bezár
 

zene

2008. 11. 21.
Áldozat vagy szajha?
Benjamin Britten: Lukrécia meggyalázása (magyarországi bemutató), 2008. november 12.
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Áldozat vagy szajha? Lukrécia meggyalázása Liviusnál megtörtént eset, Shakespeare-nél már jó adag irónia hatja át, a mindkét elődjétől kölcsönző Britten-operában pedig erkölcsi példázattá válik. De vajon hogyan értelmezte a meglehetősen összetett darabot Telihay Péter az Operaverseny és Fesztivál a Mezzo Televízióval szegedi döntőjében, az opera magyarországi bemutatóján?

M. D. E.: Az opera cselekménye római korban játszódik, ám a kereszténység felől átértelmezve meséli el az ártatlan feleség megbecstelenítését. Tulajdonképpen egyetlen akció van benne – minden más inkább lelki, gondolati folyamat. Kérdés, hogy lehet-e ilyen történetből jó operát készíteni, és hogyan lehet jól színpadra állítani.

V. D.: Szerintem a kevés cselekmény és a sok reflexió ellenére ez nem lélektani történet, például A csavar fordul egyettel ellentétben. Abból mindenesetre igen jó librettó, és még jobb opera készült – és azt bravúrosan álmodta az Erkel Színház színpadára Kovalik Balázs. Brittennél viszont a történet római vonatkozásaiból – a cselekményhez minduntalan vallásos szentenciákat hozzáfűző kórusokhoz hasonló, – a lélektani drámát inkább megtörő keret lesz. És akkor még nem is beszéltünk a zenei szólamok rétegeiről!  
Fotó: Dusha-Kiss Barbara Ha jól emlékszem, Telihay az előadás előtt levetített interjúban azt állította: a darab arról szól, hogy a jó deviánssá lesz egy rossz közegben. Nem tudom, a sok keret okozta állandó eltávolítás megengedi-e, hogy ilyen egyértelműen elválasszuk a jókat és a rosszakat. A férj (Collatinus) például alapvetően jóságos, békítő és megbocsátó karaktere ellenére kimondottan ellenszenves volt számomra – nyilván azért, mert rendkívül rideg-merev módon alakította a lengyel Adam Palka. Merevsége minden bizonnyal épp arra szolgált, hogy elgondolkodjunk: szerette-e asszonyát, érzéki volt-e valamennyire is a feleségével? Egész eljátszott habitusa azt sugallja, hogy nem. Ha abból indulok ki, hogy a szerep hangfaja basszus (és nem tenor, ami a hősszerelmeseké!) akkor a zene is ezt sugallja. A látszólag ártatlan áldozat, Lukrécia viszont nekem egyértelműen negatív szereplőnek tűnt: csepp ártatlanságot sem mutatott (vagy ha igen, akkor csak az idegesítően naiv fajtából), ám annál több bujaságot. Annyira nem is volt nehéz elcsalni, és annyira nem is akarta, hogy megbocsássanak neki.


M. D. E. Igen, Britten eleve a Lukrécia-történettől eltávolított operát írt, tehát nem igazán helyezkedik az „eredeti” sztoriba, hanem azt kívülről szemléli és átértelemezi. Ennek része a közhiedelem szerint pozitív címszereplő teljes ártatlanságának megkérdőjelezése. Továbbá Britten – pontosabban librettistája, Ronald Duncan – a történetbe illeszt két, egy női illetve egy férfi szólistából álló kórust. Tulajdonképpen csak az elnevezés miatt furcsa a dolog (kórusról az ember mégis csak legalább 10-12 főre asszociál), kar mivoltukról ráadásul a néző csak előzetes ismeretei alapján tudhat, hiszen sem ők magukat, sem mások őket nem nevezik karnak. Mindenesetre két cselekményen kívüli, narráló-kommentáló szereppel van dolgunk. Telihay rendezésében a színpad széléről, ahol két kottatartó jelelöli ki helyüket, belépnek a játéktérbe; és kezdeti, illetve gyakran visszatérő – időben is, lélekben is – eltávolított nézőpontjuk (gyakran kinevetik, iróniával és kritikával szemlélik „hőseiket”) többször átvált empatikusba, realisztikusan átérzőbe. Ez a dinamika talán illik a zenében is váltakozó pátoszhoz és iróniához, de az ötlet megvalósítása mégis ügyetlennek hat, talán a megfelelő színészi játék híján. Például amikor a nőikar (Yang Li) belecsimpaszkodik Tarquiniusba (Bartek Misiuda), hogy meg ne történhessen, aminek meg kell, vagyis épp amikor komolyan vételt és empátiát jelenített meg, kimondottan nevetségesnek és „iskolás színjátszás”-szerűnek hatott.

