gyerek
2010. 07. 20.
Volt egyszer egy mesekönyv
Benne tizenkilenc történet, melyek mindegyike úgy kezdődik, mint a legrégibb mesék: Volt egyszer egy. De Máté Angi könyvében a klasszikus indítás után többé semmi nem emlékeztet a hagyományos mesékre.
Az ő városában (Volt egyszer egy város) annak is a közepében „mindig kiállt egy ló, a ló hátára mindig felült egy király, a király fejére mindig került egy korona, a koronára pedig mindig ráfészkelődött egy galamb. Ha megunták az egymáson üldögélést, leevickéltek a helyeikről, megdörzsölték zsibbadt lábukat, aztán menni kezdtek, mendegéltek (…).” Mendegélés közben fagyiztak, egy kalaposboltban mókáztak, aztán levél helyett mondatokat dobtak be egy postaládába. Végül visszatértek a tér közepére, és visszarendeződtek egymás hegyére-hátára.
Vagyis Máté Angi meséjében a király nem uralkodik, a ló nem táltos, a korona külön életet él, és mindannyian együtt fagyiznak, ha éppen ahhoz támad kedvük. Nincsenek próbatételek, nincs a mese végén tanulság, csak a történet folyása van, események könnyed egymásutánisága és mégis az egész élettel teli. A mesehősök egyszerűen örülnek annak, hogy vannak, vagy hogy amire vágynak, egyszer csak valóra válik.
Máté Angi mesebeli süne például azt szeretné, hogy tüskéi ne szúrjanak, és a ribizlibokor segít rajta: minden tüskéjére szúr egy szem ribizlit (Volt egyszer egy sün). Vagy ott a kő, amelyik párna akar lenni, s miután hiába várja estéről estére a lefeküdni vágyókat, a holdvilág ráveti a jázminbokor árnyékát (Volt egyszer egy kő).
A kerek kő és a hold párosa másfelől egy fontos, az egész kötetet meghatározó motívumpár egyik példája. Máté Angi legtöbb történetében ugyanis megjelenik föld és ég kettőse, mint a földhözragadt valóság és az égi boldog súlytalanság ellentéte. Egymás vonzásában léteznek, és amikor égi és földi összeérnek, boldogság születik. A kemencéről szóló mesében például felhőkenyeret esznek az emberek, vonzza őket a sült felhőszag, s „miközben ették, valami szép könnyűséget éreztek, a talpukról lemaradt a föld, a házat, boltot, kemencét már föntről látták, és lebegtek az égen a felhőfaló emberek.” A könyv talán legszebb meséjében, a pitypang és a Nap barátkozik egymással, „kócoltak, sárgítottak, meséltek” (Volt egyszer egy virág). A földben gyökerező, egy helyben álló virág és a folyton mozgásban levő Nap egymás tükörképei, mindaddig, míg a pitypang szirmai le nem hullanak, s bóbitáit le nem tüsszenti a Nap. Az utolsó mese magáról az égről szól (Volt egyszer egy ég), pontosabban az égről és a földről, hiszen egymás nélkül nem létezhetnek. „… arra vágytak, a kék ég és az ilyen-olyan, sokféle föld, hogy megfoghassák egymás kezét.” „Mikor egymáshoz értek, az ég cseppjén keresztül, csend lett, nagy álló csend. Hallgatott minden és megnőtt a boldogság.”
A mesékből vett idézetekből látható, hogy Máté Angi merészen új nyelven szól olvasójához. Első olvasás után talán túl kacifántosnak, erőltetettnek tűnik ez a nyelvezet, főleg a történetek egyszerűsége mellett. De többször kézbe véve a könyvet, egyszer csak -- mintha varázslat történne, az olvasót elkapja a mesék sajátos ritmusa, és mintha elemelkedne a földről, akár csak a felhőevő emberek. A nyelv többé nem maníros akadály, hanem eszköz a földtől való elrugaszkodáshoz. A dallamos, hullámzó, lírai szövegek tele vannak meglepő jelzőkkel (jajjte autó; háromlábú, has nélküli, piros fejű láz; lappantott éjszaka), szokatlan szófordulatokkal (fagylaltok gombóckodnak, a Nap visszavirágítja a virágot, gömbölyeket énekelnek az almák) és rengeteg mozgásra utaló újszerű hangutánzó és hangulatfestő szóval (muszog, kaccant, szöszmög), amitől - a tartalomhoz illeszkedve - az egész szöveg lüktet, burjánzik, vígan él.
