PRAE.HU: Másfél éve szabadúszó vagy, hogy érzed magad?

Sokkal jobban, köszönöm. A Vígszínházban az utolsó pár év már nagyon nehéz volt. Azt gondolom, hogy nem szoktuk megadni az idejét a fájdalmaknak, és én abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy volt időm elgyászolni a Vígszínházban eltöltött tíz évemet. Adhattam időt és teret a fájdalomnak, a rosszullétnek, a gyengeségnek, és sokkal jobban érzem magam most. Az élővilágban rajtunk kívül mindenki ösztönösen megadja magát ezekben a helyzetekben, csak mi, emberek, érezzük úgy, hogy állandóan teljesíteni kell. Ezalatt a másfél év alatt, amíg sokkal kevesebb dolgom volt, rengeteg tervem lett. Már pont nekifogtam volna ezeknek a megvalósításához, amikor jött egy váratlan lehetőség. Szóval most épp elkezdtem a Katona József Színházban próbálni, de ettől függetlenül nem adom fel a terveimet, szeretnék mentálhigiénés szakember lenni, nagyon érdekel a pszichodráma mint önismereti műfaj. Foglalkoztat az írás, és még sorolhatnám. Intenzív évek után jól esett a csend és közben sok időm volt a gyerekeimre is. A kislányom tavaly kezdte az iskolát, ha kellett, mellette tudtam lenni, ez óriási érték. Újra megtaláltak régi szokásaim, amik a kisgyerekes szülői lét mellett nehezen voltak kivitelezhetőek, például az olvasás abban a formában, amikor nem szakítanak meg ötpercenként.

Én hiszem, hogy semmi sem történik véletlenül, lehet ezt sokféleképpen hívni, én gondviselésnek hívom, szóval kaptam egy kis időt saját magamra.

PRAE.HU: Szabadúszóként elébe mentél a lehetőségeknek?

Nem vagyok az az alkat, nekem ez nehezen megy. Ha telefonáltam is valakinek, csak rosszabbul éreztem magam tőle. Én úgy hiszem, hogy akivel találkoznom kell, azzal úgyis találkozom. És azt is be kell vállalni, hogy az emberrel néha nem történik semmi, mármint 21. századi értelemben semmi. Nem minden rajtunk múlik. Nem szeretem, hogy folyton Istent játszunk, Mindenhatót, mindentudót, hogy mindenki kényszeresen törekszik arra, hogy „megvalósítsa önmagát”. Vannak dolgok, amiket nem lehet irányítani, kikényszeríteni, és van az a tempó, amiben nem lehet meghallani azt a belső hangot, ami megsúgja, hogy kivel és mivel van dolgod. Szoktam mosolyogni azon, hogy ebben a másfél évben én lettem a felolvasólány. Rögzítettek velem hangoskönyveket, Bősze Ádám és Nyáry Krisztián mellett olvastam fel Jókai életéről szóló esteken, közreműködtem könyvbemutatón. A Margitszigeti Szabadtéri Színpadtól kaptam egy lehetőséget, és így irodalmi sétákat tartottam a Margit-szigeten, ami egyszerre volt dramaturgiai, írói, előadóművészi munka. Önbizalmat adott, hogy ezekre mind képes vagyok, és feltöltött, hogy hetekig csak az volt a munkám, hogy sétálok vagy biciklizek a a Szigeten, miközben elképzelem, hogy mit hol fogok felolvasni, vagy kutatok valaminek a története után.

PRAE.HU: És klasszikus színésznői szerepek, munkák nem találtak meg?