 Yang Li és Bartek Misuda. Fotó: Dusha-Kiss Barbara

V.D.: Nekem  éppen ez a határátlépés kifejezetten tetszett. Hiszen a kart nem kell feltétlenül következetes rezonőrnek látnunk. Az általad említett jelenetben akár a lelkiismeret megjelenítőjeként is lehet értelmezni, s mint ilyet, a lélekben dúló kettősséget – ami kívülről szemlélve igenis lehet következetlen, színpadias, sőt nevetséges is – pontosan ábrázolta. Engem inkább az zavart, hogy az elbeszélő jelenetekben egyszerűen semmi sem történt – ilyen például a Tarquinius Rómába vágtatását elmesélő kórus-kettős. Ide modern rendezői módszerekkel rengeteg megoldást lehetett volna találni (ismét ékes ellenpélda a Csavar, ahol videojáték, statisztamozgás stb. volt).

 

M.D.E.: Szerintem jobb, ha nem ábrázolgatnak feleslegesen. Éppen a lovaglás jól példázza ezt, mert a zenében nagyon is szemléletesen jelenik meg, tempóval, ritmikával, hangszereléssel (megjelenik a tücsökzaj is, mégsem várjuk, hogy igazi állatok ugrándozzanak!) ábrázolva, ill. a narrátor elmeséli, mi történik. Ha ennél többet látunk, az veszélyes, mert felesleges illusztrációvá válhat.  Meg nyilván nem véletlen a dramaturgiai sűrítés, hogy nem a szemünk előtt történik meg, csak elmesélik, mi zajlik a háttérben. Ezt akár video-betéttel, akár marionettekkel megjeleníteni… nem feltétlenül lenne szerencsés. Szóval érdemes bízni a zeneszerzőben, amit ennél az operánál, azt hiszem, tényleg megtehetünk. Természetesen ekkor az átgondolt énekszólam értő kibontására és kidolgozott színészi játékra van szükség, hogy ne érezzük a „történés” hiányát. Fotó: Dusha-Kiss Barbara

 Viszont láthattunk jó néhány finom megoldást is, így például a Juniust játszó énekes alakításában. A darab szerint amúgy Junius nem túl kidolgozott figura: az érdekes benne csupán az, hogy ő bujtja fel Tarquiniust. Junius ugyanis nem bírja elviselni, hogy felszarvazták. Az emberi gyarlóságot: a hihetetlen irigységet, amit Collatinus hűséges felesége iránt érzett, elég árnyaltan játszotta el Wiard Withold. És a darab végén, amikor látja bujtogatásának tragikus eredményét, elmosolyodott… szóval ott bujkált benne a kisördög. Kifejezetten vártam, hogy lesz-e összefüggés az előadás eleje és vége között, visszahozzák-e Junius passzívan negatív (bár emberközeli mivolta miatt rokonszenves) karakterét. Nagyon fontos momentumnak tartom, hogy jelezték, de éppen csak jelezték a kárörömöt.

Általánosságban azonban úgy tűnt, hogy a rendezésben nem igazán jelent meg a zene mint értelemárnyaló réteg: a „kíséret” gyakran groteszk, játékos súlytalanságából nem sokat érzékeltetett az előadás. Az opera zárószextettjében ismételgetett  Is it all?” (Csak ennyi?)  motívum, mely egyébként a zenekarban már a mű legelején hallható – megkérdőjelezi a nő látvány által sugallt hősiességét és az események jelentőségét.

 A zárójelenet (c) Kelemen fotó

V. D.: Annál is inkább, hogy – ha nem csalódom – a néhány pillanattal korábban öngyilkossá lett főhősnő is együtt énekel a többiekkel, de legalábbis ott áll közöttük.  De azért szerintem voltak Telihay rendezésében kimondottan ügyes, ironizáló vagy idézőjelbe tévő mozzanatok is: például Lukrécia sorstragédiája (pontosabban holtteste) fölött érzett meghatottságában az idegenvezető-ruhába bújt női kórus szemüvegét levéve szipogott.

 

M.D.E.: Ellenben gyakran láttunk elnagyolt megoldásokat is: például az ártatlanság-bűnösség állapotának közhelyes ábrázolását Lukrécia fehér, majd rikító piros jelmezével. Shakespeare Lukrécia meggyalázása című elbeszélő költeményében[1], amit az opera szövegkönyve több helyen egyértelműen megidéz, versszakokon át használja a a piros és fehér színeket – de olyan mértékű ismétléssel és nagyítással, hogy az csak paródiaként fogható fel.

