Szép és fájdalmas, mégis abszurd helyzet már az opera elején: Tancredi és Amenaide, a két szerelmes végre újra találkozik, és a lány azzal fogadja kedvesét, hogy sürgősen távozzon a rá leselkedő veszély elől. Ezt a feszültséget mi sem mutatja szebben, mint hogy a karmester két oldalán áll a pár. Egyszerűségében is tökéletes, nem kirívó, azt is mondhatnánk, a megjelenítés a maga esetlegességében illusztrálja, amiről szól – és milyen szépen szól!

A nyitány után a békét élteti a nép – ami persze nincs. Tancredi száműzetésből tér haza, abban a hiszemben, hogy Amenaide, a királylány már mást szeret; ráadásul a király is máshoz akarja kényszeríteni a lányát. Tancredi mégis megvív a szeretett nőért, a szaracénokat is legyőzi – szintén a nő miatt, mi másért –, majd távozna. Szerencsére azonban (és itt a változtatás a szövegkönyv alapjául szolgáló eredeti Voltaire-drámához képest) még időben kiderül, hogy a lány ártatlan, így a szerelmesek boldogan egymáséi lesznek.

A Tancredi harmóniákban, recitativókban annyira Mozart, annyira klasszikus, jó értelemben vett érzelmességében, íveiben, jeleneteinek monumentalitásában annyira romantikus, végtelenített díszítettségében, a számok szerkezetében pedig oly rossinis, hogy nem lehet neki ellenállni. Átváltozászenék visznek ki minket a palotából a csiripelő madarak közé, miközben lágyan fújdogál a szellő, fel a meredek, félelmetes hegyre vagy a katonák világába. És minden csupa muzsika. „Oly nagy a boldogságom […], / Hogy szívem még nem hiszi el, / Hogy létezik ekkora öröm” – énekli a végén Tancredi, és a zenekarban dobogó szív egy pillanatra megáll. Egy pillanatra megáll az enyém is.

A történet képtelenül halmozza az eseményeket, a szöveg bárgyú, a huszonegy éves Rossini azonban minden problémát áthidal. A zene egybefogja, összefüggővé teszi a darabot. Minden érzelmi hullámzásnak, fordulatnak, helyszínváltozásnak, sőt a különféle szerepekben megszólaló kórus megannyi karakterének (hol a nép, hol az ellenséges szaracén katonák, hol lovagok kara) helye van a muzsikában.

Nem is kell ide rendezés. Megjelenik előttünk minden, hála az előadóknak. A különböző karaktereket megszemélyesítő szenzációs Arnold Schönberg Chor énekesei nagyon érzékenyen, rendkívül koncentráltan működnek együtt, kotta nélkül énekelnek (természetesen a szólisták is), és világosan látszik-hallatszik, hogy az operaszínpadról ruccantak át a koncertterembe. Játszanak is: hol felállnak, hol ülve kommentálják mintegy vokális kíséretként az eseményeket, hol pedig a szaracén harcosok szilajságával pattannak fel, és vágnak bele a dalolásba.

René Jacobs karmester nem sokat vezényelt, ment minden a maga útján, adta a tempót, beintett – nem nagyon törte magát. Ahogy az egyébként gyönyörűen szóló zenekar, az Orchestre Des Champs Elysées sem, ami eredményezett is időnként némi szétcsúszást. Ezzel együtt is nagyon sok finomságot hoztak ki a műből, és szemmel láthatóan élvezték a zenét. Nem csoda. Akinek épp nem volt játszanivalója, az is vagy beleéléssel figyelte az eseményeket, vagy kottapulttársával tréfálkozott. Zenekari árokhoz szoktak, de most látjuk őket!

Rossini feltűnően kevés főszerepet írt férfihangra, így alapvetően női duetteket tartalmaz a darab. Ezekkel az akusztikailag gyönyörű, és a szituáció abszurd volta fölé emelkedni képes együttesekkel sokat nyert az operaműfaj: énekelheti két nő a női-férfi duettet, mint a csodás Tancredi–Amenaide kettősöket; vagy épp egy férfi és egy nő játssza a két férfi (például Tancredi és a király) szerepét.

Az ember választhat: vagy olyan hangot hallgat, ami tetszik neki, vagy olyat, amellyel végig lehet énekelni ezt a végtelen hosszúságú és bravúros koloratúrákat tartalmazó Rossini-áriákban bővelkedő operát. A címszerepet éneklő Vivica Genaux félelmetes technikával oldotta meg a szerepét – szokatlan is ez a férfihangot imitáló mélyített orrhangszín. Aleksandra Kurzak Amenaideként viszont bár gyönyörű, fényes, tiszta és könnyen magasságokba törő hangon énekelt, izgalmakra adott okot. Nem voltam benne mindig biztos, hogy végig bírja hanggal az operát.

Az izgalmakat csillapítandó, az elején éltetett béke beköszönt az opera végére: Tancredi legyőzi ellenfeleit. Hajtja a szerelem meg a vágy, hogy hős legyen; történetesen még amikor a hazájáért, a békéért küzd, akkor is a vetélytársának tudja az ellenséges királyt. Rossini Tancredije kiütéssel győz, zeng a finálé – békével távozunk.
 

Rossini: Tancredi

Tancredi: Vivica Genaux
Amenaide: Aleksandra Kurzak
Argirio: Colin Lee
Orbazzano: Konstantin Wolff
Roggiero: Ruby Hughes
Isaura: Liora Grodnikaite

Zenekar: Orchestre Des Champs Elysées
Kórus: Arnold Schönberg Chor

Theater an der Wiennel közös produkció

Vezényel: René Jacobs

2009. október 26.
Zeneakadémia