Létrehoztunk egy színházi nevelési előadást, a Tavasz ébredése címmel, a Wedekind-darabból játszunk néhány jelenetet kamaszoknak és aztán játékosan feldolgozzuk együtt a látottakat. Na, ilyen a 21. századi semmi: mire a végére érek, kiderül, hogy sok mindent csináltam, csak ezek a dolgok kevésbé voltak előtérben (nevet). Sokáig egyébként fájt, hogy miért nem vállal felelősséget értem egy rendező sem, akivel korábban dolgoztam, és úgy éreztem, hogy elégedett volt a munkámmal. De beláttam, hogy nem várhatom el ezt ma senkitől, hiszen a rendezők is sokkal kiszolgáltatottabb helyzetben vannak, kevés a mozgásterük, sokszor megkapják, hogy „ezt a darabot fogod rendezni, ő lesz a főszereplő”, ha nem tetszik, akkor a viszontlátásra. Engem legalább a kiégés veszélye nem fenyeget, ha olyan sokat kell várnom egy-egy szerepre, mint az elmúlt hat évben. Most viszont egy álmom válik valóra, hogy a Kasimir és Karoline bemutatójának részese lehetek és ott állhatok majd a Katona színpadán. Székely Kriszta volt egyébként az egyetlen ember, akivel személyesen találkoztam, mióta eljöttem a Vígből. Kérdeztél, hogy utánamegyek-e a lehetőségeknek, hát tulajdonképpen egy évet vártam arra, hogy felerősödjön bennem az a hang, ami azt mondja, hogy vele mindenképpen szeretnék találkozni, és úgy látszik, hogy ennek volt is értelme.

Anna Karenina címszerepében Wunderlich Józseffel a színpadon, Pesti Színház. Fotó: Gordon Eszter.

PRAE.HU: Milyen élmény volt Neked az egyetem? Marton László–Hegedűs D. Géza–Forgách Péter osztályába jártál 2011 és 2015 között, az osztálynévsort nézve talán mindenki a pályán van, sikeresek.

A diploma után sokat beszéltem erről, aztán eldöntöttem, nem fogok. Drámatagozatos középiskolába jártam (Vörösmarty Mihály Gimnázium, Budapest – VK.), onnan kerültem át a színműre, és nagyon nagy volt a különbség a két iskola között abban, hogy az egyetemen nem pedagógusok foglalkoztak velünk. Én előtte már éveket töltöttem hasonló feladatokkal úgy, hogy közben nagy erőkkel figyeltek ránk és arra is, hogy egy csapat maradjunk. Kuriózum, hogy a Színház- és Filmművészeti Egyetemen valódi alkotóktól tanulhatsz, de jóféle pedagógiai érzékkel szerintem kevesen tudtak közelíteni a hallgatókhoz. Ez persze pokoli nehéz. Nekem már kamaszkoromban mánián volt a pszichológia, nyaranta egy drámaiskolában workshopot szoktunk tartani a férjemmel (Wunderlich József színész, Bach Kata életbeli párja, gyermekei édesapja – V.K.), ott újra és újra szembesülök azzal, hogy mennyire nagy szükség van arra, hogy át tudjuk segíteni őket lelkileg azon, ha elakadtak egy feladatban. Ez felelősség. Marton Lászlóval, azt hiszem, nem voltunk különösebben jó viszonyban, de elképesztően hálás vagyok neki azért, hogy az ő osztályába járhattam, utólag látom csak, hogy mennyit számítottak az ő menedzseri képességei. Elérte, hogy a vizsgáinkon, az összes fontos ember ott legyen. Színházigazgatók, rendezők, akik majd lehetőséget fognak adni nekünk. Amikor teljesen elbizonytalanodom magamban, mindig eszembe jut, attól működtek a rendezései, attól nagy siker a Padlás vagy a Pál utcai fiúk, mert mindig, egészen pontosan tudta, hogy ki, mire lesz alkalmas. Tehát ha engem felvett színésznek, akkor alkalmas vagyok erre a pályára.

PRAE.HU: Szputnyikos éveid, habár számban néhány évadot öleltek fel, a független színésznő kategóriájába soroltak, sokan élesen emlékeznek erre az időszakodra. Utána jött a Vígszínház gyárjellegének társulati létformájában eltöltött tíz év. Nagy volt a kontraszt?

