Jelen esszé a Három Hollóban 2026. május 15-én este a Nincs online folyóirat szervezésében megtartott Generációs fórum az irodalomért előadásán elhangzottak szerkesztett változata.

Ingyenes megoldások: kiszámíthatóság és szakmaiság

A lapok latin neve periodika – ebben benne van az, hogy bizonyos időközönként (periódus) jelennek meg. A költségek ezekhez a megjelenésekhez kapcsolódnak. Ezért van szükség kiszámítható finanszírozásra. Az országban megjelenő lapok együtt vannak az irodalomért, de egyben egymás konkurenciái is – a források szakmaiatlan elosztása a kontraszelekciót, másképp mondva a selejt diadalát segíti elő.

Rendszeresen és időben kell megjelentetni a pályázatokat (folyóiratoknak a következő évit októberben), és időben kell utalni (folyóiratoknak legkésőbb januárban), és szakmai alapon dönteni róluk.

1996 óta jelentetek meg folyóiratokat, és le kell szögeznem, legfeljebb kétszer 2-3 egymást követő évet tudok felmutatni, amikor kiszámíthatóság volt. A mindenkori állam, kulturális kormányzat folyamatos bizonytalanságban tartotta a szereplőket, soha hosszútávú állandóságot nem adott, mintha nem érdekelte volna az, hogy emberek sorsával játszadozik. Ez a tendencia a közelmúltban felerősödött.

Volt rendszeresség? Nem volt, illetve rendszeres összevisszaság volt. Volt utalás időben? Nem volt, hiszen volt, hogy júliusban, máskor augusztusban hoztak csak döntést az azévi támogatásról. Azon folyóiratok megjelenése, melyek aztán nem kaptak támogatást, családok egzisztenciáját tehette tönkre, hiszen a költségek előfinanszírozása honnan máshonnan történt volna, mint a személyes vagyon feléléséből.

A szakmaiság képlete

Ez az a terület, amit a legjobban misztifikálnak a döntéshozók, holott pofonegyszerű a kérdés.

Ha olyan szerzők jelennek meg egy nem támogatott lapban, mint a támogatottban (mellettük pályakezdők is), akkor sérül a szakmaiság. Ha a szerzőazonosság mellett például kötetekkel rendelkező, elismert egyetemi oktatók írják az elutasított lapban a tanulmányblokkot (mellettük pályakezdők is), akkor az elutasítás esetén szintén sérül a szakmaiság. 

Ha sérül a szakmaiság a döntéshozatal során, akkor biztosan szakmai okokon felül álló indokok, érdekek mentén döntenek arról, hogy a kurátorhoz közelebb álló sok, a hozzá közel nem álló kevés pénzt kapjon. Ilyen indok lehet a nemtörődömség, a politikai okok miatt történő ellehetetlenítés (Takaró Mihály által történő „leliberálisozása”), személyes bosszú, a büntetés/feláldozás. Utóbbira hozok is példát. Az elmúlt évtizedekben voltak, akik NKA-kurátorként hatalommal rendelkeztek a közpénzek felett. Ezen hatalom emberei közt voltak, akik az általuk felügyelt közpénzből új folyóiratokat alapítottak (pl. Olvasat, melynek kiadója, szerkesztője is kurátori tag volt Erős Kinga írószövetségi elnök személyében, a volt írószövetségi elnök, Szentmártoni János mellett), miközben sok meglévő lapnak azt mondták, nincs pénz, nincs támogatás. A hozzájuk közelállóknak több pénzt adtak, a tőlük távolabb állókat kevés vagy nulla forinttal büntették. Én azt gondolom, a szakma követelheti, hogy ha egy közpénzek fölött diszponáló személy folyóiratot indít, akkor legalább három évig saját költségén jelentesse meg, mielőtt az a lap hozzájuthat a közös forrásokhoz.

Fennáll a gyanú, hogy egyesek személyes előnyszerzésre (lásd fent) vagy személyes bosszúra használták fel a közpénzek elosztásához kapott felhatalmazást: túltámogattak, esetenként százmillió forinttal médiumot, utasítottak el pályázatot.

Nem tartom ördögtől valónak azt a vágyat, hogy azok a kurátorok, akik a szakmaiatlan, maguk felé hajló döntéseket meghozták, kérjenek nyilvánosan bocsánatot azoktól, akiket ezekkel a döntésekkel megaláztak.

