„Álmot láttam az éjjel, furcsát és megdöbbentőt. Álmomban férfiírók egy kicsiny csoportja antológiát adott ki a férfiszexualitásról, és én kedvtelve nézegettem a kötet borítóján ízlésesen elhelyezett pőre férfitestet. Az oldalakat fellapozva férfiírók hol líraian lágy, hol pedig provokatívan naturális vallomásaival szembesülhettem. Megcsalatásról, boldog és kevésbé boldog szerelemről, serdülőkori nehézségekről szóltak a sorok, sőt (ekkor szemérmesen lesütöttem pilláimat) maszturbációról, merevedési zavarokról is. Remegő kézzel lapoztam tovább: az első kamaszkori magömlés, a döcögős villamosút okozta izgató kis bizsergések első jelentkezése, titkos-titkolt versenyek a férfimosdóban. Szerelem, házasság, válás. Jó és rossz írások. Egy külön fejezetben rég elhalt írónők férjeinek vallomásai, és egy rövid válogatás irodalmunk elfelejtett (férfi)értékeiből: Oravecz: 1972. szeptember; Petri: Hogy elérjek a napsütötte sávig; Szabó Lőrinc: A huszonhatodik év. A kötethez az MTA egyik idős professzorasszonya írt előszót, és meleghangú sorokban ajánlotta a szakma pártfogásába az irodalmi értékeiben ugyan talán még ingadozó, ámde férfiszempontúságát tekintve radikálisan új kísérletet. Aztán persze felébredtem, és eltöprenghettem azon, hogy egy ilyen antológia ötlete milyen groteszk, sőt, talán nevetséges is. De főleg a valóságtól elrugaszkodott. Férfiíróink ugyanis az irodalmi élet teljes jogú tagjai, és nyilvánvalóan nem szorulnak arra, hogy egy, már a címével és a borítójával is erősen átszexualizált irodalmi antológiát adjanak ki csak azért, hogy így hívják fel a közönség figyelmét a férfiirodalom marginális helyzetére.”

Négy éve így kezdtem azt a kritikát, melyet az Éjszakai állatkert című női antológiáról írtam („Párduc, oroszlán, gorilla”, A Hét, 2006. január 12.). Azóta egynéhány dolgot másképp gondolok – ha nem is a női irodalomról, hanem a férfi irodalomról. És nemcsak azért, mert a kritikám megjelenése után nem sokkal rövid levelet kaptam egy kollégától (nő volt), aki azt írta, szerinte igenis nagy szükség lenne nálunk is férfiantológiákra, és ennyiben az ötlet egyáltalán nem a valóságtól elrugaszkodott. Sokkal inkább az gondolkoztatott el, hogy férfi irodalom nálunk egyfelől nagyon is van – akkor, amikor nemes egyszerűséggel „irodalomnak” nevezi magát, valamiféle univerzalisztikus igénybejelentéssel élve –, másfelől viszont mintha mégsem lenne eléggé (legalábbis értelmezői kategóriaként nem), amikor olyan típusú szövegekről akarunk beszélni, melyek problémává teszik a férfiasságot mint megélt magánéleti szerepet. A férfiasságról, a változó férfiszerepekről, ezeknek a szerepeknek a százféleképp megélhető módjairól, a szocialista és poszt-szocialista maszkulinitások sajátosságairól, a férfinormától való eltérésekről (és a hozzájuk való igazodásról), a tudatos és tudattalan belső konfliktusok megéléséről valahogy nem szokás gondolkodni – ez a téma hiányzik a magyar közbeszédből, és az irodalom magyar értelmezői nyelveiből is. Míg az utóbbi években nők százai kezdték leírni és megjelentetni a saját, női szerepeikhez kapcsolódóan a különféle vidám, vicces, kacér, komoly, traumatikus, ironikus, vallomásos, szerepjátszó stb. formában írott élményeiket, azaz az irodalmi mezőben is hangsúlyosan megjelent a sokféleképpen megélhető és láttatható nőiség mint a nyilvános beszéd tárgya, és lett homoszexuális és leszbikus irodalmunk is – melyek mind hozzájárultak ezeknek a nemi szerepeknek és orientációknak