogás, amellyel túlélésért küzdenek a vadon közepén házat emelő Izsák és társai. E rideg közönyösség légkörében a gondoskodás éppúgy tud kegyetlen lenni, ahogy a részvétlen számítás lelketlensége sem mentes bensőséges pillanatoktól. Csakhogy az elbeszélés még olyankor sem tesz kísérletet a dolgok mögé kerülésre, amikor a Sinistra egykedvű tettesei figyelmes és udvarias eszmecsere után gyújtanak rá egy kalyibát az ott megtévesztve elzárt áldozatokra. Még közvetett poétikai effektusok sem utalnak olyasmire, hogy a szöveg legalább a kirívó gaztettekkel szemközt érdekelt volna morális állásfoglalások kiváltásában. Másképpen szólva: a szöveg nemcsak a közvetlen szemantikai szinten, hanem a modális hangolás nyelvén sem próbálkozik az alakok személyiségének „megfejtésével”. S minthogy ilyen módon az indítékok rendre rejtve maradnak előttünk, az olvasás lényegében semmiféle támasztékot nem kap e különös viselkedésformák működésének „felderítéséhez”. Az életen való áthaladás (ld. az érkezés és távozás- vagy a nyomot hagyó síelés-motívumot) humán technikái ezekben a művekben éppen ezért nem rendeződnek morális vagy vitális értékek hierarchiájába. Ami azt jelenti: azt is emberi gyanánt kell elfogadnunk, hogy ezek nem állíthatók eszményi vagy legalább megnyugtató értéksorrendbe. A szöveg ugyanis nem ítélkezik a kérdéses tettek „mögötti” életek felől, még a nyilvánvaló gaztetteket sem kíséri elbeszélői megvetés. Mármost ha ezt a hiányt az magyarázza, hogy a személyes indíttatások belső világához nem lehet hozzáférni, joggal vetődik fel a kérdés, miért szövi át az elbeszélés modalitását mégis olyan rezignált bensőség, amely különös, distantív – úgyszólván tapintatos – közelségbe hozza ezt a maga rideg kegyetlenségében meglehetősen dicstelen és taszító világot. Mert az elbeszélés retorikájának úgyszólván minden szólamképző eleme – a szintaxis kiegyensúlyozott mozgásától a mondatdallam fegyelmezett hullámzásán át a koncentrált beszédritmus higgadt ütemrendjéig – az éppen nem szokványos történésekkel szemközt mindvégig egy alapvetően visszafogott poétikai megjelenítésnek áll a szolgálatában. A műben evokált látványok, hangok, ízek és illatok a kitartóan koncentrált képzeleti szublimáción keresztül teszik élővé ennek a megnyomorított tenyészetnek azt a kiszolgáltatottságát, amely messze túl van a kolóniát uraló alávetettségen.

A hangnem rezignált bensősége innen tekintve elsősorban annak a színreviteli módnak felel meg, amely nincs birtokában a történések magyarázatának, ezért az értelmezésből ki is zárja az ítéletalkotás műveleteit.

Igazságtétel helyett itt azonban valami sokkal összetettebb dolgot visz végbe a bonyolultan orkesztrált narráció. Mert ebben az igényvesztett közegben különös mód mégsem sivár minden, a reménytelen monotóniát atmoszféraképző erővel ellensúlyozzák az érzékelés varázslatos szinesztéziái, a lepusztult életképek derűs tónusai vagy a nyomorúság ritka idilljeinek meghitt hangolása. A benőségnek e rideg köreitől az elbeszélés finom nyelvi műveletekkel tartja távol az irónia fölénytudatát, miközben semlegesíti az érzelmies kapcsolódás csábításait is. Mert az nem igaz, hogy e szövegekből hiányoznának a humán értékindexek. A nyelvi közelség és távolítás műveletei éppen, hogy nem számolják fel jó és rossz különbségeit. Úgy is mondhatnánk, a mondás hogyanja sokkal többet árul el a szöveg lényegi szándékairól, mint az, amit megjelenít. Ennek az összjátéknak a legemlékezetesebb példái finom nyelvi fénytöréseken keresztül teszik emlékezetessé a távolságot is tartó bensőség pillanatait, ahogyan az alábbi dialógusban is:

Évek óta nem pihentem meztelenül rongyszőnyegen, meleget árasztó kályha közelében, és úgy még soha, hogy közben könnyű mogyoróillat csiklandozzon. Azt mondtam magamban: „Mit akarsz még? hiszen mindent elértél. Heversz elnyúlva, Elvira Spiridon bársony fenekével az öledben. A tetőre érkeztél, fiam.”
– Még nem tudom az úr nevét – riasztott fel váratlanul Elvira Spiridon.
– Csakugyan. De megnyugtathatom, nemsokára, legkésőbb estére megmondom.
– Mert azért, ha úgy adódnék, lehet, néha-néha én is megszólítom.
– Igaza van, és kérem, legyen egy kis türelemmel, hamarosan sor kerül a bemutatkozásra. Lehet, nem hisz majd nekem; nemrég elvesztek az irataim. A nevemet illetően sürgősen beszélnem kell Coca Mavrodin ezredessel. Addig sajnos nem nyilatkozhatom.
– Csak úgy gondoltam, ha majd nevén szólíthatom, könnyebben megszokom majd az urat.