Ezt diktálták a helyzetek. Az egyetem utolsó két éve már kötelező gyakorlat, az első előadásom a Vígben volt, a Házi Színpadon, Zsótér Sándorral, már akkor jelezte nekem Eszenyi Enikő, hogy visszavár, de a következő évadot a Szputnyikban töltöttem. (Szputnyik Hajózási Társaság, Bodó Viktor vezette független színházi társulat 2008 és 2015 között – a szerk.). Így végül szerződést a Vígben csak a Szputnyik megszűnése után kaptam. Akkor voltak az első nagyobb pénzelvonások a független szférától, és 2015-ben, amikor diplomáztam, meg is szűnt a Szputnyik. Magyarországon mára a független szféra szinte teljesen el van lehetetlenítve. Amikor az SZFE-re jártam, még volt itthon perspektíva a független színházcsinálásban, én például kifejezetten nem szerettem volna kőszínházba kerülni. Azért most is vannak szuper független előadások, és reméljük, hogy változik majd a pályázatok, a pénzelosztások helyzete. Amikor először hallottam az NKA-s botrányról és szembesültem ezekkel a hatalmas összegekkel, bevallom, hogy elsírtam magam. Lehetett tudni ebből valamennyit, de ez így, ebben a formában mégiscsak sokkoló. Belegondoltam a barátaim és ismerőseim helyzetébe, akik ezeknek az összegeknek a töredékére pályáztak éveken keresztül több-kevesebb sikerrel. Tehetséges emberek, akik közben igyekeztek a művészi pálya mellé valami más megélhetési forrást is találni, hogy ki tudják fizetni az albérletüket, miközben másnak elég egy e-mailt írnia, hogy félmilliárdhoz jusson.

PRAE.HU: Mit jelentett Neked a Szputnyikhoz tartozni?

Végzős egyetemistaként két hónapig Grazban próbálhattam, egy nagy lakásban laktunk a szputnyikos társulati tagokkal, reggelente futottam a folyóparton, ha késett valaki a próbáról, akkor rajtunk, a többieken kérte számon Bodó, hogy miért nem keltettük fel őt időben. Pénteken beszállt mindenki a kisbuszba, végigröhögtük az egész utat, Rainer-Micsinyei Nóra a kollégám volt, szóval kb. el lehet ezt képzelni. Amikor átkeltünk a határon, mindenki üvöltött, csak mert ez volt a szokás. Szóval imádtam. Közben beleláthattam a német színházi rendszerbe, ami teljesen más, mint a magyar. Működik a szakszervezet, senki nem ügyeskedik, egyértelműek a munkakörülmények, nincsenek kiskapuk, fegyelmezettebbek az emberek. A dolgozók szabadidejét nem lehet a rendezők vagy a színház kénye-kedve szerint kezelni. Egyik nap még Grazban voltam, másnap már Pilsenben, Csehországban vagy Németországban színházi fesztiválokon, vagy a franciaországi Reimsben. Szívesen csináltam volna ezt még egy pár évig. Egy ilyen független társulatban mindenki felelősséget vállal a másikért, nem nyomaszt semmilyen hierarchia.

Azóta is hiányzik az, hogy ne szerepek szerint kelljen meghajolni, mint egy kőszínházi előadásban, ahol a kisebb szerepeket játszók állnak szélen. A függetleneknél ez nem fontos annyira, ott egészen más a csapatpszichológia.

PRAE.HU: Emlékezetes a VAN valami furcsa és meghatározhatatlan című filmben (2014. Reisz Gábor debütfilmje) a kalauzlány alakításod, de azóta nem nagyon láttalak filmekben. Mi ennek az oka?

