A legenda szerint nagy szerepet játszott a koncertsorozat elindításában Környei Elek, az MTI Fejér megyei tudósítója, aki 1958-ban rávette a megyei idegenforgalmi hivatal vezetőjét, hogy valósítsák meg a martonvásári Beethoven koncertek több évtizede szunnyadó tervét.

A koncertek színhelyéül azért választották a kutatóintézet parkjában levő, tó által körülölelt szigetet, mert a korabeli feljegyzések szerint Beethoven, akit szoros barátság fűzött a  ma kutatóintézetnek otthont adó kastély gazdáihoz, a Brunszvik grófi családhoz, gyakran időzött Martonvásáron és a szigeten. A zeneóriás nem kisebb művét ajánlotta „bajuszos magyar” barátjának - ahogy a kastély gazdáját nevezte -, mint  az Appassionata szonátát, s a család egy másik birtokán komponálta a Holdfény szonátát.

A zenetörténet egyébként 12 Beethoven művet köt Martonvásárhoz és a Brunszvik családhoz, nem utolsó sorban pedig a Brunszvik-lányokhoz, különösen a fiatalon elözvegyült Josephinhez, aki nagy valószínűséggel a zenetörténészek által oly sokat kutatott „titokzatos kedves” lehetett.

A vihar

Hatalmas park gyönyörű bejáratánál állunk, s ahogy befelé tartunk, újra és újra csodálatba ejt a hömpölygő tömeg: a park környékét eltorlaszolják az autók és buszok, a könzöség pedig hosszú sorokban kígyózik a sziget felé.



Árnyas kerti úton haladunk a parkban, jókora kört megtéve jutunk végül a kis fahídon át a szigetre, s a kis erdőcske közepén helyet foglalva szinte észre sem venni, mekkora tömeg gyűlt össze. Pontosabban a székek (a bérelhető párnák ellenére) folyamatosan figyelmeztetnek erre: összepréselődünk a számunkra adott, picike helyen, szinte összeolvadva pihegünk és várjuk az előadás kezdetét.

Az erdő mélyén rejlő tisztás két meghatározó vizuális élménye (a természetesen kidomborodó színpadi emelvény mellett): a háttérben magasodó Beethoven-szobor, s egy felirat: „Nincs Szünet”. Minthogy az időjárás kissé változatos, már-már viharra hajló, a szobor félig árnyékba borul, a zeneszerző „viharos” arcát mutatja felénk.

A konferanszié leginkább a „szünet nincs” feliratra emlékeztet: semmi újat nem mond, ám ezt olyan magától értetődő közvetlenséggel meséli el, hogy az már szinte vicces.

A programfüzettől eltérően először Beethoven Krisztus az olajfák hegyén című művét hallgatjuk meg, s csak ezután érkezik az V., „Sors” szimfónia. S valószínűleg szerencsésebb így: azt hiszem nem csak számomra szokatlan a nagyzenekari hangzás szabad térben, most mindenki készülhet a nagy szenvedélyre.



A darab pedig kissé vontatottan indul: Antal Mátyás túlságosan is sok időt hagy a bemelegedésre, ami aztán – persze – a Hallelujában nagyot durran, csak addig kell nyugodtan és reménykedve várnunk, egymáshoz préselődve az apró székekben.

A zenekar hangzása – a komótos karmesterrel együtt, illetve annak ellenére – nagyrészt kielégítő (bár nem sikerül tökéletesen betölteniük a hatalmas légteret), az énekesek teljesítménye azonban némi kívánnivalót hagy maga után.

Az egyérteműen legjobb teljesítményt Szappanos Tibor (tenor) nyújtotta, ám még az ő hangereje is kevésnek bizonyult a szabad téren. Bretz Gábor (basszus) hangja igazából fel sem tűnt, Sáfár Orsolya (szoprán) pedig nyilvánvalóan küszködött a magas hangok kiéneklésével. Zárt térben valószínűleg nem lett volna semmi baj: itt azonban érdemes lett volna nagyobb hangerejű énekeseket választani a fellépéshez.

Közben pedig a „viharos” helyzet is rendeződik: a felhők eloszlanak, s a közelgő alkonyi megvilágításban a zeneszerző arcán is kisimulnak a haragos redők.

Pedig csak most jött (volna) a szenvedély, a sors vihara. Talán a nagy térben veszett el, ám e küzdelemből én csak a megbékélést éreztem: az előadás korrekt, precíz volt – és nagyrészt szenvedélymentesre sikeredett. A hatalmas (és jól megérdemelt) tapsvihar ellenére, én felemás érzéssel távoztam a nézőtérről.

Július 25. szombat

Beethoven: Krisztus az Olajfák hegyén (op. 85)
Beethoven: V. (c-moll, „Sors”) Szimfónia (op. 67)

közreműködik: Nemzeti Énekkar
karigazgató – Antal Mátyás
Sáfár Orsolya – szoprán
Szappanos Tibor – tenor
Bretz Gábor – basszus

vezényel – Antal Mátyás

A megdicsőülés

Augusztus elsején tértünk csak vissza a parkba, ezúttal jóval egyértelműbb nyári időben: a nap hét ágra sütött, felhők mutatóban sem, sehol. A park talán még szebbnek mutatkozott, mint előzőleg: ezúttal több időt töltöttünk beszélgetéssel, tóparti nézelődéssel, szóval párna-bérlésre nem maradt idő.

Úgy tűnt, szükség is kevésbé volt rá: az eltérő megvilágításban Beethoven arca is kisimultabbnak látszott, s valahogy a székek is távolabbinak tűntek egymástól (a nézőtér másik oldalán). Megnyugodva vettük tudomásul, hogy az akadémiai urak megjelennek, s – úgy tűnik – az ég is áldását adja a koncerthez.

A konferanszié megint kissé mulatságosnak tűnt: mivel már megszoktam, alig tűnt fel, hogy az egyébként rendkívül választékos angolsággal beszélő nő felszólítja a közönséget, hogy „kapcsolják be” (igen, switch on és nem off) a mobil készülékeket. Ahogy említettem, volt valami vicces a szövegében.

A színpad első negyedét ezúttal hatalmas koncertzongora foglalta el, Beethoven szobra efölé magasodva lesett a háttérben. Hamarosan pedig Kocsis Zontán is megjelent a zongora mögött.



Ha valami jól szólt e nyílt téren, hát az a zongora volt: talán csak az én érzésem, de nekem túlságosan is ott kísértett a Hammerklavier, szóval azt éreztem, hogy Kocsis szinte gépies, bámulatos precizitással és hangerővel „veri” a billentyűket, s néha tán nem csak a hangtakarás miatt éreztem azt, hogy háttérbe szorítja a zenekar (vonósainak) egy részét.

Hihetetlenül jól zongorázik Kocsis, de le sem tagadhatja, hogy főként karmesterként keresi mostanában a kenyerét: a széles mozdulatok egy-egy futam végén, a látványos felállások mind – nyilvánvalóan – azt a célt szolgálták, hogy a zenekar tökéletesen követhesse a hangszert.

A karmester, Medveczky Ádám pedig háttérbe húzódott az Esz-dúr zongoraverseny alatt. Aztán ahogy a rövid szünetecskében kicipelték a zongorát, megnyílt a tér előtte is. Előtérbe került a karmester, bár azt hiszem nem csak szójáték, ha azt mondom, hogy mégis a háttérben maradt.



Ugyanis ez a C-dúr szimfónia valahogy nagyon Hammerklavier-esen indult, pontosan ezt a nagyon-nagyon feszes, gépies ritmust vitte tovább a zenekar.

Aztán a kezdeti feszes tempó után kezdett leülepedni a lelkesedés: a fantasztikus zongoraelőadás után valahogy kevésnek tűnt Beethoven első szimfóniája. És nem a zenekar, a karmester volt gyenge, felejthető: egyszerűen azt éreztem, hogy magában a műben nincs elég zenei gondolat.



Szóval megint kaptunk valami felemásat: erős, szinte túl erős kezdés után egy némiképpen gyengébb darabot. A két nézőtéri pozíció, több karmester és vendégművész előadása után azonban nyugodt szívvel állíthatom: én kifejezetten a „viharos” Beethoven híve vagyok.

Augusztus 1. szombat

Beethoven: Esz-dúr zongoraverseny (op. 73)
Beethoven: I. (C-dúr) szimfónia (op. 21)

közreműködik:
Kocsis Zoltán - zongora
vezényel – Medveczky Ádám