a reflektáltabb és sokoldalúbb, strukturáltabb láttatásához –, addig a (heteroszexuális) férfitapasztalatoknak a vizsgálata (és különösen ezeknek a megjelenítéseknek a reflektált és strukturált, jól artikulált értelmezői nyelven történő vizsgálata) mintha elmaradt volna. Míg az egyetemek irodalom szakjain egyre bővül a kínálat a női irodalomról és a queer identitásokról szóló kurzusokból, addig maszkulinitás-kurzusokat alig indítanak. A „gender” kategóriája egyre inkább a „női” és a „queer” szinonimájává kezd válni az egyetemi (és a tágabban értett irodalmi) közbeszédben – mintha csak az emberiség egyik felének lenne neme. És mintha nem lehetne különbséget tenni azon maszkulin perspektívából írott szövegek között, melyek a mű centrumába állítják a férfi-szereppel kapcsolatos (magánéleti) élményeket, tapasztalatokat és alkudozási folyamatokat, és azon (szintén maszkulin perspektívából írott) szövegek között, melyekből ez a fókusz és ez a kimunkáltság hiányzik. Vagy akár azon szövegek között, melyek reflektálatlanul ráhagyatkoznak egy férfiasság-normára, és amelyek nem (mert mondjuk reflektálnak, vagy ironikusan távolságot tartanak, vagy lázadnak, vagy más, nem az adott társadalomban ott és akkor domináns férfiasság-konstrukciókkal dolgoznak, vagy szerepütközéseket visznek színre). A „férfi irodalom” kategóriája kezd mindent bekebelező, a szövegek közti különbségeket elsimító terminussá válni – a férfiszerzőségű művek gettójává. Most komolyan: tényleg azt gondoljuk, hogy, mondjuk, Bodor Ádám Sinistra körzet és Bartis Attila A nyugalom című regényei között ebből a szempontból nincsen semmiféle eltérés? Hogy mindegyik ugyanolyan mértékben és ugyanolyan módon „férfi irodalom”? Kétlem, hogy így lenne.

Hasonló belátás hívta életre tőlünk nyugatabbra a Men’s Studies-t (avagy a „férfikutatásokat”) az 1980-as évek végének humántudományos diskurzusaiban. A férfikutatások kiindulópontja épp a fenti paradoxon felismerése volt: hogy míg a humántudományok „csaknem valamennyi legfontosabb paradigmája ’male-stream mesternarratívaként’, azaz a férfilét, ill. férfibeágyazottság látens objektivációjaként fogható föl, addig a modern társadalomtudományok e férfitapasztalat társadalmi meghatározóival és összetevőivel a közelmúltig szinte egyáltalán nem foglalkoztak” (Hadas Miklós: „Hímnem, többes szám. A férfikutatások első hulláma”, Replika 43-44 (2001. június) 25-36. Itt: 25). Ugyanis, mint azt Harry Brod, a férfikutatások egyik „atyja” egy eredetileg 1987-ben publikált cikkében elmagyarázza, attól még, „hogy valami ismert, az még nem megismert, éppen azért, mert látszólag ismert”. Magyarán, a fogalom mögé kell kérdezni. (Brod Edgar Allan Poe Ellopott leveléhez hasonlítja a férfiszerepet: mivel a levél túlzottan is szem előtt van, éppen ezért nem jut senkinek az eszébe, hogy kinyissa, és megismerkedjen a tartalmával.) Ezért a férfikutatások „a sajátos és változó társadalmi-történelmi-kulturális formációkként fölfogott maszkulinitások és férfitapasztalások kutatására irányulnak. Az ilyen kutatások a maszkulinitásokat – a feminitásokhoz hasonlóan – vizsgálati tárgyként fogják föl, ahelyett, hogy azokat az univerzális normák szintjére emelnék” (Harry Brod: „Bevezetés: a férfikutatások témái és tézisei”, Replika 43-44 (2001. június) 37-54. Itt: 38). A férfi-szerep tehát ebből a perspektívából nézve nem univerzális adottság, hanem történetileg és kulturálisan eltérő társadalmi konstrukciók