A VAN…-t akkor sokan szerették, azóta is előfordult velem, hogy beazonosítanak mint Tinta Éva. Magyarországon kevés színész forgat rendszeresen, ők is nagyrészt olyan filmekben, amikre igazából nem ülnék be a moziba, így nem tudom, hogy cserélnék-e velük. Másokat meg számomra is érthetetlenül keveset látok, pedig emlékezetes alakításokat nyújtottak, akár csak egy kis szerepben, Keresztes Tamás és Ötvös András az Isteni műszakban (r. Bodzsár Márk, 2013), Petrik Andrea az Utóéletben (r. Zomborácz Virág, 2014, Balla Eszter a Kontrollban (r. Antal Nimród, 2003) a mozgólépcsőn rózsaszín macifüllel, Trokán Nóra a Kút (Gigor Attila, 2016) című filmben. Most hirtelen ezek a képek ugrottak be. Nem értem miért nincs ezeknek következménye. Egyébként így is szerencsésnek mondhatom magam, mert ahogy én kezdtem a színészi pályát, az még egészen látható volt. Sok huszonévesnek ma már erre nincs esélye. Nem tudom, hogy nekik kik ma a példaképeik, mit gondolnak, hogyan lehet ezt az egészet ésszerű keretek között csinálni? Mert nincs már olyan, hogy karrier. Egy-egy projekt van, amire összeállnak csapatok és közte a nagybetűs túlélés.

Anna Karenina, Pesti Színház. Fotó: Dömölky Dániel

PRAE.HU: A tíz év során, amit ott töltöttél (2015–2025) vígszínházi színésznőnek tartottad magad?

Kezdett az identitásom részévé válni és ez veszélyes csapda. Úgy hívom magamban a Víget, hogy kisgömböc, mindenesetre egy önállóan is létező entitásnak látom, nagy intézmény egy  kicsi országban, sok-sok mesélhető múltbéli történettel, egyedi adottságokkal, és ennek a lénynek valójában nincs szüksége senkire. Gyakorlatilag, ha romlik is a minőség, de még vezetés nélkül is képes működni, mert működteti magát, van egy-két évtizedek óta játszott darab, amit az egész ország ismer, nehéz ezt tönkretenni. A kőszínházi rendszert itthon szerintem alapjaiban kellene megváltoztatni. Nem tudom, hogy hogyan, de azt tudom, hogy ebben a formában rendkívül egészségtelen. Németországban nem töltenek ennyi időt egy helyen, nem ragadhatsz bele abba, hogy mondjuk vígszínházi színésznő vagy, miközben ez már messze nem azt jelenti, mint, amit például Ruttkai Évának jelentett, hiszen rengeteget változott a világ. Már nincsenek ehhez fogható pályaívek. Ezerfelé szóródik a figyelem, nem lesz már senki egyetlen egy filmtől országosan ismert, mint az ő korukban. Nekem az, hogy a Vígbe szerződtem, magánéleti fordulatot is hozott, hiszen Józseffel ott találtunk egymásra, ezért mindig otthonos lesz nekem ott lenni, ezt már nem tudja elvenni tőlem senki. Egyébként most ugyanazon a napon lesz októberben bemutatónk, Józsefnek a Pesti Színházban, nekem pedig egy utcával arrébb. Tíz éve nem volt olyan, hogy ne tudnánk egymást megnézni, legalább a főpróbahéten valamikor, utoljára pont a Pál utcai (A Pál utcai fiúk musical, rendező: Marton László, premier 2016 – V.K.) volt az, amit nem láttam sokáig.

PRAE.HU: A Vígszínház körül nagyon sok kellemetlen és botrányos eset történt az elmúlt években, ezeket Te belülről élted végig. Mi az ami publikus, mi az, amiről lehet beszélni?

A Vígszínház egy óriási gépezet, több generáció van ott együtt. Van, aki a mai napig Várkonyi Zoltánt sírja vissza, pedig ő már meglehetősen régen volt igazgató, és mindig van, akit útba kell igazítani, mert eltéved az épület folyosóin. Regényt tudnék írni az elmúlt tíz év tapasztalataiból, igazából ez többnek is számít, szerintem, amit ott átéltem az húsz évre is elég lett volna. Ki érezte közelebb magához Várkonyi Zoltán, Marton László vagy Eszenyi Enikő vezetését, ki hogyan érvényesült, ki mennyire lett meghallgatva a különböző időszakokban, ki kiért áll bosszút, ki kiért tenné tűzbe a kezét, és ki tudná a másikat már évtizedek óta egy kanál vízbe megfojtani. És ha lehetősége van rá, meg is fojtja. Ez egy soha véget nem érő görög dráma. Közben a pénzeket elvonják, a lehetőségek szűkülnek, mindenki küzd a fix fizetésért, egy presztízs értékű kőszínházi pozícióért. Marton László osztályfőnököm volt, Eszenyi Enikő szerződtetett le, mit is mondhatnék? Túl sokat tudok ahhoz, hogy röviden válaszoljak. Volt a családomat érintő botrány is a Vígben, nem kívánom senkinek, majdnem belehaltam és ezt nem, mint szófordulat mondom, hanem effektíve kórházba kerültem.

