A sokarcú mexikói rendező, Alfonso Cuarón (Anyádat is!, Harry Potter és az azkabani fogoly) mintha azt a jövőtlen időt kívánná a nyakunkba zúdítani, ami akár a mi jelenünk közvetlen következménye is lehetne, ám valójában egy szimbolikus értelmű eseménysor, egy megváltás-megszabadítás történet végideje. P. D. James regényét dolgozza fel, de a saját filmjét forgatja.

A miliő, amit a film felmutat, tehát egy nagyon finoman futurisztikus, sok szegmensében a mainál leromlottabb-lepusztutabb világ, kiürült, steril magánéleti helyszínekkel és zsúfolt, mocskos, katonai felügyelet alá vont állomásokkal, közterekkel. Hogy érezni lehessen: itt aztán se befelé, se kifelé nincsen szabadság.

A jó hír az, hogy ebben a világban az országok már nem háborúznak egymás ellen. Nincs is miért, hiszen (és ez már a rossz hír) mindenhol egyformán nyakig ér a szar, Rousseau-nak igaza volt, a civilizáció kihalt játszótér, a tudományos és a technikai fejlődés valami nagyon-nagyon rossz felé vezet, ami nem a halál, mert a halál mindehhez viszonyítva megváltás volna. A művészet pedig egy aberrált és egzaltált elit öncélú és terméketlen önkielégítése. És nincs választás, a „vissza a természetbe”-elv már teljeséggel értelmét veszítette, filmünk kezdete előtt 18 évvel ugyanis az emberi nem titokzatos, ismeretlen okból terméketlenné vált – elveszítve a legutolsó reménysugarat, a szebb holnap ígéretét.
Hogy pontosan mi, és miért történt, arról csak információmorzsákat lehet fellelni a filmidő egészében szétszórva, ám nem is kéri számon senki a szálak gondos elvarrását, a néző ez esetben pont olyan állapotba kerül, mint a szereplő, mivel felfogni, megérteni és kihüvelyezni úgysem tudná az események logikáját, a történéseket tényként, a filmidőben lassan előrehaladva egyre inkább kinyilatkoztatásként fogadja el.

Az események katalizátoraként a nyitó képsorokon merénylet áldozatává válik a legfiatalabb ember a földön. Már azt is elég volt feldolgoznia a népeknek, hogy több mint 18 éves volt a legfiatalabb, a halála után eluralkodik a poszttraumás depresszió és a káosz. Kivétel talán Angliát, mert itt erőszak-diktatúra (no meg megfelelő mennyiségű nyugtató és alkohol) védi a briteket az anarchiától és a pániktól – nagyon okos, ám filmünkben be nem mutatott vezetők által kitervelt nagyon okos, ám filmünkben ki nem fejtett módon, ezek ismét kidolgozatlan részletek… Ebben a diktatúrában a bevándorlókat biztonsági okokból deportálják. A csapból is folyik a „jelentsd fel a gáz- és vízvezeték szerelődet, mert az illegális bevándorló!”-jellegű uszítás. Néhány lelkes aktivista azt szeretné, ha az emberek egyenlők lennének, ám ők sem választják meg túl jól az eszközeiket, így aztán ebben a világban ők a terroristák. Egy ilyen terrorista csapat merész akcióra készül, egy bevándorlót szeretnének kicsempészni, vezetőjük, Julian (Julianne Moore) ehhez hősünk, Theo (Clive Owen), a kiégett, ám befolyással bíró alkoholista segítségét kéri.

Útra kel a kis csapat, nem világos, kik a jók, kik a gonoszok, mi a cél, és kit mi motivál… Nem világos az sem, hogy miért olyan fontos ez az egész. És ami a legijesztőbb, mindenki utolsó genyának tűnik, vagy legalább is rém antipatikus minden figura. Senkiért nem aggódna egy percig sem az ember, sőt! Pláne a nem csak kőbutának, de érzéketlennek is tűnő bevándorló lányért nem vinné senki sem a vásárra a bőrét. Egészen addig, amíg világossá nem válik, hogy a lány áldott állapotban van.

Utána már semmi nem számít. Az a cél, hogy kijutassák a pokolból az anyát, egyenesen a Holnap nevű hajó fedélzetére, utolsó esélyt adva ezzel az emberi nemnek. A cselekmény hirtelen letisztul, leegyszerűsödik, és egy mítosz magabiztosságát mutatva fel megtelik áhítattal. Nem a végéért izgulunk, egyszerűen csak átéljük a helyzet heroizmusát. Szemünk előtt alakulnak át tenyérbe mászó figurák hősökké. Kee, a kismama ráébred anyaságára, arca megnyugszik, mozdulatai finomodnak. Theo, a kísérő erőt nyer küldetése súlyából. Irreális figurák lépnek fel segítők gyanánt. A film világának kezdetben elszigetelt fókuszából, a világtól elvonult Jasper (Michael Caine) és katatón felesége lakából a legjobb humor, a legbiztosabb szeretet és a legegyszerűbb, és mégis megtartó erejű emberség szétsugárzik az egész filmvilágra. A nézőt pedig a film a lehető legcélratörőbben próbálja hatása alatt tartani, az akciófilm hatékonyságától kezdve a szentimentális bíbelődésen keresztül az operákra jellemző, szélsőértékre állított, teátrális érzelmekig, kézikamerás megoldásokkal adva szubjektív hangsúlyt bizonyos részleteknek.

Ám legyen. Csupa unásig ismert eszköz lép itt működésbe, azután valahogyan olyan letaglózó és felszabadító erővel hat ez az eszköztár, hogy végül ember nincs, aki megúszná a katarzist, hacsak nincs vonalzó és körző, vagy egy darab agy a szíve helyén.