függvénye, magyarán, nincs olyan, hogy „a” férfiszerep, hanem helyette férfiszerepek sokasága van, melyekhez a férfiszubjektumok igen változatos módon viszonyulhatnak: alkudozhatnak velük, elfogadhatják, elutasíthatják, átalakíthatják őket, ütköztethetik más szerepekkel, és így tovább. Ebből az is következik, hogy az ún. „hagyományos férfiszerep” (avagy a maszkulinitásnak egy adott helyen és időben éppen domináns társadalmi értelmezése) nem olyan skatulya, melybe minden férfi ugyanolyanként belegyömöszölhető (mint a szardíniásdobozba a halak), hanem inkább norma vagy szerep-elvárás: azaz olyasvalami, melyhez a férfi szubjektumok az egyéni élet szintjén változatos módon viszonyulhatnak. Brodék radikálisan szakítanak azzal férfi-szerep azon hagyományos és monolitikus felfogásával, mely szerint a férfi igazi helye a nyilvános szféra, családjában pedig patriarchális hatalmat kell gyakorolnia a többiek felett (továbbá feltétlenül heteroszexuálisnak kell lennie), ahhoz, hogy férfi lehessen. A plurálisan értett férfiidentitás ennél jóval megengedőbb. Univerzális Férfi nincs, ahogy univerzális Nő (vagy Homoszexuális vagy Leszbikus, stb) sincs: ezeket az identitásokat plurálisan kell érteni, és azokat a különféle személyes, szubjektív (de társadalmilag-diszkurzívan determinált) megélési módokat, egyéni konfigurációkat tanulmányozni, melyek egy adott helyen, adott időben és adott társadalmi rétegben cirkuláló maszkulinitás-értelmezésekhez kapcsolódnak.

Valami ilyesmi kéne legyen a kiindulópontja a férfi irodalom magyar kutatásainak is. Míg azonban Hadas Miklós az angolszász országokról szólva „a férfitéma jelenlegi áradásának buja bőségéről” beszélhet (Hadas, 2001: 27), nálunk az ilyen típusú vizsgálatok épphogy csak csordogálnak-csepegnek. Talán oka ennek az is, hogy Magyarországon hihetetlenül alulreprezentált a nyilvánosságban a nem hagyományos férfiszerepről való, azt jóváhagyó beszéd. (Sőt, a hagyományos férfiszerepről való beszéd is.) Ambruzs Péter Attila férfikutató a magyarországi helyzetről írva például azt állapítja meg, hogy „önmagában nem csoda hát, hogy [az átlagemberek] a férfikutatásokat sem ismerik [ahogy a Gender Studies-t sem] és szükségét sem érzik annak, hogy a férfiakat, a férfi szokásrendszert és dominanciát kutatni kellene, vagy, ne adj’ isten, változtatni kellene/lehetne rajta. Ez – bár nincs így rendben – érthető” („A kritikai férfikutatás külföldön és hiánya itthon”, Barát Erzsébet – Sándor Klára, szerk.: A nő és női(es)ség sztereotípiái, Szeged: SZTE Könyvtártudományi Tanszék, 2009. 66-74. Itt: 72.)

Persze ellenvethető, hogy jól van ez így, hogy nincsenek nálunk férfikutatások, hát még, hogy nincsen a magyar irodalomra fókuszáló kritikai férfikutatás, hiszen fennáll egy történelmi aszimmetria: a női és queer identitások mindeddig kevéssé voltak összeegyeztethetők a magasirodalmi szerzőséggel, ezért úgy méltányos (és tudományos), ha ezért ezekre a szövegekre megkülönböztetett figyelmet fordítunk. Ezzel egyet is értek. A problémát én máshol látom: ott, hogy a „férfi irodalom” egy mindent bekebelező, elasztikus, strukturálatlan rágógumi-kategóriává vált – minden ide tartozik, ami nem „női”. Mondhatnám, tünetértékű ez a strukturálatlanság – nem más ez, mint a „női irodalom” egy népszerű fogalmának a párja, mely fogalom a közelmúltban, az irodalmi közbeszéd genderileg kevéssé reflektált szegmenseiben elterjedt: női irodalom az, amit nők írnak, a férfi irodalom pedig az, amit a férfiak