irodalom
2010. 08. 01.
A világítótorony villanása
Tõnu Õnnepalu, Lauri Sommer, Hangolás: észt költők verses beszélgetése, Pluralica, 2010.
Ami sajátosan „észtté” teszi a Hangolás című kötetet, az a természetről való beszéd minden szöveg alapját képező – a más referenciamezőket megmozgató nyelvi működésről leválaszthatatlan – jelenléte. Olyan jelenség ez, amely az inkább „urbánus”, városi tereket megéneklő kortárs magyar költészethez képest egy igencsak eltérő szemléletmódot tükröz – Õnnepalu és Sommer művészete talán Győrffy Ákos lírájára emlékeztet a legerősebben.
A Pluralica folyóirat első, a kortárs észt költészet mondhatni teljes keresztmetszetét nyújtó vaskos száma után a lap kiadójának gondozásában megjelent a Hangolás című kötet is. Ez a kis, narancsszínű vászonba kötött könyv – zseniális ötlet egyébként, ma, amikor ilyesmivel már csak antikváriumban találkozhatunk – a Pluralicában bemutatkozók közül két költő verseit tartalmazza, a Határország című regényével világszerte ismertté váló Tõnu Õnnepaluét, és a nála bő tíz évvel fiatalabb, zenész-költő Lauri Sommerét.
Õnnepalu és Sommer a Könyvhéten (David Robert Evans fotója)
Kétszerzős antológiáról van tehát szó, de az ötletgazdag szerkesztésnek köszönhetően kicsit rendhagyó antológiáról: a versek a hozzájuk tartozó szerző neve nélkül sorakoznak egymás mellett, csak a tartalomjegyzék alapján követhetjük, ahogy nagyjából felváltva, de mégsem mindig kiszámítható ritmusban cserélődnek Õnnepalu és Sommer művei, melyek fölött – ha nincs címük – az eredeti, észt kezdősor szerepel. Így aztán érdekes olvasási stratégiák kipróbálására kapunk lehetőséget, melyek a Hangolás cím értelmezési lehetőségeit is példázzák. Ahogy egyre előrébb jutottam a kötetben, lassan elsajátítottam azt a bizonyos ritmust, s már a tartalomjegyzék segítsége nélkül is ráéreztem Õnnepalu vagy Sommer szólamára, miközben nem tudtam szabadulni attól a benyomástól sem, hogy itt egyetlen, polifón szövegfolyam sodra visz, az észt nyelvű fragmentumokat mormolgatva pedig hangzósságuk idegensége nem hagyott nyugodni. A versek „mássága” nemcsak ebben nyilvánul meg: ami olyan sajátosan „észtté” teszi a kötetet (és ezzel a leegyszerűsítéssel persze máris lefaragunk valamit az idegenségből), az a természetről való beszéd minden szöveg alapját képező – a más referenciamezőket megmozgató nyelvi működésről leválaszthatatlan – jelenléte. Olyan jelenség ez, amely az inkább „urbánus”, városi tereket megéneklő kortárs magyar költészethez képest egy igencsak eltérő szemléletmódot tükröz – Õnnepaluék művészete talán (s nemcsak a tematikus kapcsolatok miatt) Győrffy Ákos lírájára emlékeztet a legerősebben.
Ha olyan sorokra bukkanunk, mint a Pünkösd kezdete („Pünkösdvasárnap, június 11-én, idén nyáron / Mely az idei év egyetlen igazán forró napja volt”), akaratlanul is megelevenedik képzeletünkben a fényre éhes északi emberek alakja, de a természet és az én viszonya ennél persze sokkal változatosabban alakul az írásokban. Hol a valóságos táj megfigyelőjének tekintetét imitáló, tárgyias leírás vált át filozofikus reflexióba („Körben tőzegáfonyák. / A vízben állva figyeltem a mocsári molyűzőre vetülő árnyékomat/ Olyan ismerős ez az alakzat. / Hiszen, ha felszabadul a lélek, / többé nem vet árnyékot / semmire.”), hol pedig a trópusok játékába vonódnak bele a természetleírás szavai, felszámolva a kint és a bent határait: „Ha Rád gondolok, abban a percben / az árnyakon gyöngédség repül át / és páfrányerdő zúg fel szívemben”. A természet-tapasztalat megjelenítéséhez egyfajta vallomásos-meditatív hangoltság társul, a megszólítás alakzataival átszőtt versekben minduntalan felmerül a transzcendenssel, a füvekben-bogarakban megbúvó Istennel való találkozás lehetősége. („Te vetettél engem ebbe a földbe / most teljesedj ki bennem még szürkület előtt.”)
