Valami ilyesmit láthattunk Mozart Così fan tuttéjának nyitánya alatt, amikor is nem igazán látszott a felemelt zenekar mögötti díszlet. Aztán leengedték a zenekart, és ott volt az asztalka két székkel. Nem lesz vizuális szempontból monumentális előadás – ezt érzékelhettük már az elején, és ez önmagában nem is baj.

A Glyndebourne-i Operafesztivál 2006-os produkciójának adaptációját láthattuk a Művészetek Palotájában. Mivel a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben adták elő, és nem a Fesztivál Színházban vagy az Operában, az ember vagy koncertszerű operaelőadást várt, vagy félig szcenírozottat – bármit is jelentsen ez –, mindenesetre reménykedhettünk az előadás előtt, a júniusi Wagner Tetralógia után újabb csodában bízva.

A Così fant tutte teljes szcenírozásban ment papírforma szerint, azonban úgy tűnt, a rendezésnek nincs túl sok mondanivalója a műről. Én tényleg szeretem a kevés díszletet, kevés ötletet, sőt az utóbbi idők tapasztalata kifejezetten azt mutatja, hogy minél kevesebb, annál jobb: inkább álljanak egy helyben, és muzsikáljanak értelmesen. Bár ez utóbbiban nem is volt hiba, a Budapesti Fesztiválzenekar ezúttal is kitett magáért, a színrevitel elmaradt a várakozásoktól. Sajnos úgy tűnt, kevés ötlettel és minimális elképzelésekkel a műről próbáltak megteremteni egy komplett operaelőadást. Mintha tényleg csak erről szólna a Così fan tutte, hogy mindenki mindenkivel, keresztbe-kasul...

Talán abból indultak ki, hogy ha bízunk Mozartban, a zenében, a koncertteremben, nagy baj nem lehet. Ebben nem is tévedtek nagyot, a Budapesti Fesztiválzenekar szépen, érzékenyen játszott, és még arra is maradt energiája Fischer Iván karmesternek, hogy kiemeljen a sűrűből egyes hangszeres szólamokat. Az énekesek – talán a számukra új környezet miatt – nem tudtak mindig együtt lélegezni a zenekarral, ám tőlük is sok szép pillanatot kaptunk. Különösen emlékezetes Fiordiligi (Juliane Banse) második felvonásbeli áriájának lírai indítása. A szólisták kicsit fáradtnak tűntek a december 4-i előadáson; tudjuk, Mozart-szerepeket nem kis teljesítmény végigénekelni egyszer sem, nemhogy háromszor egy héten belül.

Számomra nehezen magyarázható, hogy ha valaki egy ilyen mély érzelmeket megmozgató és komoly kérdéseket felvető darabhoz nyúl (nem vagyok egyedül azzal a nézettel, hogy a mű egyszerű és vígopera volta erősen kétséges), miért nem tud túllépni az eddig más előadásokból ismert bohóckodásokon. A görcsös, kétségbeesett cselekedtetésvágy oda vezet, hogy mozgásban kell tartani a színen lévőket, üljenek le, álljanak fel, ha van egy ária, legalább kicsit menjenek közben odébb. Miért nem lehet csak úgy elénekelni, hogy a zenére és a tartalomra tudjunk koncentrálni?

Jó volt Fischer Ivánék előadását hallani, legfeljebb máshova megyünk majd nézni.


Wolfgang Amadeus Mozart:
Così fan tutte
Vígopera 2 részben

Fiordiligi - Juliane Banse
Dorabella - Anke Vondung
Guglielmo - Tassis Christoyannis
Ferrando - Topi Lehtipuu
Despina - Claire Ormshaw
Don Alfonso - William Shimell

Budapesti Fesztiválzenekar
Vezényel: Fischer Iván
Rendező: Nicholas Hytner

Művészetek Palotája - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
2008. december 4.