írnak. Ebből a perspektívából nézve a női és férfi irodalom határai meglehetősen merevek – a szerzők neme felől húzzák meg a határokat. Na de miért így kell meghúzni a határokat? (Ahogy egyébként, tőlünk nyugatabbra, nem szokás. És ahogy, ezt leszögezném, elkerülendő bármiféle félreértést, én sem szoktam. Érzésem szerint tanult gender-kutató irodalmár kollégáim sem). Nem a merev, statikus és kölcsönösen kizárólagos nemiszerep-konstrukciók („Férfi” / „Nő”) irodalmi megfelelője ez? Egy kizáró vagy-vagy? Miért nem lehet azt mondani, hogy a nőiség és férfiasság egyszerűen történetileg változó társadalmi-kulturális kódok, melyek szükségszerűen megjelennek az irodalmi szövegekben is? Amiket szerzőként a rendelkezésre álló repertoárból (tudatosan vagy nem tudatosan) ki lehet választani, amiket használni lehet, színre vinni, és amikre rá lehet játszani. Hol kisebb, hol nagyobb mértékben. Vagy amiket reflektálatlanul működtetni lehet, esetleg reflektáltan és ironikusan exponálni, netalántán ütköztetni őket, sőt, akár intertextuális játékokkal meginvitálni a szövegbe? Akárhogy nézem, a szövegek épp ezt csinálják. Ütköztetnek, színre visznek, ironizálnak, vagy reflektálatlanul rátámaszkodnak, időnként centrumba helyeznek, máskor meg csak marginálisan felvillantanak. De akkor miért kell ennyire homogén szövegfogalommal dolgozni (ld. „női irodalom”, „férfi irodalom”)? Maradva a korábban említett Bodor / Bartis ellentétnél: nem mond sokkal többet Bartis könyve a szocialista és poszt-szocialista maszkulinitásról (vagy legalábbis egyik fajtájáról), mint Bodor regénye? Áttételesen mindegyik a szocializmussal foglalkozik, és hangsúlyosan jelen vannak benne a szülő-fiúgyermek szerepek is, de míg Bodornál a fiát kereső apa útja inkább csak keretét adja a regénynek, addig Bartisnál közelről, a maga részletességében és dinamikájában tárul elő a fiú viaskodása az anyával, aki nem hagyja felnőni őt, és részletesen feltárul az is, hogy milyen módon köszön vissza ez a patologikus anya-fiú viszony a főszereplő nőkkel való kapcsolatában, sőt, a pályaválasztásában is. Bartis könyve minden bizonnyal része lenne egy kortárs magyar férfiirodalmi kánonnak – Bodor könyve nem. Bodor könyve ugyan ugyanúgy maszkulin kódoltságú irodalom, mint Bartisé (dominánsan a férfi főszereplő szemszögéből látjuk az eseményeket, és az olvasás során a férfi főszereplővel azonosulunk, stb. – magyarán, az esztétikai élvezethez jutás egyik ára a férfiperspektívával való azonosulás), de Bodor nem állítja középpontba a férfiasságot mint megélt magánéleti szerepet. Bodor főszereplője a diktatúrának és a természeti világnak alávetett ember – Bartisnál a fiú szerepéből felnőtt szerepre áttérni akaró férfi. Bodornál alapvetően a politikai alávetettség és az egyéniséggé válás, valamint a természetnek való alávetettség és túlélés diskurzusai ütköznek illetve konfigurálódnak furcsán személytelen sorsok bemutatásával; Bartis ezzel szemben mérhetetlenül személyes, sőt, intim, a könyv igazi terepe nem a tágabb értelemben vett társadalom, hanem a családi szféra, annak patologikus érzelmek dúlta közege – melyet ugyanakkor jól ellenpontoz egy érzelmileg erősen visszafogott, „férfias” narráció. Bartis könyve számomra egyértelműen „férfi irodalom” (azaz a magánéletben megélt férfiszerepre összpontosító irodalom), Bodoré „csak” maszkulin kódoltságú irodalom. És egyikről sem mondanám, hogy nőellenes. (A három kategória ugyanis nem feltétlenül fedi egymást.)