Groteszk? Kétségkívül az. Csakhogy ez a részlet – az alá és fölérendeltség bizarr intimitásának furcsa játékán keresztül – jóval komolyabb nyomatékkal nehezedik az olvasás tapasztalatára, mint ahogyan azt Örkénynél ismerjük.

Semmi kétség, hogy a kritikai recepció az évtizedek során a maga legjobb lehetőségei szerint igyekezett a végére járni e szokatlan humán konstellációnak. Legtöbbször azonban mindössze arra jutott, hogy a következetlenségek, elhallgatások, paradoxonok és kétértelműségek feloldhatatlanságából a mű „kiismerhetetlenségére”[5] következtessen. A kiismerhetetlenség hangsúlyozása azonban itt nem egyéb egy kartéziánus értelmezési eljárás beismert kudarcánál. Olyan pontra érkezés, ahol az esztétának le kell tennie a fegyvereit. Csakhogy a figyelmes irodalmi olvasás nem térhet ki annak az ellentmondásnak a megértése elől, amely nem tesz lehetővé megnyugtató esztétika-ideológiai feloldásokat. A „nem-tudás méltóságának”[6] felismerése ugyanis olyan különleges pillanat, amelynek a katartikus pillanatoknál vagy azok hiányánál messzebb mutató következményei vannak. Nem véletlen tehát, hogy miért uralják az igényesebb kritikai recepciót a dolgok privatív körülírásának műveletei. Jó érzékkel kerüli ugyanis a szakmai fogadtatás annak csapdáit, hogy elsietett (és indokolhatatlan) módon kétes mizantrópiát rójon fel vagy éppen hiányzó részvéttant kérjen számon ezeken a szövegeken: a fikció illúziótlan világa itt ugyanis azért van kivonva az emberi természet megbélyegző elítélhetősége alól, mert a beszéd távolságtartó bensőségével magának ennek a nyelvnek a modális viselkedése, úgy is, mint a szöveg egyénisége – vagy a „személyisége”[7] – függeszti fel az törvénykezésszerű értésmódot. A Sinistra és a Verhovina pontosan ezért nem a totalitarizmus bírálatának regénye. Éppen azzal tér vissza mindkettő a valódi irodalomhoz, hogy kritikai éberség helyett a mű esztétikai tapasztalatának megszilárdíthatatlanságát hagyja rá az olvasóra. Ami még az irodalmon túlról tekintve is komolyabb feladat, mint csatlakozni a társadalomkritikai affirmáció bármely formájához.

A „rajtunk kívül álló dolgok rejtélyes dialektikájától” a „bennünk rejlő ismeretlenig”[8] terjedő tartomány történései Bodor szövegeinek esztétikai tapasztalatában ugyanakkor éppen, hogy nem a kudarc nyugtalanító hatását hagyják hátra. Sokkal inkább a rezignált belátásnak azt a diszpozícióját váltják ki, amely nem az olvasottak, nem a tárgy megítélését célozza, hanem annak megtapasztalását, ami – Blanchot-val szólva – esztétikailag tette „láthatóvá”, de mégsem felderíthetővé mindazt, ami nincs ott a tárgyban. A történésnek azt a heideggeri pillanatát, amikor nem tudunk hozzáférni ahhoz, egyáltalán mi is történt velünk.[9] Aminek az értelme elzárva marad előlünk, de minthogy mégiscsak megtörtént velünk, a tapasztalatban a hiánynak az az alakzata dereng fel, ahol mindez „nem kifosztottságot, hanem belátást/igenlést jelent”.[10] Ennek okán tekinthető a nem tudás felismerése olyan megértésnek, amely túl van a kartéziánus megismerés horizontján. Egyszerre – miközben a kettő nem problémátlanul köthető össze egymással – a történés immateriális (Heidegger) és a tapasztalat nyelvi-materiális valóságának (Blanchot) értelmében. „A nem tudás felismerése – így erről Bodor – (…) inkább megnyugvást, mintsem szorongást kelt bennem.”[11] Így tekintve a nem-tudás nem valami képtelenségnek a jóváhagyása. Az abszurditás elfogadásának irodalmi cinizmusa eléggé távol áll Bodor művészetétől. Még annak tréfás formáiban is. Inkább

annak higgadt belátásáról van szó, hogy a kultúra felépítette humán várakozások beválthatatlansága nem feltétlenül botránya a létezésnek. Már csak azért sem, mert Bodor szövegeinek még a hátterében sincs nyoma a humanitás olyan normatív értelmezésének, amely egy már eleve tudott és eldöntött emberi mibenlétből vagy az emberértés bizonyosságának metafizikájából indulna ki.

