bezár
 

irodalom

2010. 11. 28.
Túlélni a légycsapót
Sofi Oksanen: Tisztogatás. Scolar, 2010.
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Túlélni a légycsapót Sokszor halljuk, hogy nálunk még mindig hiányzik az a bizonyos, közelmúltunkat és a rendszerváltás környékét megörökítő Nagy Regény, amely képes lenne arra, hogy széles olvasóközönséghez eljutva váljon a korszak irodalmi lenyomatává. Úgy tűnik, az észtek már büszkélkedhetnek egy ilyennel. A Finnországban élő, de részben észt származású Sofi Oksanen alig harmincévesen szakította be – hogy Spiró György kifejezésével éljünk – a skandináv irodalom képzeletbeli asztalát.
Rendhagyó a regény története abból a szempontból is, hogy először az azonos című dráma született meg. A szokásos sorrend szerint regényekből szokás drámát írni, ritkán teljes sikerrel. Sofi Oksanen viszont dramaturgként kezdte pályáját, így nem csoda, hogy drámát írt először. Aztán – ahogy ezt a regény utószavában elmondta – azt vette észre, hogy a darabból sok minden kimaradt, amit le szeretett volna írni, így született meg a hetven oldalas dráma után a háromszázhetven oldalas regény, amellyel minden jelentős finn és skandináv irodalmi díjat elnyert.
TisztogatásAmi a cselekményt illeti, abban csak kisebb eltérések vannak a két mű között. A középpontban Aliide Truu, egy vidéki észt asszony és családjának története áll. És ezzel a családdal megtörténik minden, ami a harmincas évek végétől 1992-ig, a regény jelenidejéig egy észt családdal megtörténhetett. Megszállás, ellenállás, elhurcolt és soha elő nem kerülő szülők, száműzetésben élő családtagok, bujkálás, fenyegetettség, prostitúció, erőszak és árulás. És mindeközben küzdelem a túlélésért, a mindennapokért, az élet kereteinek fenntartásáért. A történelmi meghatározottság mellett a cselekményt alapvetően befolyásolja egy nagyon is személyes szál: Aliide és testvére ugyanabba a férfiba szeretnek bele, Hans azonban nem Aliide-t, hanem a nővérét választja, és vele él boldog házasságban – amíg lehet. Többet nem árulok el a cselekményből, mert nem szeretném megfosztani a reménybeli olvasókat a fordulatokban bővelkedő, és végül mozaikszerűen kiteljesedő történet önálló felfedezésétől. A két mű között a legnagyobb különbség a főszereplő ábrázolásában, indítékainak felfedésében mutatkozik, de ez a különbség jórészt a műfaji eltérésekből fakad. A dráma jóval tágabb keretet biztosít a nézői-olvasói képzeletnek és a színészi – rendezői munkának. Bár Aliide alapvető mozgatórugója mind a két műben a túlélésre, biztonságra törekvés, a rettegés a további erőszaktól, és a túlléphetetlen, titkolt szerelem, a regény részletes, apró mozzanatokból építkező ábrázolásmódja egy jóval kevésbé szerethető Aliide-t rajzol elénk. Ugyanakkor ez az összetett, részleteiben kibontott jellemábrázolás a regény egyik erényévé is válik.

A szerző arról is szól a regény utószavában, hogy mennyire fontosnak tartja a hétköznapok dokumentálását, a korabeli atmoszféra felidézését, erre pedig a próza jóval alkalmasabb, mint a dráma. Él is a műfaj adta lehetőségekkel, és nagyon pontosan ábrázolja az észt vidéki mindennapokat a lakberendezéstől a befőzésig, a gyógynövények gyűjtésétől az állatgondozásig, anélkül azonban, hogy ez a dokumentatív jelleg zavaróvá, túlzottan szociografikus jellegűvé válna.

A regény egyik fő idősíkja az 1940-es évek közepétől az 1950-es évek közepéig terjed, a másik az ország függetlenné válásának 1991/92 – es időszakát öleli fel. Ezek az idősíkok váltakoznak, de időnként az 1960-as vagy az 1980-as évekbeli történésekről is értesülünk. A helyszín egy falu, valahol Nyugat-Észtországban, néhány fejezet játszódik csak Berlinben és Vlagyivosztokban. Az 1992-ben már hetvenhez közeledő Aliide és a fiatal Zara történetét tárgyilagos, a történéseket nem minősítő hangnemben beszéli el a szerző, még akkor is, ha felzaklató, szívbe és gyomorba markoló eseményeket, embertelen erőszakot ír le. Ezeket az egyes szám harmadik személyű fejezeteket időnként Hans Pekk naplófeljegyzései szakítják meg, a regény végén pedig titkosszolgálati jelentések sora teszi helyére a még hiányzó puzzle darabkákat.