 

V.D.: Igen, a fehér-piros meglehetősen közhelyes volt, ám – és itt az irónia! – az átöltözés mikéntje egyáltalán nem. Vagy legalábbis másként az. A megesettsége fölötti lelkiismeret-furdalásában épp öngyilkosságra készülő Lukrécia ugyanis jó kis bugyivillantós sztriptízt adott elő: az igazi, Salome táncához hasonlítható, túlfűtött szexjelenet ez volt – pedig Brittennél inkább a meggyalázás kap dramaturgiai és zenei hangsúlyt. Szajhává tehát a látott előadás szerint nem a becsületén ténylegesen ejtett folt, hanem az önvád – és talán saját hajlama, vagy a tiltott gyümölcs korábban nem ismert íze? – teszi. A darab csúcspontja ezáltal a meggyalázás jelenetéről áthelyeződött az átöltözés jelenetére, s ez az átértelmezés (itt) nagyon tetszett, még akkor is, ha a piros ruha maga közhelyes is. De mit gondolsz, miért zöld színűek voltak a semleges szereplők ruhái és a színpad négyzethálója?

 

M.D.E.: Nem tudom, nem is biztos, hogy kell neki értelmet és jelentőséget tulajdonítani. Ha csak nem a zöldre, mint az irigység-féltékenység színére gondolunk: Shakespeare-nél mindenesetre tényleg az. Azt mindenesetre problémásabbnak találom, hogy ezek a közhelyek – és persze mások is, mint a piros hó a végén (ami lehet vércsepp- vagy virágsziromeső is,  szinte mindegy, minek látjuk) – giccseszköztára teljesen komolyan lett véve. Pedig semmi baj nem lenne a giccsel, ha rá akarna valamire (akár önmaga giccsességére) mutatni – elvégre a giccsességet lehet eszközül használni akár arra, hogy idézőjelbe tegyék a történet régi, sokat feldolgozott, közismert voltát, vagy épp annak bárgyúságát, a nő állítólagos tisztaságát stb. Ezt a rámutatást a darab engedné is (a zene néhol egészen csöpögős érzelmes és romantizáló), azonban Telihaynál nem kritikaként vagy értelmezésként, vagy akár komikus elemként működtették. Ellenpélda lehetne a Kovalik-féle Fidelio vállalt, kimondott, szándékosan és gyakran a komikumig eltúlzott pátosza…

 

Azt pedig következetlenségnek tartom, hogy a Lukrécia díszlete épp e komolyan vett giccs és közhelyesség ellentéte: a háttér, a lámpák és a padló geometrikus, absztrahált mintája nem illett ebbe a koncepcióba.

 A szín a második felvonásban (c) Kelemen fotó

V. D.: Szerintem a történet hátterében nagyon is jelen lévő virtuális csatateret jelenítette meg kvázi-sakktáblaként, amivel egyúttal az asszonycsábítás stratégiai játék-voltára is utalt, a szintén négyzetrácsos hátfal pedig ajtóként és kerítésként funkcionált.

 

M. D. E.: Lehet, de a kivitelezés egyrészt csúnya volt, másrészt nem illett a Rubens Szabin nők elrablását reprodukáló oldalsó falakhoz, amelyek újra a komolyan vett giccs kategóriájába tartoznak, és ráadásul rossz szögben voltak felállítva, s így nem is lehetett látni őket. És a felvetéseid a hátsó falról hiába elképzelhetőek, nem játszották ki ezt a szimbolikát: inkább csak egy felvillantott ötletnek tűnt, amit mi hiába próbálunk utólag megérteni és magyarázni, az előadás során kibontatlan maradt.

 

V. D.:  Ez igaz – én biztosan sakkfiguráknak öltöztettem volna a katonákat, akik esőkabátjaikban így is leginkább ólomkatonákra emlékeztettek. Az operáénál nagyobb stiláris egységet azonban szerintem túlzás elvárni a rendezéstől. Brittennél hogyan illeszkedik egymáshoz Tarquinius Superbus és Jézus Krisztus? Éppen, hogy az össze nem illésekre játszik rá az opera, amint az előbb te is utaltál rá: melodramatikus hangvételű dallamok között neobarokk secco recitativók csendülnek fel, és minduntalan himnuszok, gondtalan scherzók és groteszk motívumok váltogatják egymást – ennek a sokszínűségnek működőképes megjelenítése lehet egy realitásfokában többi látványelemhez nem illő díszlet. Más kérdés, hogy szerintem is kézenfekvő lett volna vállaltan minimalistább felfogásban színpadra állítani az operát. A kellékek közül viszont a bizsuként megjelenített virágok és a ruha, mint virágcsokor-metafora nagyon tetszett, mint ahogy a férj orosz katonai, földig érő zubbonya is (a jelemezeket Zeke Edit tervezte). Annál inkább megütköztem a második felvonásban hinta-tolópadként működtetett, teljes színpadszélességű arany kanapén (Menczel Róbert a díszlettervező), vagy azon, hogy Lukréciát sündisznó alakú szivaccsal mosdatják a szobalányai, miközben a librettó szerint éppen egy másik szobában alszik.

