Braun András művészetéről sok mindent el lehet mondani, de azt a legkevésbé, hogy festményei nem látványosak. Befogadói attitűdök függvénye, hogy kire hogyan hatnak képei, kiből milyen érzéseket váltanak ki, ha egyáltalán kiváltanak valamit (annak tekintem a tetszés/nem tetszés bináris kód mentén kialakított véleményt is). Van, aki a nappalijába is tenne egy Braunt, és nap mint nap együtt tudna élni vele, ugyanakkor engem zavarna. Nem azért, mert nem hatna rám, nagyon is vonzzák a tekintetem képei, szinte kisajátítanak: szuggerálnak, manipulálnak, becsapnak. Rövid szemlélődés után már szívnak is magukba, ahogyan a kilencvenes években az acid partyk „zaja”, a stroboszkóp, esetleg valami más is, ami ismeretlen idők és terek dimenziójába vitt el. Ez az intenzív, agresszív optikai stimuláció az, amivel szemben muszáj hagynia magát az embernek, hogy földbe gyökerezzen a lába, és hogy a látvány az agyát teljesen leszívja. Az azonos vagy hasonló tónusú, egymás mellé-föléhelyezett vonalhálók tércsapdába kerítik a szemet, agyat. Mi is a valóság? A látvány, vagy amit előidéz vele? Hová süllyeszt, milyen mély tudatalatti sötétségekbe? Ha hagyja magát a befogadó, hogy a látvány nyújtotta energia a hatalmába kerítse, sok minden feltárulhat előtte.

Kevésbé direkt-vibrálók és agresszívek azok a munkái, amikben nem a vonalháló struktúrája érvényesül. Hatalmas méretű vásznai első ránézésre élénk színekben pompázó virágokra emlékeztetnek. Azonban ne kalandozzunk el hiába valami romantikus helyszínre, mert hamarosan elér minket a felismerés, hogy ezek is „Banditás” képek: ahogyan fáradhatatlan szemmunkára kényszerülve elmerülünk a színpompás festményekben, úgy tárul fel egy mikroszkóp nyújtotta steril látvány vérképünkkel, sejtjeinkkel és a bennünk működő éltető vagy romboló, pusztító erőkkel. A több rétegben felrakott festék és a sablonnal ismételt motívumok furcsa elegye tapinthatóvá teszik a felületet: a virág helyett kapott kocsonyás masszaszerű forma újra és újra összezavarja érzékeinket.

Ilyen és ehhez hasonló érzéseket élhet(ne) át az, aki a Miskolcon idén ősszel megnyitott Művészetek Házában megnézi Braun András kiállítását. A szemlélődés azonban koránt sem lehet zavartalan és teljes. Bosszantó látni, hogy egy kiállítóhelynek nevezett, ám arra a legkevésbé sem alkalmas teret hogyan nyelik el levegőt követelve maguknak a hatalmas, folyamatosan vibráló és hullámzó képfelületek. A hangversenyterem oldalsó üvegezett folyosóján – mit szépítsük: a vécétől jobbra és balra – az üres falfelületek kitöltésére „született” meg ez a felemás ötlet: díszítsék a falakat itt képek, amiket a hangversenyek szüneteiről kijövők útban a büfé felé megnézhetnek.

Művészetek Háza
2006. november 2. – november 30.
Miskolc, Rákóczi u. 5.
Nyitva: naponta 9-22 óráig
[a]http://www.muveszetekhazamiskolc.hu/[text]http://www.muveszetekhazamiskolc.hu/[/a]