Talán hozzá lehet szokni a botrányokhoz, talán van, aki igényli is, hogy folyton legyen valami feszültség körülötte, én nem tartozom ezek közé.

Nekem közelről nézni, ahogy elszabadulnak az indulatok, ahogy kifakadnak a fájdalmak, nem volt olyan szórakoztató, mint másnak a telefonról, a kanapén ülve olvasni az erről szóló cikkeket. Feltetted ezt a kérdést, és azonnal fizikai reakciót vált ki a testemből. Elzsibbad a kezem-lábam, gyorsabban kezd verni a szívem.

PRAE.HU: És akkor tulajdonképpen felmondtál a Vígszínházban, már a Rudolf-érában?

Felmondtam, igen. Rudolf Péterrel, mint rendezővel már dolgoztam korábban, még azelőtt, hogy igazgató lett volna. Tulajdonképpen számomra már akkor kiderült, hogy egyáltalán nem értjük egymást. Van ilyen. Mióta színész vagyok, gyakorlatilag ő az egyetlen olyan figura a szakmában, akivel többszöri nekifutás után sem tudtunk bizonyos dolgokban szót érteni, sem emberi, sem szakmai kérdésekben. Meglehetősen egyenes és kíméletlen tudok lenni, mentségemre szolgáljon, hogy magammal is. Nyílt kártyákkal játszom, minden taktika és manipuláció távol áll tőlem, és ha ezekkel találkozom, menekülök. Egyébként a 2025/26-os évadban játszottam még előadásokat, de idén már ezektől is elbúcsúztam. Volt olyan darab, amiben Józseffel évek óta szerelmespárt alakítottunk, azt hiszem, kilenc éve mutattuk be, bár sosem szerettem igazán azt az előadást, mégis nehéz volt lemondani róla, mert nem akartam Józsefet nehéz helyzetbe hozni. Tudtam, hogy így is hiányozni fogok neki más szituációkban, közösségi helyzetekben, amikben korábban támogattuk egymást. Ez most egy új szakasza a kapcsolatunknak, egyedül kell boldogulnunk, és ez sem véletlen, ennek most így kell lennie.

Fotó: Németh Hanna

PRAE.HU: Jársz színházba? Mi  érdekel belőle?

Igen! Ez is óriási ajándék volt az elmúlt időszakban, utoljára egyetemistaként láttam ennyi előadást. Sajnos feltűnő volt, hogy sokkal kevesebbet akartam most megnézni, mint akkor, és szerintem nem az én kíváncsiságommal van a baj, több színházba járó ismerősömtől hallottam hasonlót. Imádok néző lenni, könnyen sírok, könnyen nevetek, de látható már a darabválasztásokból is, hogy sehol sem kockáztatnak, mindenki biztosra megy, kevés olyan szereposztás van, ahol ne tudnám előre, hogy kb. mit fogok látni: mint a gyorskaja, nincs meglepetés. A covid nyomai is itt vannak még, ez a mai napig hatással van az előadások színvonalára. Újrakezdtük, abbahagytuk, majd megint újrakezdtük a próbákat, közben az egyik szereplő elszerződött, a másik terhes lett, próbáltunk maszkban, miközben tartottuk a másfél méter távolságot és ezek az előadások még mindig műsoron vannak, pedig igazából lehetetlen körülmények között keletkeztek. Nagy hatással volt rám Pass Andrea Eltűnő ingerek című darabja a Trafóban, Hajdú Szabolcs főszereplésével, a Magányos emberek a Katonában, a Ha már lúd… a Jurányiban, ami szerintem a legjobb gyerekeknek szóló előadás, amit valaha láttam. Ezek lélekemelőek voltak. És el kell mondjam azt is, nagyon veszélyesnek gondolom, ha egy színházi társulás arra jön létre, hogy hatásvadász, kurrensnek tűnő témákat feldolgozó darabválasztással becsalogassa a nézőket, majd aztán gyakorlatilag sokkolja őket. A sokk is egy hatásmechanizmus, de ez nagy felelősség, lehet, hogy ez eladható és piaci alapon jól működik, főleg, ha éppen nagy a figyelem egy adott csapaton, de ezzel óvatosabban kellene bánni.

