Korniss Péternek a vendégmunkásokról és erdélyiekről szóló képei mutattak fel számomra először konkrét példát az elköteleződésre, ez vonzott aztán ehhez a műfajhoz. A fotográfiának az az ága, amelynek van köze a riportszerű látásmódhoz, az emberhez, az emberi élethez, mindig elkötelezi a fényképészt. Akkor is, amikor éppen csak az emberi lét szépségét igyekszik rögzíteni, hiszen ezzel az élet szépségét is gyarapítja.

Nem egy pillanatban köteleződtem el, hanem újra és újra elköteleződöm minden nap. Egyik munkám jobban kötelez, mint a másik, borzasztó teher van rajtam. De nekem pont ez tetszik benne. Nem csak elmondhatok véleményeket, leírhatok, szerethetek, vagy megkérdőjelezhetek dolgokat, de vissza is beszélhetek, még elpottyintani is tudok egy-egy szót, meg kibeszélni, sőt, megbeszélni is van lehetőségem dolgokat képekben.

 

Egyre többször szavakban is elköteleződöm, és nagyon érzem ennek a súlyát. Nagyon kinyit, majdnem annyira, mintha költő volnék. Manapság olyan alapvető emberi értékek mellett is el kell köteleződnöm és ki kell állnom, amelyek korábban annyira evidensek voltak, hogy beszélni sem kellett róluk, ma pedig egyre többször szóban is ki kell állnom értük. Nem politikai, hanem emberi dolgokról beszélek: alapvető emberi értékekről. 

 

A Honvágyók című, menekültekről készült anyagom készítése után éreztem utoljára valami olyasmit, hogy akiket lefényképeztem, azok együttműködtek velem egy emberi célért: a béke nevében megmutatták a sorsukat, passzív ellenállásukat az ember barbársága ellen. Aztán a hajléktalanok világában mozogva még tapasztaltam valami hasonlót, de ez már nem váltott ki olyan pozitív hatást, amilyet vártam. A képek múzeumi gyűjtéséből és az általános hozzáállásból inkább viszolygást és érdektelenséget szűrtem le, de semmiképpen sem azt, hogy kiállna bárki ezek mellett a képek, vagy az általuk felvetett ügy mellett.

 

Budapest alapos fényképezése során, amikor a szülővárosom iránt elkötelezett munkáról volt szó, nem hogy együttműködést nem tapasztaltam, de állandó bosszantást és kitaszítást kellett megélnem: a közönség folyamatos kiállása ellenére a budapesti belváros vezetése és a helyi politika minden eszközzel hátráltatott abban a városban, amelyről húszévnyi fotóanyagot készítettem.

Mintha nem örültek volna annak, hogy valaki éppen ezzel akar foglalkozni. Végül egy állami rendelettel kitöröltek a listáról, és többé nem voltak kénytelenek megengedni, hogy azt csináljam tovább, amit meg kellett volna köszönniük, és támogatniuk kellett volna, mert jó volt. Nagyon sokan puszta üzletnek vélték azt, ami a munkáim által lett láthatóvá, és korántsem becsülték meg. Igazából meg sem nézték, legfeljebb a felszínét érintették némi leereszkedő pillantással. Az asztalt, amin a képek voltak, komolyabb vizsgálatnak vetették alá, mint magukat a képeket. A szakma is előítélettel terhelt távolságból, s csak hosszú évek után ébredt rá, milyen értéket képvisel az a sokezer kép, amit Budapest utcáin készítettem.

 

 

Az ezzel töltött 20 év mégsem ment veszendőbe. Bár ennek a munkának az üzletileg sikeres részét ma gyenge, néhány képes, üzleties anyaggal szereplő utánzóim, és a kereskedőim lerontva a minőséget már kikaparják a kezem közül, mégis, az esztétikailag és dokumentumérték szempontjából értékes anyag egész kis csapatnyi fiatal fotóst győzött meg arról, hogy a városfotózást mégiscsak lehet jól csinálni.

Nekem pedig megmaradtak az „elgondolkodott”, „nemolyanszép” képek, amelyeket eladni úgyis csak érzékeny embereknek lehetne. Ezeket mostanában digitálisan kiadott művekben tettem közzé. Az Elszakadás, és a Még Béke című új könyveim a Budapest iránti munkámnak talán utolsó kiírásai, de elkötelezettebbek, mint valaha. Ezek az új könyvek nagyon kevés helyen kaphatók, leginkább csak a kiadónál lehet őket megrendelni, megvásárolni, számozott digitális kiadványok. Nyugdíjas munka. Semmire sem kötelez.

 

Addig kerestem a művészetet, amíg egyszercsak rám talált a fény és az árnyék, mint kifejeződés. Valóban próbálkoztam festéssel, szobrászkodással, mindenfélével. Ma is előfordul, hogy nem tudok ellenállni egy-egy műtárgynak, és kénytelen vagyok megszerezni magamnak. A fotó is először mint művészi önkifejezés nyílt ki előttem, de hamar észrevettem a képeken azt a valóságot, ami engem körülvesz, és amelynek akarva akaratlanul a része, szociális tartozéka vagyok. Így a fotó számomra hamar vált kifejezés helyett értekezéssé.

Mindig gondolkodó, filozofálgató ember voltam, ezért ennek a műfajnak a keretei könnyebben rendelődtek mellém, mint a kreatív műfajoké, amelyek csak az önmagam megnyitására voltak alkalmazhatók, a világ megértésére nem. A fotográfiának egészen sajátos eszközrendszere van, ami nagyon jól illett az én eszköztelenségemhez, mert a fotó kifejezőeszköze nyitott, egyenes, és tartalmas is tud lenni egyszerre. Mostanában egyre inkább érzem azt, hogy csak valamilyen ügy iránti fogékonyságból tudok fényképezni, ami nem biztos, hogy a legjobb irány, de próbálom azért megtartani a műfajt a művészetek között. Valahogy. De ez az én gondom.

Sokan ítélik meg a fotókat pusztán esztétikai szemmel – szerintem ez nem teljes értékű. Sokan pedig csak az információ rögzítését, átadását jelentő műfajnak tekintik – s ez sem igaz. A fotó egy nyelv, egy kommunikációs médium, amelynek specifikuma a valóság objektív leírásának lehetősége. Az én képeim soha nem voltak kizárólag esztétikus tárgyak, és soha nem voltak kizárólag informatívak sem. Olyan lenne ez számomra, mintha egy gép mondaná el, hangsúlyozatlan nyelven mindazt, amit lát, vagy mintha szép és árnyalt nyelven a semmiről beszélnénk. Az általam rögzített valóság általam szólal meg a képeimen, és igyekszem a tőlem telhető legszebb nyelven beszélni róla. A közlés nyelve árnyalt szeretne lenni, és igyekszik kifinomult, kiérlelt, tiszta hangokat használni. Esztétikus, de igaz akar lenni. Ezért fotó.