Több pénzt a független, civil folyóiratkultúrára, mert pénz van rá

Át kell gondolni, hogy az állami intézmények miért nem az állami feladatokat látják el, miért készítenek ehelyett irdatlan pénzekből folyóiratokat, mikor ráadásul a valós közönséggel rendelkező civilek lapjait méltatlan körülmények közé taszítják, vagy halálra ítélik. Ha mégis állami feladat lenne a lapkészítés – szerintem nem az, de ha mégis –, akkor ki kell jelenteni, hogy közfeladatot látnak el a szerkesztőségek, és kutya kötelesség támogatni őket – ha viszont nem közfeladat, akkor ne az állam végezze ezt a tevékenységet. Esztétikai és közösségi elveknek kell meghatározni egy-egy lapot, és ezek nem szabad, hogy kormányoktól függjenek.

Miért van állami (minisztériumi vagy állami intézményi) szerkesztőség, ha a független, szakmai szerkesztőségekre nincs elég forrás? Ha „túl sok a folyóirat”, az államiak beszüntetésével kell kezdeni a számok csökkentését. Feltételezésem szerint a kormányzati művészeti médiumok meglétének oka a hübrisz és a paternalizmus, a funkcionáriusok így haveroknak oszthatnak lapot, sarzsit, pénzt, adhatnak megélhetést. Tegyük félre a humort, és tegyük egyértelművé végre, hogy

a közfeladatok ellátására ott van a Magyar Távirati Iroda, amely kiváló kulturális újságírókat is foglalkoztat. Emiatt a hol minisztérium, hol valamely háttérintézmény által kiadott kultura.hu megszüntetésével kell kezdeni a valódi folyóiratok támogatását.

És végig kell nézni, hogy van-e még olyan folyóirat, amely hasonlóan fölösleges, azokat archiválni kellene, egészen kivételes esetben független szerkesztőségeknek megpályáztatni. (Mert például az 1749.hu be tudott betagozódni a valódi irodalmi életbe, aminek a nyitott, minőségi munkát végző szerkesztőség az egyik oka, a másik pedig az, hogy világirodalmi folyóiratot csinálni költségigényes, és a PKÜ ezt többé-kevésbé kiszámíthatóan finanszírozta – de ha egyébként is kiszámítható keretek volnának, ez is működne független szakmai kiadóval.)

Legyen tilos nevezési díjat fizettetni, amit aztán Magyarországon egyedülálló módon nem is adnak vissza a pályázóknak, akik szolgáltatást sem kapnak érte, hiszen még indoklás sincs arról, miért nem kapott ez vagy az a lap támogatást. Nem elég tehát, hogy nem kapott támogatást időben, kiadta a lapját saját költségen, még meg is sarcolja az állam.

Legyen transzparens a támogatási rendszer. Azaz legyen tiszta, hogy hány pénzosztó van. Egy személy vajon hány helyen lehet kurátor? Eddig volt (van) az NKA, az MMA, a PKÜ, a Minisztérium (az Országút pl. onnan kapta a pénzét) – és a szakmailag zavaros világban ez jó volt, hiszen a személyes bosszú és szakmaiatlanság volt az egyik helyen, a másik helyen még lehetett objektív döntésre számítani. De most nem zavaros, hanem átlátható rendszert tervezünk, akkor a párhuzamosságokat el lehet hagyni. Különben még megéljük, hogy az erős szavú volt NKA-kurátor, a saját maga vezette KMTG számára milliárdokat gründoló, más irodalmi szervezetek szegénységét, megszűnését békésen elnéző Orbán János Dénes fogja az egyenlő elosztás elvét hangsúlyozva verni az asztalt.

A folyóiratok számára a Folyóiratkollégium volna a legszerencsésebb, mégpedig az NKA-n belül, az látja át legjobban a lapok helyzetét minden szakterületen – az Élet és Tudománytól a Prae-ig.

Illusztráció: Fans Franken: Majmok a backgammon tábla mellett

Korábbi cikkeim a témában

Kegyencek, kiszámíthatóság, gyeplő

Kiszolgáltatva, szenvedéllyel

(A szerző a prae.hu művészeti portál főszerkesztője, a Prae és az Apokrif című folyóiratok kiadója, 1996-1998 közt a thélème című folyóirat szerkesztője, a József Attila Kör volt elnöke)