És ha már a konkrét műveknél tartunk: szerintem egyértelműen a (fentebb kifejtettek szerint értett) kortárs magyar „férfi irodalom” kánonába tartozna még – ha csak a regényeknél maradunk – Závada Pál Jadviga párnája című könyve, a sok-sok „aparegény” közül több is, Esterházytól például a Harmonia Caelestisben nem vagyok biztos, de a Javított kiadásban feltétlenül; Kukorellytől a TündérVölgy és az Ezer és 3; Pályi több regénye (például a Megérkezés); Dragomántól talán A fehér király; a populárisabb szegmensből pedig Beregi Tamás Egyetleneim című kultuszműve biztosan. Költői életművekből Peer, Térey, Gerevich, Nádasdy, Oravecz: 1972. szeptember, Dunajcsik: Egy srác (bár nem vers) biztosan, de a lista itt is (csakúgy, mint a regényeknél) még hosszan folytatható lenne. Közös ezekben a művekben (vagy életművekben), hogy fókuszban tartják a férfiasságot mint megélt magánéleti szerepet: ki egy beteljesíthetetlenül szigorú heteroszexuális macsó normához reflektálatlanul (és önsorsrontóan) igazodva, ki az apában való csalódást reflektorfénybe állítva, ki a párkeresésnek vagy a szülőkről való leválásnak (és a férfiszerephez vezető út megtalálásának) a nehézségeit, belső konfliktusait megjelenítve, ki a gyermektelenség vagy a szakítás miatt érzett szomorúságról vallva, megint más szövegek pedig a belső házassági konfliktusokról, a homoszexuális férfiidentitás sokféleségéről, vagy épp a párkapcsolati intimitásokról vallva. Akárhogy is nézem, egy ilyen kisebb merítés is egy változatos tematikájú, plurális hangú kortárs magyar férfi irodalmat állítana elénk, amely már a puszta létével is tanúsíthatná a férfiszerepek magánéletbeli pluralitását, a szerepek különféleképp megélhető módjait, és, ez sem elhanyagolandó, kirajzolódhatnának belőle a poszt-szocialista maszkulinitások sajátosságai, a szerepek történeti változásai is. Nem mellékesen, egy így értett kortárs magyar férfi irodalom határai „rojtosak” lennének, azaz nem mereven meghúzottak: egyes szerzőktől bizonyos művek például bekerülnének, mások meg nem, megint más művek „határesetnek” minősülnének, mert nem lenne annyira magától értetődő a férfiszerep szubjektív megélését fókuszba állító jellegük, megint mások pedig beletartozhatnának a női és a férfi irodalomba is (Závada Pál: Jadviga párnája), szemléletesen példázva, hogy ezek a kategóriák nem feltétlenül a szerző neméhez kötöttek, sőt, nem is feltétlenül zárják ki egymást.

Szintén nem mellékesen, ha megjelenne a kritikai férfikutatás szempontja a magyar irodalomtudományban is, akkor a „férfi” szó kevésbé jelenhetne meg olyan irodalmi védőernyőként, mely elfedi a férfiszerepek sokféleségét, ennek a szerepnek a sokféle megélhetőségét. Hiszen miért kéne elhinnünk ilyen-olyan szerkesztői ajánlóknak és buzgó kritikusoknak, hogy egy-egy reflektálatlanul nőellenes, agresszív megnyilatkozás a férfitapasztalatot tükrözné? Már miért kéne univerzális férfitapasztalatként (vagy férfivágyként) tételezni az ilyen férfiszerep-megélést színre vivő szövegeket? Vagy, ha visszalépünk egy lépést: tényleg ne lenne alternatíva a minden téren (családi, szakmai, anyagi, szexuális, stb.) hatalomra törő, domináns férfi hagyományos alakjával szemben? Kétlem. És, miután az előző bekezdésekben röviden végigtallóztam a kortárs magyar férfi irodalom egyes lehetséges kanonikus művein, azt kell mondanom: ezeknek a műveknek az összessége sem ezt mutatja. Egy a kritikai férfikutatás problémahorizontjából merítő, a kortárs magyar irodalmi anyagra összpontosító kiterjedt vizsgálat a maga pluralitásában villanthatná fel a magyar irodalom „elfelejtett férfiértékeit”. Mert ahogy nincs univerzálisra szabványosított Férfi, hanem helyette férfiasság-konstrukciók különféle egyéni megélései, úgy nincsen szabványférfiassággal dolgozó, strukturálatlanmassza-szerű Férfi Irodalom sem. A férfi irodalom is plurálisan férfi. Hímnem, többes szám. Ideje lenne felfedezni ezt a sokféleséget.