Ez a lépcsős szerkezet az egyik legizgalmasabb motívum a darabban. Egyszerre elevenedik meg a korabeli Párizs, ahol sokan a szerelmet keresik, sokan pedig szerelmet adnak. Csalás, lopás, önámítás – van benne valami egészen magával ragadó. A második felvonás legerősebb képe, amikor a transzvesztita férfiak dala hangzik el Mi vagyunk a lányok címmel. Prostituáltak mindannyian, erős jelenléttel, úgy idézik meg a szabados és bohém gondolkodást, életformát, hogy azt szinte az irigylésre méltóvá teszik.

Ezzel párhuzamosan egy másik történetsíkon (bár a megszokott értelemben vett történetről nemigen beszélhetünk) a bordélyház madamja mesél arról, hogy a turisták nap mint nap Edith Piafról érdeklődnek. Spolarics Andrea La Môme Bijou-ja a darab végén kibújik az egyszerű látványosság köpönyegéből, olyan érzelmek törnek felszínre, amelyek Piaf iránti ragaszkodásáról tesznek tanúbizonyságot. Ami még szebb, hogy a színpadi maszkot is leveszi.


A lépcső legtetején szeánsznak lehetünk résztvevői: mintha az egész darabnak egyetlen célja volna - a végén megidézni Edith Piaf szellemét. Sikerült. Nem láttuk, nem tartottunk boszorkányszombatot, de valami mégis történt. Előidézni azokban is valamit, akik eddig nem sokat tudtak Edith Piafról. Hogy kikben? Például bennem.

A díszletezés alapvetően semleges színekre épül, eltekintve néhány erős rózsaszín kelléktől, a háttér falain mintha képeslapok kinagyított részleteit látnánk. Középen a ring, amely fontos szerepet töltött be Piaf életében. A „Bokszoló” halálakor nincs katarzis, inkább a személyes érzések kerekednek felül. A szimultán események egyik jelentős alakja a Vak lány, Ladányi Andrea, aki a gyerekként megvakult Piafot játssza, szuggesztív előadásmódjának lényege, hogy ez a vakság kevésbé észrevehető. Éppen ezért inkább szimbolikusan érzékelhető jelenléte, olyan figura, aki a cselekmény egységét még inkább szétzilálja, ami kétségkívül a darab legnagyobb erőssége. Annak a kimondása is egyben ez a töredezettség, hogy lehetetlen egy életet egységes egészként összefoglalni, mindenki mást lát, mást él meg belőle, másként definiálja önmaga számára Piafot. A Hajónaplóban megjelent beszélgetésben Uotinen így vall: „A semmiből a bukásra ítélt porszemből legenda lesz. Az ember el se tudja képzelni, hogyan élte túl azokat a szörnyűségeket, amiken keresztülment. De túlélte…” Ez a pátosz nem jelenik meg a darabban, mikor belépünk a színházterembe, tudjuk, hogy a porszemből legenda lett, nincs szükség ennek bizonygatására. Nem is bizonygatják.

Kiemelendő Varga Anikó alakítása a Nő szerepében, aki egész életében arra készült, hogy megkapja Piaf szerepét. Ezáltal elevenedik meg a színház a színházban, itt olyan sorsdrámáknak is tanúi lehetünk, mint a Nőé. Túl hosszú combjai és magassága miatt nem alakíthatta Piafot, így állandó vitáikat láthatjuk. A szerepet megkapó színésznő kitartását jól példázza a folyamatos hasizom-gyakorlatozás, amely szinte zavarba ejtő úgy, hogy közben monológot hallhatunk. Varjú Olga pontos, kimért, cseppet sem harsány, törékeny, hangjával viszont elementáris erőt sugároz. Éppen így lesz az általa alakított színésznőként igazi Piaf, szemben azzal a Nőnek nevezett színésszel, aki valóban magán viseli nemének legjellegzetesebb tulajdonságait: telt alkat, hosszú combok, telt hang, de nem tudja azt a különös kettősséget hozni, amely Piafban megvan.


Fontos kellék a két oldalon álló, majd szinte az egész játékteret bejáró két forgóajtó. Váltásokat jelenít meg jelen és múlt, múlt és múlt, játék és valóság között. Helyszíne az ékszer- és szerelemlopásnak, körkörös mozgása a nézőt is elzsongítja, így válunk egy homályos, hártyaszerű idő és tér szemtanúivá. Megkapó a rendezés balladai hangulata, de ezzel párhuzamosan nem elhanyagolható finom humora, olykor rejtett iróniája sem. A gyakori sikolyok szinte tűszúrásként hatnak, az erotika alapvető eleme a táncnak, ahogyan a korabeli párizsi negyednek is. Itt is megtalálható valamiféle furcsa kettősség: igazi életre alkalmatlan, mégis vonzó.

A darab hatása is éppen erre a paradoxonra épül. Erős rendezés, pontos, szuggesztív játékkal, a végén katarzissal – számomra legalábbis mindenképp. A közönség hosszú-hosszú perceken keresztül tapsol, s ezt még lábdobogással is erősíti. Valami történt.


Juha Siltanen-Jorma Uotinen:
Piaf Piaf

Játsszák:
Varjú Olga (Piaf)
Spolarics Andrea (La Môme Bijou)
Varga Anikó (Nő)
Ladányi Andrea (Vak lány)
Ilyés Róbert („Bokszoló”)
Kálid Artúr (Tolvaj, Theo Sarapo)
Telekes Péter (Árnyék, Bokszoló)
Pásztor Tibor (Tiszt)
Réti Adrienn e.h. (X Kisasszony)
Trokán Nóra e.h. (Y Kisasszony)
Törőcsik Tamás (Táncos, Katona)
Dévai Balázs (Színész)
Fejes Kitty (Táncos)
Fóti Zsófia (Táncos)
Vida Gábor (Harlekin, Táncos)
Solya Ádám (Táncos, Tengerész)
Bánki Zsolt (Táncos)

Az eredeti díszletet a Bárka terére alkalmazta Csík György
Jelmez: Lakatos Márk
Zenei vezető, karmester: Dinyés Dániel
Világítás: Payer Ferenc

Rendező: Jorma Uotinen

Bemutató: Bárka Színház, Vívóterem, 2008. október 16.

A képek forrása: www.szinhaz.hu