Otthon vagyunk a boldogtalan szerelem, az izzó, elfojtott gyűlölet és a mindent felülíró végső igazságszolgáltatás világában. Továbbá imádjuk és értjük a felsorolt érzelmek mozgatórugóját, a szenvedélyt is, és általában ez az alapvető elvárásunk egy Lorca-adaptációval szemben. A Honvéd Színház előadása most nem erre fektette a hangsúlyt.

A Szkéné Színház apró színpadának közepén egy aréna fogad bennünket, az alján fehér homok ül meg, a közepén egy széken pedig ott ül az Anya. A többi szereplő egyelőre a közönség soraiban foglal helyet; a továbbiakban az éppen aktuális szereplőkön kívül mindenki más közöttünk ül, „közülünk való”. A darab egyik legszebb jelenete a nyitókép, az Anya és a Vőlegény fájdalmas-boldog dialógusa. Az idillt a szomszédasszony töri meg, aki látszólag gratulálni, a segítségét felajánlani jön a fiú közelgő esküvőjéhez, valójában csak a nyelvét köszörüli azon, amin mindenki a környéken: a Menyasszony nem először menyasszony, ráadásul első kérője a Vőlegény családjának halálos ellensége, az Anya miattuk veszítette el a férjét és idősebb fiát. Spanyol Rómeó és Júlia-történet volt tehát a felbontott jegyesség, s bár az Anya titkolni igyekszik, félti fiát a szeszélyes lánytól. A fiú viszont fülig szerelmes, így az Anya kénytelen lánykérőbe kísérni őt. A házasság egyben jó üzletnek is ígérkezik: a családok egyesíthetik földjeiket. A múltat azonban nem lehet eltörölni, főleg, ha a szívekben még mindig él. A Menyasszony már első színre lépésekor feltűnően kedvetlen, a Vőlegény kitörő örömét lanyha szívélyességgel viszonozza. A következő jelenetben Leonardót, az első kérőt látjuk otthonában, feleségével, gyermekével. Leonardóban az esküvő hírére érezhetően megpattan valami – az a vulkán kezd most fortyogni, amely a történet végére szükségszerűen ki kell, hogy törjön. Leonardo felesége madárcsontú, érzékeny asszony, olvas a férje arcvonásaiból, de egyelőre nem akar figyelni az intő jelekre, óvja családja épségét.

A lakodalomra készül mindenki: szép, komplex kép, ahogy párhuzamosan, láthatatlan falakkal elválasztva öltözik a Menyasszony, a Vőlegény és Leonardo. Az Anya jótanácsokkal látja el a fiát, az aréna peremén pedig egy falusi kislány ül, kezében tükörrel: először a szereplőket, majd a nézőteret pásztázza végig a visszaverődő fényárnyékkal – senki sem maradhat ki. A zenészek (élő zenekar kíséri az előadást) vidám poharazgatás közben hangolnak, csupán a darab egyes pontjain felhangzó, vészjósló szimbolikájú dalok jelzik előre a közelgő katasztrófát. A Menyasszony egyre feszültebb, Leonardo újabban folyton az ablaka alá lovagol, aztán eltűnik.

A szövetség végre megköttetik, hogy azonnal szét is szakadjon: a vulkán kitör – Leonardo megszökteti a Menyasszonyt. Mindenki a keresésükre indul, csak a favágók maradnak a birtokon, akik arról beszélgetnek munka közben, hogy senki sem kerülheti el a fajtája végzetét. A Vőlegény például „az a fajta, aki az utca közepén hal meg”, akárcsak az apja és a bátyja. A Menyasszony állhatatlan, kacér fajta, Leonardónak a vérében van a brutalitás – mindenkit ezen tulajdonságok mentén ér el a végzete. A Honvéd Színház előadásával az az egyetlen baj, hogy szép. De ez csak az én szubjektív problémám, mert szerintem Lorca világa nem szép, legalábbis nem a szó szoros értelmében. A puszta hallgatag figurái olyanok, akár a tűzön fortyogó lábas, amire rászorítják a fedőt, azután egyszercsak felrobban az egész. Ha pedig felrobban, pusztítást, vért és szenvedést hagy maga után. Rusznyák Gábor rendezése azonban nem hatol elég mélyre, mintha félne megmutatni a szabadon vöröslő hús lüktetését. Szép, finom szimbólumokkal dolgozik – bíbor fonal a halott fiúk vére, a fehér homok egyszerre a tisztaság és a semmi –, de nem vállal nagy kockázatot.

Ilyen módon a színészi játék sem lehetett merészebb, pedig a művészek sok lehetőséget rejtenek. Tóth Ildikó Anyaként megtört öregségében is gyönyörű, de gyakran azt éreztem, kiaknázatlan indulatok buzognak még benne. A Vőlegénnyel (Chován Gábor) ugyanez a helyzet: a komikus pillanatokat tökélyre fejleszti, a feszült percekben szinte szétrobbantja az igyekezet, aztán a darab medre nem engedi tovább az útján. A Menyasszony apja (Kátai István) kellően robosztus, bár én hiányolom a szégyen villanásait, amit egy lánya miatt egyszer már a világ szájára vett ember minden szeretete dacára is érez. Domokos László Leonardója megmarad a „latin bika” viszonylag felületi jegyeinél, Kálóczi Orsolya Menyasszonyként csak a darab végén magára maradva, szerencsétlenségében igazán érdekes és szeretnivaló. Leonardo felesége (Gecse Noémi) fájdalmas magánya nagyon megkapó. A három asszony közül az én kedvencem Fazakas Júlia, aki Leonardo anyósaként valósággal hátborzongató. A favágók (Dióssi Gábor, Molnár Csaba, Bocskor Salló Lóránt) a Hamlet sírásóit idézik föl.

Nincs izzadtságszag, nem üli meg a levegőt a vér szaga, nincsen az érintés vörös nyoma a bőrön sem kéztől, sem szájtól, pedig Lorca gyakorlatilag az Anya szavaival ad instrukciót az alkotóknak: „egy harapás, aztán egy gyengéd csók”. Ízléses darab az elejétől a végéig – azért csak addig, mert a színházteremből kilépve, az előtérben a két fiú halotti torán találjuk magunkat, a családtagok szívélyesen süteménnyel kínálnak a színészek gyászszalagos képei felett. Furcsa megoldás, de legalább bátor.

Federico García Lorca:
Vérnász

A Honvéd Színház előadása

Szereplők:
Anya: Tóth Ildikó
Vőlegény: Chován Gábor
A Menyasszony apja: Kátai István
Menyasszony: Kálóczi Orsolya
Anyós: Fazakas Júlia
Leonardo felesége: Gecse Noémi
Cselédasszony: M.Simon Andrea
Szomszédasszony: Szőcs Erika
Leonardo: Domokos László
Favágók: Dióssi Gábor, Molnár Csaba, Bokor Salló Lóránt
Rafael: Győry András Botond
Kislány: Hegedűs Barbara

Zene: Pagonyi András
Díszlet: Horányi Júlia, Polgár Péter
Jelmez: Horányi Júlia, Polgár Péter

Rendezte: Rusznyák Gábor