PRAE.HU: Ez nagyon erős kritikai érzékre vall, aminek mai világunkban nincs respektje, annak sem, ha van önálló gondolatod, és nem bégetsz együtt a nyájjal.

Tény, hogy a közösségi média, az algoritmus minden eddiginél gyorsabban dobja elénk a követendő divatot. Nekem muszáj időről időre eltávolodnom ettől a világtól, hogy tisztábban lássam mi az, ami valódi érték és mi az, amin egyszerűen csak erősebb a reflektorfény. Amikor például nincsenek jó helyzetben a színészek, és az elmúlt tíz év határozottan ilyen volt, akkor a prostitúció újra és újra felüti a fejét, konkrét és átvitt értelemben is. Tudjuk, hogy voltak olyan történelmi korszakok, amikor nem is vált feltétlenül külön ez a kettő.

Minden szakmának megvannak a sötét oldalai. Amikor mondjuk nincs jó helyzetben az egészségügy, inkább hasonlít emberkínzáshoz, mert a körülmények nem segítik az ott dolgozókat.

Nálunk kattintásvadászat van, a nézettség az úr, már rég nem a szakmai értékek, sokan bevállalnak színvonaltalan műsorokat, amikben olyan szerződést írnak alá, hogy jóformán csak a nevedet tarthatod meg, ha nem csinálsz mindent úgy, ahogy a műsor diktálja. Sokaknak a megélhetése múlik azon, hogy megkapják-e az adott sorozatszerepet vagy sem és ezekkel az emberekkel bármit meg lehet csinálni. A meztelenség vagy a trágárság, a durvaság tuti siker és én most ezeknek az öncélú változatára gondolok, mert rengeteg örök érvényű alkotásban volt már helyük. Egy jó filmben a jó pillanatban kimondott káromkodást az egész ország emlegeti és röhög rajta évtizedekig, de ha ezek csak önmagukért vannak, indokolatlanul, akkor az számomra visszataszítóvá válik, és kellemetlenül érzem magam, amikor nézek valakit színházban, és nem tudok megszabadulni attól, hogy láttam őt valamilyen ízléstelen, kiszolgáltatott helyzetben. Apukám kedvenc filmje a Sörgyári capriccio volt Jiří Menzeltől, gyerekként néztem, ahogy a cseh színésznő hosszú haja lebeg a kád vízén és közben a melle elő-előtűnik a hajszálak között. Elképesztő szexualitása volt, mégsem jutott eszébe a szüleimnek, hogy nem nézhetem, hiszen gyönyörű kép és közben szellemes, mint a Szigorúan ellenőrzött vonatokban, amikor meztelen női fenékre nyomkodják az állomás pecsétjeit. De van az a meztelenség, ami teljesen értelmetlen, amikor még én is eltakarom a szemem, mert nem akarom ilyen helyzetben látni a kollégáimat. Soha nem volt még ilyen könnyű brandet építeni, soha nem volt még ilyen könnyű elhitettetni az emberekkel azt, hogy valós szakmai értéket képviselsz vagy azt, hogy jó ember vagy, mert kiállsz nemes ügyek mellett. Az én szemem előtt olyan emberek lebegnek, mint mondjuk Cserhalmi György, aki megkérdőjelezhetetlenül képvisel szakmai és emberi értékeket is, vagy Törőcsik Mari ugyanezt jelentette nekem. Ilyen emberekből most keveset látok előtérben, pedig vannak ma is.