 (c) Kelemen fotó

Az esetleges és meglehetősen inkoherens rendezői fogások mellett volt azonban egy még nagyobb problémám: rendben, hogy a két kart angol lordnak és idegenvezetőnek ábrázolták; ám az általuk elénekelt keresztény szellemiségű erkölcskommentárt reprezentálta valami? Mintha nagyon is igyekeztek volna elkendőzni – ami a mai közvélekedést ismerve érthető is – azt, ami a darabban meglehetősen hangsúlyosan ott van. Hiányoltam, hogy nem foglalt karakteresebben állást a rendezés afelől: komolyan veszi-e a kar által hirdetett erkölcsi értékeket, vagy netán azokat is iróniával kezeli? Ez a kétségkívül értelmezésre szoruló fontos mozzanat rendezői kommentár nélkül maradt. Kár érte – véleményem szerint Telihay nagy lehetőséget hagyott ki ezzel.

 

M. D. E.: Lehet, hogy vizuálisan nem reprezentálta semmi, bár ne felejtsük Collatinus ítélkezését a végén, ahol istenszoborszerűen áll, és bocsát meg feleségének. Másfelől én nem tartom fontosnak, hogy konkrétan megjelenjen a látványban (akár mozgásról, akár díszletről vagy kellékről legyen is szó) az, ami a szövegben nagyon is erőteljes, érthető, hangsúlyos. Főleg egy ilyen előadásban, amiben nem sok minden megy ellene a szövegnek, ami nem igazán értelmezi a zene és a szöveg viszonyát, és gyakorta elfelejtkezik az iróniáról és a szarkazmusról mint értelmezést kifejező eszközről…. Egyébként meg egy lord és egy idegenvezető épp olyan jól hozhatná a groteszkséget.  Kérdés, hogy hozta-e? 
A két kórus (c) Kelemen fotó
V. D.: Yang Li szerintem túl komolyan vette magát – nemigen érezte a szerepéhez hozzátartozó iróniát. A férfikórus (Ryszard Minkiewicz) annál inkább rájátszott a groteszkségre, viszont ő nem versenyző volt. Ennek megfelelően hangi adottságai és színpadi mozgása valamelyest ki is emelték a többiek közül, akik végig relatíve kis hangerővel és következetes merevséggel énekeltek a nézőtér felé. Igaz, csak az ő intonációja és kiejtése bizonytalanodott el, mindahányszor elfordult. Talán nem hallotta elég jól a zenekart? Pedig volt kontrollhangfal és sajnos kifelé hangosítás is – sajnos, mert a hangszerek arányait nem igazán sikerült belőni. A hegedű, fuvola és hárfa egyszerűen végig túl sok volt (persze, ezekre kell ráénekelniük az énekeseknek), a hangzás azonban csak homogénen lett volna élvezhető. Meg persze akkor, ha a hangszeres szólórészek szólistaigényességgel lettek volna kidolgozva mindenhol. Igaz, Molnár Szabolcs kritikája alapján úgy tűnik, másnapra belerázódtak az előadók. Ami egyébként a versenyszerepeket illeti – oly csekélyek (szinte statisztaszerűek) voltak és oly minimális színészi játékot kívántak meg, hogy igazán nem lehetett könnyű dolga a zsűrinek (habár a többi előadásról született beszámolók szerint a másik négy kiválasztott darab is hasonlóan szerény szerepeket kínált a versenyzőknek). A két versenyen kívüli szolgálólány pedig kissé nyers technikával és hangi adottságokkal rendelkezett. Mindazonáltal kétségkívül üdítő élmény volt csupa fiatalt látni a színpadon, ám fiatalságuk itt-ott sajnos a zenei megvalósítás rovására ment.

