Nem szeretnék – most sem – merengeni a hetvenes-nyolcvanas éveken: én pont nyolcvanban érettségiztem, egy vidéki városban, majd nagyrészt Pesten próbáltam a nagybetűs életet fellelni. A helyzet egyszerre volt megnyugtató és reménytelen: tudtam, hogy a megélhetésem „mindig is” biztosítva lesz, és éreztem, tapasztaltam, hogy azon túl semmi remény.

Abban az időben olcsón lehetett utazni, szocialista viszonylatban akár nagyobb távolságokra is: gyakran jártam Lengyelországban, (az akkori) Csehszlovákiában és néhányszor Bulgáriában nyaraltam. Több-kevesebb sikerrel, de kapcsolatba léptem különböző (szocialista) nációjú emberekkel, és nagyjából mindenhol ugyanazt láttam: megnyugvást és reménytelenséget.

Miközben azért forrongó idők voltak azok: ugyan a '68-as évek régen lecsengtek, ám útjára indult egy újabb, „kis” generáció: nyaranta mi is stoppoltunk, csavarogtunk, éjjel-nappal koncertre jártunk és persze meg akartuk változtatni a világot (mint minden rendes fiatal). Ám mi tudtuk, hogy minden reménytelen (jellemző a név, amit akkor aggattak ránk: csöves).

Most, újra végighallgatva Cseh Tamás egykori zenéit, nagyjából ezt a ködös hangulatot élem át megint, és nagyon kevéssé érzem, hogy mindezt át lehetne másként is adni, mint zenében (ahogy azt sem tudom, mit él át egy mai tinédzser az egykori Európa Kiadó spleenjéből). Egy életérzés, mindannyiunk ifjúságának közös nyelve ez a melankólia, amelyre rezonanciát ma csak a reménytelenség (és a zene) adhat.


Bár először Cseh Tamás egészen más lemezeit ismertem meg (melyeket akkoriban énekelgettünk, hiszen mindannyiunk közös anyanyelve volt), az Ő előadásában csak a Frontátvonulást láttam, azt azonban többször is, különböző helyszíneken. Legutoljára pár éve, egy ferencvárosi ifjúsági klubban találkoztam Vele: énekelt ugyan néhány dalt, leginkább azonban már csak az emlékeiről beszélt ('56-os élményeiről és az indiánjairól).

Nagyon régen, már nem is tudom hol, olvastam egy interjút Cseh Tamással, amiből szinte semmire sem emlékszem már, egyetlen dolog azonban szilárdan az emlékezetembe (és a gondolkodásomba) tapadt. Arról a jelenetről beszélt, amikor a Frontátvonulásban Vízi felemel egy poharat, a levegőben tartja, majd egyszer csak elengedi.

Talán azért is maradt meg ilyen szilárdan ez a jelenet bennem, mert többször is láttam ezt az előadást, és mindenhol, minden helyzetben pontosan ugyanazt éreztem, mint amit az interjúban Ő említ: hiszem, hogy a pohár a levegőben marad, s aztán felriadok az üvegcsörrenésre.

Mindenhol, minden helyzetben és állapotban ugyanezt éreztem. És azt gondolom, hogy az előadó csak akkor képes ilyen mutatványra, ha maga is hisz benne. Az üvegpohár persze minden egyes alkalommal leesett és összetört, ám sohasem a csalódást éreztem – inkább a lehetőséget, hogy mindez megtörténhet, hogy legközelebb majd...


Az egész világ, amely akkoriban körbevett, nagyjából a Frontátvonulásban megjelenő Keleti Pályaudvarra emlékeztetett, ahol ugyan vidáman báloznak az emberek és mindenki végzi a maga dolgát, ám ahová nem érkezik, és ahonnan nem is indul sehová vonat. Cseh Tamás előadása elhitette velünk, hogy még léteznek járgányok és létezik irány, amelyekkel és amely felé indulni lehet.

Nem kívánom az egekbe magasztalni, hiszen valószínűleg már úgyis onnan néz le ránk, ám én olyan átélést és meggyőzőerőt éreztem az előadásában, mint senki másnál. Minthogy személyesen nem ismertem és a magánéletében sem szeretnék turkálni (különösen nem érdekel most a Bereményi Gézával vagy Másik Jánossal való kapcsolata), egyszerűen hiszem, mert úgy kell lennie: Cseh Tamás hiteles, valóban autentikus ember volt.

Az akkori kultúrpolitika jelszava a három T volt, azaz Támogatott, Tűrt és Tiltott. Cseh Tamás és az akkori rockzene (P Mobil, Piramis, Beatrice, Karthágó, Dinamit stb.) a második, a Tűrt kategóriába tartozott. Korántsem véletlen, hogy míg a „nagy generáció” zenekarai már rendszeresen adtak ki nagylemezeket, az utóbbi együttesek nem is álmodozhattak erről (miközben több tízezres tömegeket mozgattak meg). Cseh Tamás ez alól kivétel volt, az ő lemezei legalább megjelenhettek. De amíg a rockegyüttesek hatalmas tömegek előtt zenéltek, Neki mindig a kis, eldugott klubok jutottak.

A mai, piac-orientált világban nehéz elképzelni, hogy különösebb média-támogatás és zenei kiadványok nélkül hogyan lehetett megélni a zeneiparban. Márpedig Ő kétlem, hogy valaha is húsz embernél nagyobb közönség előtt játszott volna: az Ő zenéje és előadása, jelenléte mindig személyes maradt. Legnagyobb báját és vonzerejét is éppen ez adta: a fél-illegalitás, a szubjektivitás homálya.

Volt valami skizofrén a hetvenes-nyolcvanas években: nagyjából mindenki tisztában volt azzal, hogy a dolgok nincsenek rendben, és nagyjából mindenki tisztában volt azzal is, hogy erről nem lehet, nem szabad beszélni. Maradt az irónia, a metafóra és az allegória. Mindannyian virágnyelven beszéltünk, s aki először virágnyelven tanított minket, az Cseh Tamás volt.

Aztán megnyíltak a kapuk: lehullott a vasfüggöny, kivonultak a szovjet csapatok az országból, és valami egészen más kezdődött. A kezdeti halleluja-hangulatban valahogy elveszítettem Őt a szemem elől. Azt hiszem, hogy az egykori melankólia is divattalanná vált akkoriban, s persze a fél-illegalitás és a szubjektivitás homálya is valahogy ódonnak, avíttnak tűnt.

Volt néhány nyertese a rendszerváltásnak, és sok-sok vesztese. Nem mintha teljesen lezárult volna, ennyit azonban most is biztosan tudunk. Ahogy a kezdeti lelkesedés, hurrá-optimizmus is megkopott. Rájöttünk, hogy hiába szabad beszélni erről-arról, ha a szavunk szélbe kiáltott szó marad.

Venném elő a megkopott gúnyát, az egykori melankóliát, a virágnyelv mámorító dalát, s az egészet penész lepte el. Most, hogy új aktualitása volna a reménytelenségnek, elhull az egykori, az utolsó bárd.

Hiszem, hogy az élet és halál körforgás, hogy valahol új lélek született. És próbálok nem csupán egy, a saját életem léptékében gondolkodni. A halál azonban mindig megráz, ahogy ma is. Most azonban komoly aggodalom vegyül a gyászomba: lesz-e még, valaha olyan előadónk, olyan művészünk, aki egész életében annyira autentikus tud maradni, mint Cseh Tamás? Ő pedig, most már, örökké az marad.

Amen.

(Bereményi Géza és Cseh Tamás)
 
Fehér babák (A Fehér babák takarodója című lemezről)

Éltek-e még régi lányok,
vagy alusztok már?
Vagy alusztok már
vizes homokban, sárból ágyon?
Sok fehér babáim, fehér babáim,
fehér babák.

Mi történt, mi történt lányok?
Hová tettétek, sok régi lányok,
Vizes homokban, vagy hol bújtatjátok?
Hová tettük el, veszítettük el,
és dobáltuk el?

Ha kérdezném, ezt mondanátok:
elszakadt inged, régi kabátod
nálunk találod;
elvittük magunkkal,
homokból ágyba, vízbe és sárba, mi fehér babák.

Éltek-e még régi lányok,
vagy alusztok már, vagy alusztok már,
vizes homokban, sárból ágyon?
Sok fehér babáim, fehér babáim,
fehér babák.

Valami történt, valami, lányok;
rajtatok látom, rajtam látjátok;
elveszett végképp, vagy ti bújtatjátok;
Ti fehér babáim, fehér babáim,
fehér babák.