A könyv kiadója, a Pagony 3-8 éves gyerekek számára ajánlja a könyvet weboldalán. Négyéves kislányomnak elkezdtem olvasni a sünről szóló mesét, de nem kötötte le. Aztán elmeséltem neki újra, könyv nélkül, a saját szavaimmal. Így tetszett neki a történet, egész héten ezt kérte elalvás előtt. Azt gondolom, hogy a meséket - leginkább nyelvezetük miatt inkább a nagyobbacska gyerekek tudják élvezni, a szöveg líraiságát pedig igazán a felnőttek tudják értékelni.
Máté Angi meséit Szulyovszky Sarolta illusztrációi teszik még szebbé, még teljesebbé. Az égetett szélű, régi füzetlapra hajazó cím-megjelenítés a történetek előtt talán felesleges, hiszen semmit nem tesz hozzá a szövegekhez, inkább csak zavaró elem az egyébként szépen megszerkesztett oldalakon. A rajzok érzékenyen adják vissza azt a sodró lendületet, ami a mesékből árad, együtt élnek a történettel. A kötet borítóján látható kép igazi telitalálat, Máté Angi meséinek egyfajta kvintesszenciája. Egy bidres-bodros hajú kislány, vállán madárral, kezében óriási pitypang-bóbitával, ami – a belső borítóra lapozva kiderül, amolyan csodalufiként szolgál: csak bele kell kapaszkodni, máris repíti kis földi utasát a magasba, az ég felé, a madarak közé.
Máté Angi Volt egyszer egy című mesekönyvének történetei is olyanok, mint a borítón látható pitypang-lufi. Felemelik és elragadják, elrepítik az olvasót oda, ahol minden lelkes, mindent átitat a létezés boldogsága. Ahol a nyár a vonatablakból integet, a kemence felhőből süt kenyeret, az alma pedig vígan kuncog, miközben hernyó csiklandozza.
Vagyis Máté Angi meséjében a király nem uralkodik, a ló nem táltos, a korona külön életet él, és mindannyian együtt fagyiznak, ha éppen ahhoz támad kedvük. Nincsenek próbatételek, nincs a mese végén tanulság, csak a történet folyása van, események könnyed egymásutánisága és mégis az egész élettel teli. A mesehősök egyszerűen örülnek annak, hogy vannak, vagy hogy amire vágynak, egyszer csak valóra válik.
Máté Angi mesebeli süne például azt szeretné, hogy tüskéi ne szúrjanak, és a ribizlibokor segít rajta: minden tüskéjére szúr egy szem ribizlit (Volt egyszer egy sün). Vagy ott a kő, amelyik párna akar lenni, s miután hiába várja estéről estére a lefeküdni vágyókat, a holdvilág ráveti a jázminbokor árnyékát (Volt egyszer egy kő).
A kerek kő és a hold párosa másfelől egy fontos, az egész kötetet meghatározó motívumpár egyik példája. Máté Angi legtöbb történetében ugyanis megjelenik föld és ég kettőse, mint a földhözragadt valóság és az égi boldog súlytalanság ellentéte. Egymás vonzásában léteznek, és amikor égi és földi összeérnek, boldogság születik. A kemencéről szóló mesében például felhőkenyeret esznek az emberek, vonzza őket a sült felhőszag, s „miközben ették, valami szép könnyűséget éreztek, a talpukról lemaradt a föld, a házat, boltot, kemencét már föntről látták, és lebegtek az égen a felhőfaló emberek.” A könyv talán legszebb meséjében, a pitypang és a Nap barátkozik egymással, „kócoltak, sárgítottak, meséltek” (Volt egyszer egy virág). A földben gyökerező, egy helyben álló virág és a folyton mozgásban levő Nap egymás tükörképei, mindaddig, míg a pitypang szirmai le nem hullanak, s bóbitáit le nem tüsszenti a Nap. Az utolsó mese magáról az égről szól (Volt egyszer egy ég), pontosabban az égről és a földről, hiszen egymás nélkül nem létezhetnek. „… arra vágytak, a kék ég és az ilyen-olyan, sokféle föld, hogy megfoghassák egymás kezét.” „Mikor egymáshoz értek, az ég cseppjén keresztül, csend lett, nagy álló csend. Hallgatott minden és megnőtt a boldogság.”
A mesékből vett idézetekből látható, hogy Máté Angi merészen új nyelven szól olvasójához. Első olvasás után talán túl kacifántosnak, erőltetettnek tűnik ez a nyelvezet, főleg a történetek egyszerűsége mellett. De többször kézbe véve a könyvet, egyszer csak -- mintha varázslat történne, az olvasót elkapja a mesék sajátos ritmusa, és mintha elemelkedne a földről, akár csak a felhőevő emberek. A nyelv többé nem maníros akadály, hanem eszköz a földtől való elrugaszkodáshoz. A dallamos, hullámzó, lírai szövegek tele vannak meglepő jelzőkkel (jajjte autó; háromlábú, has nélküli, piros fejű láz; lappantott éjszaka), szokatlan szófordulatokkal (fagylaltok gombóckodnak, a Nap visszavirágítja a virágot, gömbölyeket énekelnek az almák) és rengeteg mozgásra utaló újszerű hangutánzó és hangulatfestő szóval (muszog, kaccant, szöszmög), amitől - a tartalomhoz illeszkedve - az egész szöveg lüktet, burjánzik, vígan él.
A könyv kiadója, a Pagony 3-8 éves gyerekek számára ajánlja a könyvet weboldalán. Négyéves kislányomnak elkezdtem olvasni a sünről szóló mesét, de nem kötötte le. Aztán elmeséltem neki újra, könyv nélkül, a saját szavaimmal. Így tetszett neki a történet, egész héten ezt kérte elalvás előtt. Azt gondolom, hogy a meséket - leginkább nyelvezetük miatt inkább a nagyobbacska gyerekek tudják élvezni, a szöveg líraiságát pedig igazán a felnőttek tudják értékelni.
Máté Angi meséit Szulyovszky Sarolta illusztrációi teszik még szebbé, még teljesebbé. Az égetett szélű, régi füzetlapra hajazó cím-megjelenítés a történetek előtt talán felesleges, hiszen semmit nem tesz hozzá a szövegekhez, inkább csak zavaró elem az egyébként szépen megszerkesztett oldalakon. A rajzok érzékenyen adják vissza azt a sodró lendületet, ami a mesékből árad, együtt élnek a történettel. A kötet borítóján látható kép igazi telitalálat, Máté Angi meséinek egyfajta kvintesszenciája. Egy bidres-bodros hajú kislány, vállán madárral, kezében óriási pitypang-bóbitával, ami – a belső borítóra lapozva kiderül, amolyan csodalufiként szolgál: csak bele kell kapaszkodni, máris repíti kis földi utasát a magasba, az ég felé, a madarak közé.
Máté Angi Volt egyszer egy című mesekönyvének történetei is olyanok, mint a borítón látható pitypang-lufi. Felemelik és elragadják, elrepítik az olvasót oda, ahol minden lelkes, mindent átitat a létezés boldogsága. Ahol a nyár a vonatablakból integet, a kemence felhőből süt kenyeret, az alma pedig vígan kuncog, miközben hernyó csiklandozza.
Szerzők
-- Boczán Bea --
További írások a rovatból
gyerek
Februárban mutatja be új előadását az Art-ravaló
gyerek
Az MTA Művészettörténeti Tudományos Bizottságának tiltakozása