 

M. D. E.: Szerintem a fiatalság, a rossz hangi adottság és énekesi képességek között nincs összefüggés. Nézd meg a Mozart-maratont, melyben csupa fiatal énekes adott elő fantasztikus hangi és színészi felkészültséggel és képességekkel. A szembeéneklés viszont legalább beleillik a geometrikus szabályosságba. És még a barokk színház túlszabályozott, stilizált mozgását is megidézi – épp mint a zene, amely a barokk opera eszközeihez nyúl helyenként, mint mondtad. Lukrécia (Janja Vuletic) viszont mindenképpen kiemelendő: jó a színészi játéka, atmoszférát teremt, lélekállapotot ábrázol, amikor remegő kezében ollóval, már-már eszelősen közelít férje felé – és nem tesz semmi különöset, csak megtörten megy…. Fotó: Dusha-Kiss Barbara V. D.: …de a hangja a mély regiszterben mintha kissé szürke lett volna. Adam Palka (Collatinus) talán még jobb hangnak tűnt, de mivel rendkívül merev, rezzenéstelen katonát játszatott vele Telihay, nem igazán derült ki, vajon „cövek"-en kívül mást is tud-e alakítani.

 

M. D. E: Mondom, szerintem ez illett a szituációhoz, és kellőképpen szuggesztív is volt. Ami azonban magát az előadást illeti:  Britten zenéje meglehetősen eklektikus, sokféle zenét, stílust idéz meg, amihez elméletileg passzolhatott volna a színpadra állítás eklektikus volta. Miért nem működött mégsem a rendezés? Egyrészt mert valóban kissé kidolgozatlannak, spontánnak tűnt, másrészt, mert az eklektikussága ellenére egységgé összeálló zenével ellentétben az előadásban nem tapasztaltam elég erős összetartó erőt (színész, színpadkép, összjáték, ének, stb. között), ami a sokféleséget (és a kétségkívül jó párszor megjelenő jó ötleteket) mégis egységben tudta volna tartani. Ha viszont Telihay szándékosan akart játszani a következetlenségekkel, ahhoz nem volt elég bátor, sokkal inkább az volt az ember érzése, hogy a rendező nem foglal állást a különböző játékmódok, lehetséges megoldások mellett.  

 

V. D.: Nekem összességében úgy tűnt: se pénz, se idő, sem elég szándék nem volt az alaposabban kiérlelt előadáshoz. Sajnos ez arra is utalhat, hogy az Operaverseny és Fesztivál a Mezzo Televízióval koncepciója még nem igazán kiforrott. De ezzel együtt igen hálás vagyok, hogy bemutatták az itthoni közönségnek a Lukrécia meggyalázását, mert a darab ­– és különösképp a zene – igazán figyelemre méltó. Talán a MÜPÁban, félig szcenírozva (ami kézenfekvő módon az absztrakt minimalizmus felé tolná el az értelmezést) sikeres előadás lehetne, a címszerepben esetleg azzal a Janja Vuleticcel, aki – mint beszámolónk írása közben kiderült – megkapta a verseny fődíját alakításáért.

 

 

Benjamin Britten: Lukrécia meggyalázása

magyarországi bemutató

Operaverseny és Fesztivál a MEZZO-val

A Balti Opera produkciója (Gdansk, Lengyelország)

Versenyszerepek:

Tarquinius: Bartek Misuda

Junius: Wiard Witholt

Lucretia: Janja Vuletic

Female Chorus: Yang Li

 

Közreműködött: a Szegedi Szimfonikus Zenekar

 

Vezényelt: José Maria Florêncio

Rendezte: Telihay Péter 



 [1]
   
Shakespeare: Lucretia (részlet)
(Fordította: Lőrinczy [Lehr] Zsigmond)

    Vén Venus galambja ád igényt a bájnak,
Hogy a fehér szinte kérje jog szerint;
   
Erény a bájpirt tartja birtokának:
Arany adta – mond – arany kornak e szint,
Hogy hordja arczán czímerpajzsakint
        S használja harczon, ha rá ront a szégyen:
        Halottfehér szint harag pirja védjen.

        Lucretia arczán igy küzd báj s erény
Vitázva: a pir s a hó szín kié?
Mindegyik igy szól: mindkét szín enyém,
S jogát az ős időkre fölvivé;
Örökké harczuk' nagyravágy tevé,
        Oly nagy hatalmu lévén mindenik,
        Hogy egymás trónját fölcserélgetik.

       

nyomtat

Szerzők

-- Mátrai Diána Eszter - Végh Dániel --


További írások a rovatból

A Pécsi Jazz Napok négy koncertjéről
The Underground Jazz Scene in Budapest Today: an Adventurous Introduction (Inverted Spectrum Records 2023)


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés