A kortárs magyar film tehetséges, de egyre kevesebb lehetőséghez jutó alkotója, Hajdu Szabolcs a 2016-os Ernelláék Farkaséknál című kamaradráma után folytatja színházi párkapcsolati lakástrilógiájának filmre vitelét, hogy a moziban ülők előtt is lerántsa a leplet két házaspár látszatboldogságáról. Az egymással folytatott párbeszédekben ki nem mondott vagy rosszul megfogalmazott érzések, titkok, az irigység, a féltékenység, az intimitás utáni vágy és a meg nem értettség jelei körvonalazódnak.

Az Ernelláék Farkaséknál és a Kálmán-nap egyaránt átélhető hétköznapi helyzeteket elevenít fel, és azonnal kapcsolatot teremt a befogadóval, tükröt tart elénk, mintha azt mondaná: nézd, ilyenek vagyunk mindannyian.

A színházi gyökerekhez hűen mindkét film kevés szereplővel, egy helyszínen és szűk időintervallum alatt játszódik. A Kálmán-napban ezúttal elhagyjuk Budapest zajos közegét és a míves bútorokkal berendezett albérleti lakást, és valahol vidéken vagyunk, közel a vízhez, otthonos családi házban. Ebben az idilli környezetben él Olga és Kálmán, akit névnapja alkalmából meglátogat Zita és Levente. A gyerekek a nagyszülőknél vannak látogatóban, ez a felnőttek hétvégéje, így előkerül a pálinka, és indulhat a „kivel mi a helyzet?” kérdés kötelező tiszteletköreinek lefutása a lomtalanításon talált bőrkanapéról, a gyerekek iskolájáról és arról, hogy milyen nehéz megbízható szakembert találni. Kálmánék négyeséhez később csatlakozik az ezermester, Ernő, aki rákban elhunyt felesége temetését szervezi.

A rövid játékidőben elég hamar egyértelművé válik, hogy a 40-es éveikben járó Olga és Kálmán elhidegült egymástól, fontos kérdésekben – ilyen például a gyereknevelés – eltérő véleményük van, elbeszélnek egymás mellett, házasságukból hiányzik a törődés, a figyelem és a szenvedély. Az Ernelláékhoz hasonlóan a kapcsolat anatómiája a másik pár viszonyításában bontakozik ki, Zita és Levente kettőse lesz az ellenpélda.

A Kálmán-napban nemcsak a férfi-nő közötti viszonyrendszer őszinteségét kérdőjelezzük meg, hanem a párok közötti barátság alapjait, valamint a náluk intelligenciában elmaradó Ernővel való bánásmód etikusságát is. Az este folyamán különböző párosításokban találkozó feleket szakadék választja el egymástól, társuk lesz a magány, a gyász, a megcsalás és a bűntudat.

A lassan csordogáló cselekményben a törést az egyik szereplő eltűnése okozza, amikor Zita férje indulatos megnyilvánulása után kirohan a házból és hosszú ideig távol marad. Míg a többiek várják, hogy visszatérjen, majd a keresésére indulnak, a kamera a békésen áramló folyót pásztázza, mintegy pillanatnyi lélegzetvételhez engedve a nézőket, akiket egészen addig belekényszerít a fojtogató hazugságok börtönébe. Hajdu Szabolcs pszichothrillerbe illően játszik azzal, hogy a házban az egyes szereplők éppen hol tartózkodnak és milyen információk birtokába jutnak, ezáltal fokozza a feszültséget és időzíti a bombát, melyről nem tudjuk, hogy mikor robban.

A Kálmán-nap sajátos, maró humora olyan, mint a kétes eredetű házi pálinka, amely éget, a fejünkbe száll, nevetünk, majd sírunk saját nyomorunkban, másnap pedig józanul kell megbirkózni a valósággal és szembe nézni tetteink következményeivel.

A sok „hát igen” és sóhajária – ahogy azt a Zitát alakító Földeáki Nóra fogalmazta meg a vetítés utáni beszélgetésben – a magyar ember lelkiállapotának lenyomata. Bizonyos szituációkban felfedezzük magunkat, vagy egy ismerőst, rokont, és a viszontlátás öröme először mosolyt csal az arcunkra, hogy percekkel később lesújtóan konstatáljuk a poén mögötti valós tartalmat, így a nevetés mellé szomorúság is társul.

Az összeszokott társaság figuráit Hajdu Szabolcs, Tóth Orsi – aki a rendező volt feleségét, Török-Illyés Orsolyát váltja –, Földeáki Nóra, Szabó Domokos és Ernő szerepében Gelányi Imre alakítja. A színészek egytől egyig hitelesen keltik életre a karaktereket és hozzák mozgásba a köztük lévő dinamikát. A kamera mögött a rendező visszatérő operatőre, Bántó Csaba ült, aki könnyed hosszú beállításaival teret enged a színészeknek, valamint a fókuszélesség finom váltásával irányítja a figyelmünket. A színháztól eltérően, ahol minden egyszerre történik, a filmben a fontos mozzanatokat szelektálják számunkra, vagy éppen visszatartják azokat. Az Ernelláék Farkaséknál mind az érintett témák, mind a szereplők számát tekintve jóval sűrűbb és zsúfoltabb volt, a Kálmán-nap letisztultabb és a dramaturgiai tetőpont, illetve a konfliktus elvarrása jobban követi a játékfilmes sablonokat.

A trilógia befejező darabja, az Egy százalék indián már leforgott, és ha minden a tervek szerint halad, még idén mozikba kerül. Hajdu Szabolcs az életében történt változások fényében a darabok megfilmesítését egyfajta terápiás gyakorlatnak szánta, amely, a személyes vonatkozáson túl, sokak számára nyújthat kapaszkodót abban, hogy hibáinkkal együtt fogadjuk el magunkat.

A film létrejöttét a Szlovák Audiovizuális Alap, illetve számos magyarországi egyéni és civil közösség támogatta.