Õnnepalu és Sommer a Könyvhéten (David Robert Evans fotója)
Kétszerzős antológiáról van tehát szó, de az ötletgazdag szerkesztésnek köszönhetően kicsit rendhagyó antológiáról: a versek a hozzájuk tartozó szerző neve nélkül sorakoznak egymás mellett, csak a tartalomjegyzék alapján követhetjük, ahogy nagyjából felváltva, de mégsem mindig kiszámítható ritmusban cserélődnek Õnnepalu és Sommer művei, melyek fölött – ha nincs címük – az eredeti, észt kezdősor szerepel. Így aztán érdekes olvasási stratégiák kipróbálására kapunk lehetőséget, melyek a Hangolás cím értelmezési lehetőségeit is példázzák. Ahogy egyre előrébb jutottam a kötetben, lassan elsajátítottam azt a bizonyos ritmust, s már a tartalomjegyzék segítsége nélkül is ráéreztem Õnnepalu vagy Sommer szólamára, miközben nem tudtam szabadulni attól a benyomástól sem, hogy itt egyetlen, polifón szövegfolyam sodra visz, az észt nyelvű fragmentumokat mormolgatva pedig hangzósságuk idegensége nem hagyott nyugodni. A versek „mássága” nemcsak ebben nyilvánul meg: ami olyan sajátosan „észtté” teszi a kötetet (és ezzel a leegyszerűsítéssel persze máris lefaragunk valamit az idegenségből), az a természetről való beszéd minden szöveg alapját képező – a más referenciamezőket megmozgató nyelvi működésről leválaszthatatlan – jelenléte. Olyan jelenség ez, amely az inkább „urbánus”, városi tereket megéneklő kortárs magyar költészethez képest egy igencsak eltérő szemléletmódot tükröz – Õnnepaluék művészete talán (s nemcsak a tematikus kapcsolatok miatt) Győrffy Ákos lírájára emlékeztet a legerősebben.
Ha olyan sorokra bukkanunk, mint a Pünkösd kezdete („Pünkösdvasárnap, június 11-én, idén nyáron / Mely az idei év egyetlen igazán forró napja volt”), akaratlanul is megelevenedik képzeletünkben a fényre éhes északi emberek alakja, de a természet és az én viszonya ennél persze sokkal változatosabban alakul az írásokban. Hol a valóságos táj megfigyelőjének tekintetét imitáló, tárgyias leírás vált át filozofikus reflexióba („Körben tőzegáfonyák. / A vízben állva figyeltem a mocsári molyűzőre vetülő árnyékomat/ Olyan ismerős ez az alakzat. / Hiszen, ha felszabadul a lélek, / többé nem vet árnyékot / semmire.”), hol pedig a trópusok játékába vonódnak bele a természetleírás szavai, felszámolva a kint és a bent határait: „Ha Rád gondolok, abban a percben / az árnyakon gyöngédség repül át / és páfrányerdő zúg fel szívemben”. A természet-tapasztalat megjelenítéséhez egyfajta vallomásos-meditatív hangoltság társul, a megszólítás alakzataival átszőtt versekben minduntalan felmerül a transzcendenssel, a füvekben-bogarakban megbúvó Istennel való találkozás lehetősége. („Te vetettél engem ebbe a földbe / most teljesedj ki bennem még szürkület előtt.”)
.jpg)
A költészetüket összefűző rokonság ellenére azonban mindkét alkotó megszólalásmódja sajátos karakterrel bír. Õnnepalunál gyakoriak a dísztelen, minimalista szövegek, melyekben megnő az én-beszéd erős tagoltságának, a rövidre zárt mondatok közti szüneteknek, a közbeékelődő csendnek a szerepe. Nagyobb ívű költeményeiben a tájleírás elemeiből alakít ki egy szikár, allegorikus nyelvet, melyben a „sziget” vagy a „tenger” az emberi létről szőtt, szentenciózusan kifejtett gondolatok visszatérő metaforájává válik, máskor viszont épp az univerzum emberarcúvá tételének kudarcára derül fény. „Ha kérdez, azt feleled: gyerekkor” – írja Lauri Sommer egyik versében, s a felelet aztán újabb kérdéseket szül: szövegeiben gyakran a gyermekkor titkokkal, szorongással és varázslattal teli világa elevenedik meg. Izgalmasan kontaminálódnak a gyermek, s a későbbről visszatekintő felnőtt figuráját megképző megnyilatkozások, az egymás után sorjázó, különös asszociációkat összekapcsoló képek, a szabadvers alliterációkkal megnyomott, erős lüktetése sok szöveget tesz emlékezetessé. Játékosabb, a nyelvvel pazarlóbban bánó költészet ez, mint Õnnepalué, de a haikuszerű, rövid versek sok hasonlóságot mutatnak a költőtárs poétikai megoldásaival.
A Hangolás olvasása egy folytonos és termékeny, versek közti dialógusba von be. A szerkesztők és a fordítók összehangolt munkáját dicséri, hogy a művek elrendezése mindvégig érzékelhető téttel bír. A párbeszéd jelentőségét hangsúlyozó gesztusként (is) került a könyv végére a Májusi este a verandán, a két költő „kakukkszóval a háttérben” folytatott beszélgetésének lejegyzett szövege. És milyen furcsa, hogy Sommer és Õnnepalu itt mégis a „magányosok költészetéről” kezd el társalogni. A magányról, mely ott kísért az odafordulás, a „te” („Feléd tartok / szavakat kerülve”) illuzórikus jelenlétét megteremtő grammatikai formák mögött mindkettejük költészetében. Mégis, a hónapok váltakozását megörökítő versek egy teljes évet felölelve, tavasztól tavaszig tartanak – a kötet a Resurrexittel kezdődik, és az ébredés sorai zárják le: „pedig a gyermek tengerpartján / és a férfi udvarában / szükségük csupán / gyöngéd hullámzásra / világítótorony villanásra van / hogy felébredjenek”.
Tõnu Õnnepalu, Lauri Sommer, Hangolás: észt költők verses beszélgetése, Pluralica, 2010.
Szerk. Gaborják Ádám, Lőrincz Gergely, ford. Jász Attila (T. Õnnepalu), Weiner Sennyey Tibor (L. Sommer), Segesdi Móni (Májusi este a verandán).
Részlet a kötetből:
Részlet a kötetből:
Tõnu Õnnepalu
Resurrexit
Hét fényhattyú hasítja a levegőt
csőrükben hét ezüstszót szorítanak.
A hét könnyű, tavaszi napsugár
a csillogó látóhatáron, hét előfutár.
Forró szárnyaikkal szeretnének
átjutni a megolvadt tengereken,
hét arany és hét ezüst szigeten túl,
hétfajta vágy áramlik tiszta vérerekben.
Ahol majd végül a hét tűzoszlop a part
masszív mólóján a tengerből táncol ki,
ott akarják elhagyni a földet, magukat
hét ég csendes öléhez láncolni.
Minden egek hét folyóján át, ahol a tiszta
víztükörben felhőpaloták tornyai tükröződnek,
a nap fényes igazát szeretnék megszerezni,
hogy ezzel a csillogó kardpengével
vessenek véget az utolsó, komor őröknek.
fordította: Jász Attila
Lauri Sommer
[hämarduva taeva all]
Napraforgó táncol szürkülő ég alant
aranybarna virágok szúrják egymást a szélben
szívében esőmosta por
virágról cseppek, cseppek kígyóznak szárakon
és peregnek le durva levelekről
én csak bogárka vagyok, aki
az eső nyomán támadt zúgást füleli
már sehová sem akar menni
együtt marad most már a virággal
mint lélekben Hozzád oly közel
kedves bogár fények sűrűjében
akinek a városi munkát könnyebbé tenném
hogy Te szabadabban lépdelhess életünk kertjében.
Te vetettél engem ebbe a földbe
most teljesedj ki bennem még szürkület előtt.
fordította: Weiner Sennyey Tibor
Tõnu Õnnepalu
Szeptember 1. (hétfő)
A lápon erős volt a szél, a fény.
Elaludtam egy zsombékon.
Aztán egy holló repült el fölöttem, hangosan
érdeklődve, vajon élek-e még egyáltalán.
A víz egészen hideg volt. Körben tőzegáfonyák.
A fényben állva figyeltem
a mocsári molyűzőre vetülő árnyékomat.
Olyan ismerős ez az alakzat.
Hiszen, ha felszabadul a lélek,
többé nem vet árnyékot
semmire.
fordította: Jász Attila
Lauri Sommer
[kui pikutada]
midőn még csak heverünk
oly soká a kezdet kezdetének közelében
akkor az enyhe vonalak és pöttyök
és kövek kérgén holt állatok
zörgő csontjai
és a kedv apálya
ragad magával
sok gondolat mély nyoma
zavar meg mindig
pedig a gyermek tengerpartján
és a férfi udvarában
szükségük csupán csak
gyöngéd hullámzásra
világítótorony villanásra van
hogy felébredjenek
fordította: Weiner Sennyey Tibor
Szerzők
-- Balajthy Ágnes --
További írások a rovatból
irodalom
Interjú Horváth Florenciával és Karádi Gergővel a Valójában senki című zenés irodalmi est kapcsán
irodalom
Az év ódaköltője 2024 pályázat eredményhirdetése
