Idén áprilisban voltam olyan szerencsés, hogy részt vehettem az éppen aktuális Twilight-könyvbemutatón, ahol a kiadó furfangos kérésére bőszen találgatta a nép, hogy vajon Edward Cullen (Robert Pattinson) visszatalál-e Bella Swanhoz (Kristen Stewart) a második kötet végére, vagy végleg faképnél hagyja a lányt e búsképű vámpírlovag. Kinek örömére, kinek bánatára szolgált a hír, hogy Edward az Újhold történetének zöméből teljesen kimarad, ám volt olyan is, aki a markába mosolyogva nyugtázta, hogy ő már bizony jól kiművelte magát valamelyik kalózfordításból, szóval Rakovszky-magyarítás ide vagy oda, akkora meglepetésekkel már nem szolgált a regény a vérbeli rajongók számára. Kicsit frusztrált a kamaszlányok lelkes hada, mert bevallom őszintén, engem már nem késztet huncut kuncogásra Edward Cullen nevének említése, hazafelé menet mégis nekiveselkedtem a Twilight-saga második kötetének, mert ki akartam deríteni, hogy Stephenie Meyer hogyan iktatta ki Edwardot a regényből és így Robert Pattinsont a készülő filmből.

Ami a filmváltozatot illeti, marketing szempontból igen merész húzás lett volna a Pattinson-ütőkártya teljes likvidálása a történet megfelelő szakaszaiból, és tudomásom szerint a twilighterek sem hagyták, hogy kiszúrják a szemüket egy izmos Jacobbal Edward helyett, így Meyer koncepciója némileg módosult a filmben. Amikor Bellának csak hallania kéne Edward hangját, vizuálisan fel is füstölög a vámpírfiú sápadt látomása. Megjegyezném, a dzsinnként felködlő Pattinson-büszt néhol visító röhögésre késztetett egy-két nézőt a moziban, beleértve saját magamat is.



Edward tehát jelen van, és ahol csak lehet, meglibben néhány hajfürtje és megcsillan fanyarul vonzó mosolya, de a történet fő férfiistenének szerepét kis időre kölcsön kapja a nagykamasz Jacob Black (Taylor Lautner), aki arra a szerepre kárhoztatott, hogy a vámpír levetett rongyát, Bellát gardírozza, miközben a lány titokban Edward hangjával diskurál. Na de hát miért is tesz ilyen csúnya dolgot ez a helyes Edward fiú, hogy csak úgy faképnél hagyja kedvesét? – kérdezhetné ezt a gyanútlan olvasó-néző. A sztori sántító indoka szegény rángatózó fejű, merev tekintetű Jasper Cullenre (Jackson Rathbone) fogja vámpírfamíliánk hirtelen távozását a deprimált Forksból, mert a család legifjabb tagja annyira nem tudja még visszafogni vadállati ösztöneit, hogy Bella születésnapi partiján kedve támad megszabadítani a lányt testnedveitől, amikor az megvágja ujját egy papírdarabbal. Edward ettől annyira beijed, hogy elcipeli Bellát a forksi erdő kellős közepébe, és közli vele, hogy nem szereti, mert a lány nem elég jó neki, és itt sem maradhatnak már tovább, szóval elköltöznek és punktum… Hosszú-hosszú depis korszak köszönt a lányra, éjszakai visításokkal és élőhalott pillantásokkal, míg Bella rá nem jön, hogy ha veszélyt érez, Edward hangja jelenik meg gondolataiban.



Jacob, a Quileute-törzs sarja ennek a hangnak köszönhetően kerül közelebb Bellához, mert a lány az előző rész óta szteroid-bajnokká vált indiánfiú segítségével akar helyrepofozni két roncstelepre való motort, hogy száguldás közben ismét hallhassa az isteni hangot. Az együtt töltött idő alatt Bella rájön, hogy szüksége van Jacobra, mert barátként tőle megkapja azt a melegséget, ami az elmúlt időszakban hiányzott életéből. A kétbalkezes lány, akiről már minden jó „tvájlájtos” vágja, hogy különc személyiségével mágnesként vonzza a bajt, nem is okoz meglepetést azzal, hogy Jacob személyében egy valódi vérfarkast dédelget keblein, aki nemcsak a holdat ugatja, hanem  vérszívókra  is vadászik. Az Újholdban farkassá váló Jacob és falkatársai civilben félpucéran, „munka” közben gigantikus, fakó szőrű vérfarkasokként rohangálnak Forksban, hogy levadásszák az előző részből megismert, bosszúszomjas Laurent-t (Edi Gathegi) és Victoriát (Rachelle Lefevre). Hiába lesz Jacob is szuperhős, neki egyelőre csak ennyi jut a dicsőségből, mert amint Bella az első hírt kapja Edwardról, röpül hozzá, hogy megmentse öngyilkossági szándékától.



A film legnagyobb esztétikai élményének a Volturi-klán ábrázolása ígérkezett, de az itáliai arisztokrata vámpírcsalád bemutatása az agyonesztétizált látványvilág mellett még talán untatja is azt, aki csak félig lelkesedve tévedt be a moziba. A nemességet uraló léha dekadenciát és mély gonoszságot képviselni vágyó vámpíralvilág, ahova Edward Bella feltételezett halálhírére jut el, hogy feldühítve a Volturikat, öngyilkosságot kövessen el, csak bábokat mozgató látványszínház marad, rizsporos képű és szottyadt ajkú arisztokratákkal, még az Aro nevezetű fővámpírt alakító Michael Sheen látható igyekezete ellenére is. Főleg akkor, ha visszaemlékszünk arra, hogy ezt sokkal profibb és szebb megoldásokkal láthattuk tizenöt éve Neil Jordan Interjú a vámpírral című filmjében, Stephen Rea és Antonio Banderas bizarr játékában. De legalább ismét örömre deríthet egy-két rajongót Edward Cullen látványa, aki ezúttal felsőtestével is megpróbálja kenterbe verni Jacob Blacket.



Mikor tavaly a széria első részét, az Alkonyatot (Twilight) „kritizáltam”, értékes sikerfaktornak tartottam azt a távolságtartó szerelmet, amit a sors Bellára és Edwardra osztott, és pont emiatt érzem most azt, hogy a szőke vámpírherceg kivonása nem tett jót már az alaptörténetnek sem. Még mielőtt pirulnom kéne amiatt, hogy lelepleződött Edward iránti rajongásom, gyorsan áttérnék arra, hogy az eltérő zeneválasztás, a szerkezeti törések és a rendezőváltás sem bizonyult jó ötletnek, mert míg Catherine Hardwicke hangulatilag és szerkezetileg is egységes masszává rántotta össze a Meyer-féle alapanyagot, Chris Weitz kezében szétesett az eredetileg sem túl koherens írásmű.

Rossz hold kelt föl? – a kiadó ezzel az Edda-idézettel promotálta a második kötetet a könyv hátsó borítóján, de akkor még nem lehetett tudni, milyen találóan illik majd ez az Újhold alapján készült filmre is. Kíváncsian várom, hogy mit hoz majd ki a legújabb Twilight-stáb a következő kötetből, ami nemrég jelent meg magyarul Napfogyatkozás címmel. A twilightereknek pedig javaslom, hogy a hosszú várakozás ideje alatt ugassák meg néha az Újholdat.