Fotó: Németh Hanna

PRAE.HU: Egyik interjúd soraiból azt véltem felfedezni, hogy nem tartod magadat már fiatal színésznőnek harmincasként, és az anyaság is hozzájárul ahhoz, hogy a versenyhelyzetekben hátrébb kerülsz. Valóban ennyire kompetitívnek látod a szerepekért és státuszokért való küzdelmet?

Azt látom, hogy talán kezd változni az a kultúra, amiben csak az érvényesülhet, aki fiatal és szép és vékony.

Már látok a plakátokon teltebb nőket vagy idősebb modelleket, talán kezd már a nőkről összetettebb gondolkodás kialakulni, minthogy pusztán szexszimbólumok lennénk.

Talán változni fog az is, hogy színésznőkkel elbeszélgetnek, amikor bejelentik a színházban, hogy babát várnak, hogy jól meggondolta-e, hogy tudja-e, hogy ez mit fog jelenteni a pályájára nézve. Számtalan ilyen történetet ismerek, amiben jellemzően idősebb férfiak, akik ugye sosem voltak sem nők, sem anyák, mégis óvva intenek ettől, mintha bármi közük lenne hozzá. 35 évesen nem tartom magam öregnek, sőt általában fiatalabbnak szoktak nézni, szerencsés az alkatom, mégis sokszor kerültem kellemetlen helyzetbe pusztán azért, mert nő vagyok. Azt tapasztaltam, hogy idősebb férfiak egész egyszerűen nem tudnak egyenrangú partnerként kezelni. Hiába próbálkozom, lekezelőek velem, mert zavarban vannak tőlem. A velem egykorúak között már sokkal ritkábban találkozom ezzel. Az összes most kinevezett női kormánytagot, aki ráadásul anya is, megsirattam. Ennyi gyönyörű, intelligens nőt látni… Felszabadító érzés!

PRAE.HU: Fontos neked a színésznői identitás?

Azt hiszem, nem. Már nem. Szerintem ez most nem az a kor, amikor ebbe bele kéne halni, és én boldog vagyok attól, hogy vannak gyerekeim, és jut is időm rájuk. Amikor eljöttem a Vígből, sokáig éreztem azt, hogy nekem ez a pálya ennyi volt. Valójában, ha nem féltem volna ettől, már korábban eljövök. József erre mindig azt mondta, hogy: „Te gondolhatsz magadra másképp, de én akkor is azt gondolom, hogy te egy csodás színésznő vagy, és kész”. Tény, hogy erről tudok a legtöbbet, hiszen mégiscsak tizenöt évem benne van, de nem vagyok az a primadonna, aki képes átlépni másokon csak azért, hogy szerephez jusson, ölni azért, hogy bekerülhessen egy színházba. Nincs bennem az a vágy, hogy örökösen visszaigazolva lássam a saját jó tulajdonságaimat, szerethetőségemet, hogy kicsikarjam másokból azt, hogy tehetségesnek, vagy akárcsak jófejnek lássanak. Szemérmes is vagyok, nem érzem a szükségét annak, hogy állandóan mutogassam magam. Engem mindig is az előadások mondanivalója érdekelt, a szerepek hitelesítése, szeretek mások bőrébe bújni és nem érdekel, hogy felismernek-e az utcán vagy sem. Egyébként, ha én épp nem próbáltam, mert terhes voltam, vagy otthon voltam a gyerekekkel, József akkor is sokat dolgozott, és így tulajdonképpen részese voltam azoknak a folyamatoknak is, amikben ő volt benne. Ezekből a beszélgetésekből is sokat tanultam, így azt hiszem, a mi életünkből már nehezen lehetne kizárni a színház világát, vagy nehezen lehetne sutba vágni azt az emberismeretet, amit ezáltal szereztünk. De nekem a szabadság mindennél fontosabb. Csak olyan közegben érzem jól magam, ahol szabadon mondhatom azt, amit érzek és gondolok.

Tinta Éva szerepében, a VAN valami... című filmben Fotó: Cirko Film

Négyzetes kép a leadben és fejléckép: Németh Hanna