Sofi OksanenEzekből a darabkákból összeáll az észt történelem utóbbi ötven-hatvan, hányattatásokban bővelkedő, és a saját történelmünkre több ponton is hasonlító éve, amelyről mégis nagyon keveset tudunk. Arról nem is beszélve, hogy hajlamosak vagyunk összemosni és keverni a három balti kisállamot, miközben joggal sértődünk meg, ha minket kevernek össze más kelet-európai országokkal. A regény azonban nagyon hangsúlyosan foglalkozik egy helyhez és időhöz nem kötött kérdéssel: az erőszak, ezen belül is a nők ellen elkövetett erőszak kérdésével és annak testi-lelki következményeivel. (Ezen a ponton többször eszünkbe juttathatja Polcz Alaine Asszony a fronton című művét.) Aliide és Zara két generáció és két történelmi korszak képviselői, de közös bennük, hogy mindketten áldozattá válnak. Sofi Oksanen bevallottan egyik fő céljának tartotta, hogy ezt az univerzális tapasztalatot írja meg, és ezt mindenféle didaktikus íz nélkül teszi. Ezekben a jelenetekben az adott szereplő kényszerű menekülésként nézőpontot vált, próbál kívül helyezkedni a helyzeten, és így túlélni azt. „Aliide ingét letépték, gombok koppantak a kőpadlón, a falakon, német üveggombok, és aztán – ő egérré változott a szoba sarkában, léggyé a lámpán, és elreppent, szöggé változott a gipszkarton falban, rozsdás rajzszöggé, rozsdás rajzszög volt a falban.” (144.o.) A légy egyébként, az erőszakos, húsköpő, az ételbe petéit belerejtő légy többször felbukkanó, hangsúlyos motívuma a regénynek, „Kärbes” (légy) lesz a fedőneve is Aliidenek a titkosszolgálati iratokban. Nem véletlen, hogy a borítón is egy légycsapó alól menekülő légy látható. (A könyvterv Máthé Hanga munkája.)

Érződik a szövegen, hogy a szerző drámaíróként kezdte irodalmi pályafutását, és megkockáztatom azt is, hogy most még – ami a stílust illeti - egy árnyalattal jobb dráma- mint regényíró. Sokszor frappánsabbak, gördülékenyebbek a párbeszédes részek, mint a leírások. Igaz, ebben a fordításnak is lehet némi része, hiszen – elvétve, de – ilyen mondatokat is olvashatunk: „Erdejének fenségességére is tett némely utalást” vagy „Ehelyett a lány egyedül maradván a karját dörzsölgette”. (62.o.) Mivel itt éppen 1992-ben járunk, az ötvenéves időbeli eltolódás sem mentheti az avíttas nyelvhasználatot, főleg, hogy máshol erről szó sincs.

Aliide valószínűleg akkor sem lett volna boldog, ha nem tipor keresztül rajta, családján és egész Észtországon a történelem, ha egy békés, önálló országban élhette volna le az életét. Ha nem kellett volna átélnie szülei elhurcolását, az ország megszállását, az erőszakot, a rettegést a további erőszaktól és kiszolgáltatottságtól, a saját árulását, védekezésből kötött, nemszeretem házasságát, és mindezekért időskori kitaszítottságot a falu társadalmából. Ha „csak” attól lett volna boldogtalan, hogy a szerelme a nővérét szereti. De mi sem tartozunk azok közé a boldog népek közé, akiknek csak ilyen „hétköznapi” boldogtalanságok jutottak, úgyhogy már csak ezért is magunkénak érezhetjük Sofi Oksanen regényét. Hát még, ha a drámát is láthatnánk hazai színpadon!
nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Turbuly Lilla --


További írások a rovatból

Interjú Tóth Kingával intermediális alkotásról, a fiatalok lehetőségeiről, szellemi műhelyekről, fordításról
irodalom

A kreativitás lehetőségei biosz és zoé között A kreativitás lehetőségei biosz és zoé között
Hajas Tibor korszerűtlen korszerűsége

Más művészeti ágakról

art&design

Éhesen alszik a tranzitzóna Éhesen alszik a tranzitzóna
Az emlékezés installációja Waldsee-ben (A 2B Galéria Waldsee 1944 című kiállításáról)
Ari Aster: Fehér éjszakák


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés