Mit nevezhetünk dokumentaristának? Szakmailag mit jelent a „dokumentum” szó? Nálam nem jelenti azt, hogy hiányozhat a képekből az esztétikus látás, a képi szépség bármely, akár újító szándéka. Külön kihívást érzek fotográfusként azzal a lehetőséggel kapcsolatban, hogy bizonyos dolgok miattam, általam válhatnak esztétikussá.

 

A képeim akkor is viselnek szociális és antropológiai vonatkozásokat, amikor az ember puszta környezetéről szólnak, és akkor is igyekeznek szépek maradni, amikor ez nagyon nehéz. Mindazonáltal önmagukban hordozzák az esztétikum tágíthatóságának esélyét. Az a szerencsém, hogy ellentétben a riporterekkel, nekem nem az a dolgom, hogy sürgősen tájékoztassak embereket, hanem hogy komótosan megoldjak, vagy feloldjak emberi dolgokat, gondokat.

 

 

A fényképészet művészi és esztétikai lehetőségei rendkívül széles spektrumot jelentenek, elképesztő kreatív eszköztárat kínál a mai fotográfia, aminek én az ezredrészét sem használom. Mindenféle fotóesztétikum létezik, és fel sem lehet sorolni, mennyi újítás, virágzás, élet van mindabban, amit ma fotográfiának nevezünk.

Ezen belül az az esztétikus dokumentarista munka, amit én csinálok, formai jegyeiben, esztétikai mutatóiban egy-egy kép tekintetében alig változott az ősutcariportok óta; viszont nagyon sokat fejlődött a munkamódszer és a közlési technológia terén, ami nyilvánvalóan bővíti a dokumentarista esztétikum körét, annak esztétikai megítélésének módját.

 

Ma egy dokumentarista munka nem egy-egy rövid riportot, hanem a témát alaposan körüljáró dokumentum-anyagot jelent, és ezek egyre nagyobbak, egyre összetettebbek, egyre árnyaltabbak. A technológia egyre több és több felvétel elkészítését teszi lehetővé, így ez a műfaj, aminek eddig a könyvkiadás felelt meg a legjobban, kezdi kinőni a nyomtathatóság kereteit. Salgado legutóbb már akkora könyvet adott ki, hogy a könyvespolcon külön fekvőhelyet kell neki keresni. Egyetlen témáról: a munkásokról. Egyvégtében végignézni ezt nem nagyon lehet.

 

 

Az utóbbi évtizedekben vált egyre komolyabbá a kulturális antropológiai kutatás oktatása, amely egyre nagyobb hangsúlyt fektet a kulturális kutatásban a rögzítő terepmunkára, amelynek egyik alapeszköze a vizuális antropológiai kutatásként definiált fotográfia és film. Ennek a tudományágnak a fejlődése egyre komolyabb módszertant tudatosít a szociális tartalmú fotóanyagok készítéséhez is azoknak, akik a fotográfiát nem segédanyagok, hanem konkrét önálló megfigyelések leírásához használják.

A fotográfia művelői számára a kulturális antropológia módszertana esztétikai értékeken egyelőre jócskán túlmutató módon fejleszti a dokumentumjellegű fényképezés módszertanát és értékrendjét, és általuk egészen a képek nyilvánosságra hozatalának módszeréig mindent felül fog írni. Ennek megfelelően változik a dokumentumfotó esztétikája, hiszen a képanyagokra és azok összefüggéseire nem alkalmazható az egyes képekre vonatkoztatható értékítélet. Ez az új értékrend felveszi az irodalmi és a filmes nyelv egyes jellemzőit, és erősen beépíti az értékrendbe a képek tartalmi összefüggéseivel kapcsolatos esztétikai kérdéseket.

 

Az esztétikum az én területemen belül alapérték, de ezen felül alapértékké kezd válni a kutathatóság és a legnagyobbak esetében a bölcsészeti értelemben vett kimunkáltság, értékelhetőség, összegzettség és dokumentáltság. Ami egyben azt is jelenti, hogy egy-egy igazi társadalmi dokumentum értékes mérete kezdi kinőni a könyvek műfaját. Szerencsére éppen egy digitális világ van kibontakozóban, amelynek nem lesz gondja a nagy dokumentumfotó-anyagokkal, és könnyedén tudja majd kezelni azokat.       

Beleszülettem egy elég nagy és elég fotogén városba. Itt volt körülöttem, ennél egyszerűbb dolog a világon nincsen. Igaz, mielőtt a városképeimből éltem volna, más képekből tengődtem. Fotós munkáim voltak, de erre voltam berendezve: akkor éreztem jól magam, ha egyedül maradtam a várossal, kicsit idegenként kicsit kívülről tudtam megfigyelni. Kicsit kilépve a mindennapokból, belépve a mások mindennapjaiba, amit szépnek akartam látni. Nem kellett erre a témára rátalálnom, hiszen itt volt körülöttem, csak nyitottnak kellett lenni rá.

 

A mediterráneum és a trópusok városait szeretem a legjobban, ahol az emberek élete az utcán folyik, amelyek színesek és emberléptékűek, és emberi idejű életben gyönyörködhetünk. Ezek nem csak több témát kínálnak, de az emberi élet eredeti evidenciáit is meg lehet találni bennük, amelyeket a globalizáció nagy városközpontjaiban már hiába keresnénk. 

Ha a mai magyar fotóművészetről általánosságban kell nyilatkozni, azt mondanám, sokat vesztett régi fényéből. Jelenleg nincsenek olyan hatalmas nevei, mint amilyeneket a múlt század közepéig bezárólag ez az ország adott a világnak. Munkácsy, Brassai, Capa, Kertész neve ott fénylik a világhír egén, az itthon maradott kortársaik zseniális fotós generációjáról és amatőr mozgalmairól nem is beszélve.

 

A mai fotósélet nemigen követi ezt a trendet, a magyar fotográfia kicsit elerőtlenedett, ahogy az egész magyar élet. Általánosságban a mai magyar fotó nagyon elüzletiesedett, rengeteg a csinos, eladásra szolgáló kép. Sokkal kevesebb a gondolatiság, a mai fiatal generáció esztétikailag sem olyan friss, mint volt az én ifjúkoromban, amikor az esztétikai újítás hajlama, a változtatás autentizmusa iránti igény uralkodott.

 

 

A mai fiatal fotósok a trendi művészet és az alkalmazott fotó bűvkörében élnek. Nem könnyű közöttük autentikus alkotót találni. Olyan a helyzet, mintha kicsit azt érezné ez a generáció, hogy nem gondolkodnia kell a világról, hanem valamilyen érdekes, de eladható módon elfordulnia tőle. Legtöbben a profi felszereltségű műtermeikben alakítják ki a saját világukat, ami látványvilágban többnyire mégis a divatot követi. Az érdekeskedés jobban beolvasztja őket egy uniformizálódó, lényegében egyszerűsödő, trendi képi világba, mint a korábbi generációk tagjait, és emellett jobban eltölti őket önérzettel, mint például az előbb említett nagyságokat, akik inkább alázattal viseltettek a világuk iránt, és ettől lettek igazán nagyok.

 

Az autonóm riportműfaj is gyengébben szólal meg a mai fiatalok körében, mert abban is megjelent egy, az iskolák és a kurátorok ízlése szerinti eladhatósági igény, holott ez a műfaj aztán tényleg nem erre lett kitalálva. A mai fotóban is vannak persze kiemelkedő alkotók, főleg a néprajzi fotósaink, az utazó etnográfusok képei érnek sokat.

 

Az amatőr fotósok között is kezd kialakulni egy izgalmas folyamat, ami úgy tűnik, mintha éppen egy tőről fakadna a múlt század elejétől a fotóesztétikában „Magyaros Stílus”-ként definiálódott autodidakta művészfotóval, ami aztán az ötvenes évekre – itthon – hivatalos magyar fotóművészetté, sőt, fotó-propagandává válva, munkát és elismertséget biztosított nagyon jelentős fotósegyéniségek számára. A mai fiatal autodidakta utcariport egyre erősebb. Nagyon szabad, és komoly tehetségek bukkannak fel benne. Még nem tudni, hová fut ki ez a tiszta fotóspecifiumokra épülő, azért kicsit művészies irány, ahová elindultak, de mindenképpen érdekes. Velük próbálok közösséget keresni a galériában.

 

A mai magyar fotó általános állapotaiért több felelősséget is érezhetnénk. A magyarok általános műveltségébe a mai napig sem tartoznak bele, még a fent említett legnagyobb magyar nevek sem, ezért a mai magyar közönség fotóízlése tényleg csapnivaló. Egy eléggé primitív értékrend determinálja a trendet, és azt is, hogy mi eladható. Ezen oktatással lehetne segíteni. Ha tehetném, én Kossuth-díjat adnék Kincses Károlynak, aki az egész életét arra áldozza, hogy a fotóművészetnek elismertséget, presztízst, ismertséget teremtsen. Szép az, amit tesz. Nagyon nagy dolog létrehozni a fotográfia múzeumát, a fotósok közösségét támogató Mai Manó Házat, és segíteni mindenben, mindenkinek, ahogyan ő teszi. Magasabb szinten már nincs is semmi baj, a probléma az alapoktatásban van: az tehát, hogy az általános iskolák és a középiskolák tantervében szó sem esik fotóművészetről, fotográfiáról. Ezért a magyarok többsége ma is azt hiszi, hogy a jó fotót a Nikon, a Canon, és a Sony csinálja. Fogalmuk sincs arról, mit és mennyit ér egy Kertész, egy Capa, egy Brassai, egy Moholy-Nagy.

A helyszín és a név adott volt. Miután Budapest nem nagyon hagyott már élni, jobbnak láttam elköltözni. Most Szentendrén lakom, és a boltot, amit kibéreltem munkahelynek, eleve Passage-nak hívták. Eredetileg ruhabolt volt, ez indokolta a franciáskodást. Én csak elfogadtam ezt a nevet, mert illik egy olyan fotógalériához, ahol a fő profil a városfotó. A hely jellegzetessége, hogy tényleg egy passzázs-szerű valami, legalább is egy udvar, aminek két bejárata van, és a galériához tartozik a kaputól a helyiségig vezető fal teljes egésze, és az udvar egy része is. Ami nagyon jó, mert az utcafotókat gyakorlatilag majdnem az utcán tudjuk elhelyezni, egy passzázsban, amelyik az utcára nyílik.

 

A galériának is vannak előre eltervezett szándékai, amelyeket majd az idő és a munka igazol talán. A fő tevékenységi kör az, hogy a városfotó és az utcariport számára teret adjunk, kiállításokat szervezzünk. A városfotósok között szeretnénk valamiféle közösséget szervezni, amelyben megismerhetik egymás munkáit, és egymást is. Lényegében azt akarom ezzel elérni, hogy a városfotónak legyen egy önálló törzshelye, egy nyitott, szabad fóruma, ahol nem kell más, kommersz műfajokkal mérnie magát, ahol tényleg szabad lehet a maga terében, és függetlenül nyilvánulhat meg.

 

Az első kiállítónk Pálfi Balázs, egy rendkívül tehetséges, tatabányai születésű fej, 22 éves. A képei a hétköznapi életből ellesett emberi pillanatok, zsánerek, és emberközeli tájak, pozitív és életszerető látásmóddal, könnyed azonosulással a témák és a karakterek felé. Szép, klasszikus, tónusgazdag fekete-fehér képei vannak. Nagy fotográfus lehet belőle, ha így folytatja, és lesz elég kitartása, türelme, elhivatottsága a folytatáshoz, ami manapság elég nagy kihívás.

 

A második kiállító Pénzes Kristóf, az ő kiállítása van jelenleg a falon. Fogalmi kontrasztokkal dolgozik. Azt a tényt alkalmazza munkamódszerként, hogy minden földi harmónia az ellentétek vonzására és a véletlenszerűségekre épül. Az ő képei riportszerű megfogalmazásai a városfotónak, a riportfotó eszközrendszerét egyértelműen jól alkalmazza az utcariport műfajában. Ami új dolog: az utcariportban eddig nem volt szokás a napi riport képi jellegzetességeit használni. Ez a műfaj a neve ellenére inkább képzőművészeti eszközökkel dolgozott. A napi riport eszközrendszerét ebben a műfajban világszerte Pénzes Kristóf használja elsőként. Kristóf képei humorosak, szarkasztikusak, vagy éppen megindítók, és nagyon egyéniek. Az ő kiállítása augusztus 11-ig tart.

 

Augusztus 12-től szeptember 8-ig Felicides Ildikó kiállítása következik, aki amellett, hogy Budapest legjobb művészi szintű analóg fotólaboratóriumát működteti, jelentékeny önálló művészi anyagot tud felmutatni. Tulajdonképpen a saját lelkét fényképezi, röviden nagyon nehéz erről beszélni. Egy egészen költői képnyelv ez, amely érzelmi töltésű vallomásokat tár elénk egy ember vágyairól, világáról és önkereséseiről.

 

2010-ben: Felicides Ildikó: Talált Képek (Augusztus 12., csütörtök 19:00-kor megnyitó); Gimesi András Gime: Első nagyításaim, könyvbemutató kiállítás (Szeptember 9., csütörtök 19:00-kor megnyitó), Szabó Judit: Emlék (Október 7., csütörtök 19:00-kor megnyitó); Katona Betti: Otthon valahol (November 4., csütörtök 19:00-kor megnyitó); Balvinszki Orsolya (aplikációművész): Zenei érintések – Látható és tapintható műtárgyak sérült és ép látású embertársaknak (December 2., csütörtök 19:00-kor megnyitó).

 

2011-ben: Hajtmanszki Zoltán: Káli – Feldúlt hagyomány és összezavart identitás a világ legnagyobb lélekszámú demokráciájában, India, 2009 (December 30., csütörtök 19:00-kor megnyitó); Novák Tünde: Nagyvárad (február 24., csütörtök 19:00-kor megnyitó); Kerekes Zsuzsa: Tiszta zsáner (március 24., csütörtök 19:00-kor megnyitó). Egyelőre ennyit lehet tudni előre, ha minden rendben lesz, ez a sorrend marad.

 

Megint olyasmibe fogtam bele, ami kicsit más megvilágításba helyez egy általánosan elterjedt témát. Ezt már megszokhatták tőlem, arról beszélek, amiről az emberek, de nem azt mondom, amit ők. A globális felmelegedéssel, és az emberi világ végével kapcsolatos mai közbeszédtémával készítek egy fotóanyagot, aminek az a munkacíme, hogy Global Growing.

 

Ez hangalakban a Global Warming kifejezéshez hasonló cím, a globális felmelegedés helyett a globális növekedésről, a globális túlélésről szól. Az eddigieknél nyíltabban irodalmi koncept. A képek arra igyekeznek majd rávilágítani, hogy a természet csodás túlélési stratégiákkal rendelkezik. Azt akarom ezzel elmondani, hogy ha a természet kapna egy esélyt, tudna azzal élni, és magától visszatérne az embert körülvevő, az embert életben tartó eredeti természeti állapotba.

 

A képek furcsa helyeken növekvő növényeket, városi falakon tenyésző fákat, növényekkel elborított emberi építményeket ábrázolnak. A szokásos anyagaimnál ez szűkszavúbb, esztétikusabb, költőibb anyag lesz, és alig lesznek a képeken emberek. Kicsit pihenek most az emberfotóval.

 

Egyébként a galéria fenntartása is egy saját művészeti projekt, csak azt nem a szellemi kielégülés vágya, hanem a szabadságom megosztásának a vágya irányítja. Ha lesz még értéke a szabadságnak, és az enyém sem fogy el, akkor menni fog.