Csakhogy az értelmezés nehézsége éppen abban van, hogy ez az „üzenet” nem jelentéstani természetű. A jelentésképződést alapvetően itt olyan nyelvi magatartás formálja, amely csöndes és tapintatos kétellyel viseltetik az iránt, hogy egy gondviselés magára hagyta világban feltalálható-e egyáltalán olyasvalami, amit az emberlét lényegi alapjainak nevezhetnénk. Amikor

abban sem lehetünk bizonyosak, mi is az, ami itt (még) emberinek számít, és egyáltalán mik az ehhez szabott humán lehetőségek esélyei – a világértésnek az a horizontja dereng fel, amely a modernség nagyszabású történetének végpontját jelenti. S vele – ahogy a Verhovina mondja – a végnapok tudatát.

Ami azonban mégsem apokalipszis, mert nem rajtunk túli erők mérnek itt ránk végzetes csapást. Mindez azonban ilyenként csupán a valódi irodalmi olvasásban képes megszólalni. Ennek az (egyetemen is elhanyagolt) értésmódnak viszont ma alig van presztízse a nyilvánosság üzemében. A jelen kánonjába ezért is illeszkedik be nehezen a Bodor-próza poétikai potenciálja.

Ha ez így van, másként vetődik fel a Bodor-próza kánoni helyzetének kérdése is, mint korábban. Ez az epika már A részleg (1985) megjelenése óta köztes egyediségű helyet foglal el a nagyregény és a mikro-novellisztika (egypercesei) határolta térben. Ennek a példátlanul ökonomikus prózának ugyanakkor a fenti összefüggésben az kölcsönöz összetéveszthetetlen eredetiséget, hogy a fentiek okán az itt ábrázolt sorsok sem hangzanak össze a magyar epikai modernség humánideológiai mintáival. Mert Mészölynél, Nádasnál vagy Kertésznél éppúgy eleve eldöntöttek a humán lehetőségek, mint a Krasznahorkai-szövegek legsötétebb zónáiban. Bodor legjobb műveinek nem a kifürkészhetetlennel szemközti identitáskeresés vagy a múltból építkező önmegértés, a kikerülhetetlen vég drámája, de még csak nem is a sorsvesztettség a tétje. A Sinistra vagy a Verhovina ennek megfelelően nem is vállalkozik arra, hogy olyan utakon próbálja „megfejteni” az emberlét természetét, mint a prózafordulat eminens szövegei. Ehelyett egy ritka antropológiai tétekkel felruházott olvasástapasztalatként visz közel annak beláthatóságához, hogy a világban-lét hogyanjának kérdése kikerült a humanitas hagyományos(an orientáló) értékfogalmának uralma alól. Ami részleteit tekintve úgy értendő, hogy

ez a próza művészi méltósággal szembesít annak eldöntetlen nyitottságával, hogy az emberi, az animális és a (natúr)környezeti tényezők mögékerülhetetlen „összjátéka” vajon miként állítja elő azt, amit ma a kultúra nyelvén humán létnek szoktunk nevezni.

A regény Bodornál ezért nem faggatja sehol a származást, és ugyanezért nem fájlalja a távozásokat sem. A hatástörténet mozgását tekintve előbb-utóbb kanonikus jelentősége lesz annak, hogy az így értett hozzáférhetetlenség súlyos ontológiai nyomatékával a Sinistra már három évtizede olyan útra tért, amelyen mások még nem járnak.

Fotó: Méhes Károly

[1] BODOR Ádám, Válaszok Szablyár Eszter kérdéseire (2011).

[2] BODOR, Az értelmezés útvesztői, Magvető, Budapest, 2021, 43., ill. 49.

[3] Uo., 166.

[4] Uo., 248.

[5] ANGYALOSI Gergely, A kiismerhetetlen remekmű = SCHEIBNER Tamás – VADERNA Gábor (szerk.), Tapasztalatcsere. Esszék és tanulmányok Bodor Ádámról, L’Harmattan, Budapest, 2005, 56.

[6] SIMON Attila Bodort parafrazáló kifejezése. Ld. UŐ, A nem-tudás méltósága = SCHEIBNER – VADERNA, I. m., 96.

[7] BODOR Ádám kifejezése, ld. Az értelmezés útvesztői, 209.

[8] Uo., 250.

[9] Vö. Martin HEIDEGGER, Bevezetés a metafizikába, ford. Vajda Mihály, Ikon, Budapest, 1995, 3.

[10] Ld. Maurice BLANCHOT, Az irodalmi tér, ford. Horváth Györgyi – Lőrinszky Ildikó – Németh Marcell, Kijárat, Budapest, 2005, 186–187.

[11] BODOR, Az értelmezés útvesztői, 250.