Már a borítón található sötét tónusú képek és a történetet felvázoló ismertető is előrevetítik, hogy az olykor hátborzongatóan fotórealisztikus képkockák és a belőlük kibontakozó rémálomszerű, félismerős Budapest egy, a „kommersz” képregényeken túlmutató, az emberi lét értelméről feltett kérdéseket feszegető történetnek szolgálnak hátteréül.

A történet elmosódott, pont olyan álommázgás, mint némelyik kép. Az olvasó a főszereplő Adammel sodródik annak elméje és a valóság csigalépcsőin, egymásba gyűrűző idősíkok és jelenetek során keresztül. Az ő olykor lekerülő szemüvegén át látjuk a világot, az ismeretlenségében is hátborzongatóan ismerős várost annak látszólag egytől-egyig romlott, visszataszító lakóival. Adam „útja” hajléktalanok, vandálok, stricik és prostituáltak között vezet, az aluljárók és lépcsőházak népe mellett találkozik sorsának szivarfüstbe burkolózó irányítójával, ki talán maga az Ördög, ám a pillanatnyi, pár oldalba, netán képkockába zárt évtizedek során leggyakrabban önmagával kell szembenéznie.

Monológját ritkán szakítják meg párbeszédek, így hiányos félmondataiból tudjuk meg, hogy mi is történt vele és barátnőjével. Szaggatott, szimbólumokkal megtűzdelt elmélkedése során fejti ki véleményét a mindennapok börtönéről, az emberi természet mélyén lapuló féltékenység és gonoszság generálta erőszak rettenetéről. Látszólag pont olyan elveszetten bolyong benyomásai és érzései mentén, ahogy az olvasó marad magára a szétszabdalt történet különböző fejezetei között. Nincs konklúzió, nincs érthető megoldás, nem kapunk logikus válaszokat, csak az ember gondolatai közé beékelődő, egy spirál mentén ismétlődő kérdéseket és érzéseket.

 

A „háttér” szó ez esetben némileg csalóka a mű vizuális részét illetően, hiszen a Spirál sikere valószínűleg leginkább Futaki Attila egyedi stílusú és végtelenül aprólékos festményeinek köszönhető, amelyek nem csupán illusztrálnak, hanem rendkívül dominánsan teremtik meg a történethez illő borongós, horrorisztikus atmoszférát és világot. A művész saját elmondása szerint minden képkocka alapja egy fénykép, amelyet ecsettel alkot újra. Ami még inkább elgondolkodtat: vajon mennyire kellett átdolgoznia a realitás némely szeletét egy-egy keretezett rettegés kedvéért, mennyi az illúzió és mennyi a valóság ebben a vér és szirénák pirosát kivéve minden színt nélkülöző világban?

A festmények gyönyörűek, de nem kellemesek a szemnek, ugyanis rideg és barátságtalan világot álmodott velük papírra a művész, egy kiállítás albuma ez a képregény. Pont a profizmus miatt szúr szemet véleményem szerint néhány olyan történetmesélési probléma, amely egyébként talán nem tűnne fel. A képek elmondják a történetet, a kompozíciókban gyakran zavaróan feleslegesnek hatnak a szürkés szövegdobozok. Egész oldalakon át mesélnek a képek olyan művészi szinten, amihez a verbális narráció nem mindig tud felnőni. Lehet, hogy szándékos a szöveg ritmikájának diszharmóniája, a látvány és a nyelv kooperációjának felrúgása, ám ha ez a helyzet, akkor ezzel nem az elidegenítő hatást sikerült fokozni, hanem egyszerűen csak zavaróan furcsán hat a fülnek.

 

Mindezek ellenére a Spirál egy remek képregény, ami bátor ecsetvonásokkal fest sötét képet az emberről és némileg a magyar valóságról is az ismerős budapesti hátterek miatt, és pont a sötét szűrűn keresztüli tisztánlátása miatt veszi elő újra és újra az, akinek bírja a lelke ezt a szürreális, olykor felkavaróan brutális utazást.

 

Spirál, írta: Nikolényi Gergely, rajzolta: Futaky Attila, Magvető Kiadó, 2008; 2490 Ft (franciául: Editions Carabas, 2008, fordította: Kopeczky Csaba).