bezár
 

színház

2010. 11. 30.
Mozartról jót vagy semmit?
Mozart-opera René Jacobs vezényletével a Theater an der Wienben
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Mozartról jót vagy semmit? The music is not good – mondja nekem egy zenész, határozottan, nem kertelve, aki néhány nappal előttem látta Az álruhás kertészlány, miszerint a La finta giardiniera olasz verziójának előadását a Theater an der Wienben, Bécs új operaházában, ahogy magukat nevezik.
Szkéné színház
„Friss, meleg a tököm!” Erre a lány tököt vesz az árustól, ami kedvesét igen megviseli, és így indul a féltékenységi balhé Goldoni komédiájában, a Chioggiai csetepatéban. Hasonlóan közel áll Mozart Az álruhás kertészlány című operája is a commedia dell’artéhoz: Belfiore féltékenységi rohamában megölte menyasszonyát, Violantét, legalábbis azt hiszi. De a lány csak megsebesült, elmenekült, és most egy kastélynál kertészkedik. Arra jár Belfiore, és némi viszontagság után egymáséi lesznek. Izgalmas operának ígérkezik, főleg mert René Jacobs a produkció zenei vezetője és David Alden rendezi.

Kérdés, hogy ha Mozart írt egy Don Giovannit, egy Figaro házasságát, és még sorolhatnánk értékes operáit, akkor miért épp ezt a korai, hangzásvilágában, harmóniáiban s hangszerelésében kissé egysíkú, történetében indokolatlanul keszekusza és hosszú operát mutatják be.

Szembetűnő, kicsit megmosolyogtató is, ahogy a különböző írások mentegetni próbálják a darabot. Egyszerűen nem viseli el az emberi jó szív, sem a szakértelem, hogy Mozartról rosszat írjanak. A fent idézett muzsikus határozott és egyenes megnyilvánulása egyedülálló a témában, igaz, nem túl árnyalt, ráadásul informális, belátom. Mert az nem lehet, hogy a Mester írt egy „rossz” operát. Az egyik azt mondja, nem is a zeneszerző a hibás, hanem a librettista, és micsoda pech (konkrétan ezt a szót használja), hogy ekkoriban, 1774-ben még nem állt Mozart rendelkezésére Lorenzo da Ponte. A másik azt bizonygatja, hogy itt azért már kezd kibontakozni a zeneszerző későbbi színpadi-színházi szemlélete, drámai érzékenysége, és nézzük csak meg az első és második felvonás fináléját, innen egyenes út vezet a későbbi legendás mozarti felvonásfinálékhoz.

Persze René Jacobs, az est zenei vezetője, karmestere, kifejezetten visszautasítja a „rossz” szót, amivel a riporter ráadásul nem is a zenét, hanem a szövegkönyvírót (vitás, hogy ki az) illette. Érthető is, hogy a dirigens teljes szívvel-lélekkel kardoskodik a mű nagysága mellett, ha már egyszer bemutatta. És attól függetlenül is, hogy ő mit nyilatkozik, a nézőben mégiscsak ott az elvárás, hogy ha nem a Figaro s nem a Don Giovanni kerül színre (elvégre nem kerülhet állandóan ugyanaz a színre, illetve mást is meg kell ismerni, ismertetni), akkor valamit mégiscsak mutassanak meg emezzel.

Megmutattak. Ezekkel az előadókkal és ebben az előadásban egy rendkívül tartalmas produkciót hoztak létre. Vígoperaként tartják számon, dramma giocoso, írják, s opera seria és buffa elemeket is tartalmaz, hangsúlyozzák. A legtöbb énekes hanggal és játékkal egyaránt biztosítja is a játékosságot és a komolyságot, s kifejező típusokat formálnak. Azt nem mondom, hogy finomakat, ez a David Alden rendezte előadás nem igazán finom, aprólékos, inkább nagyban gondolkozik, ami megfelel a dalmű commedia dell’arteszerűségének.
La finta - Fotó: Wilfried Hösl
A színpadkép és a gondolat maga is valami hatalmasság, nagyság, hatalom: katonai táborra emlékeztet a monumentális fal, a kastély házigazdája, a böhöm lépcsősor, az óriási fák, amiket Violante formára vagdos félméteres kertészollójával. A végére kialakuló bozótforma pedig egy ember szúrásra emelt karral, késsel a kezében. Mint egy rémálom, mint egy mánia, mitől nem lehet szabadulni, úgy kísérti a lányt a késszúrkálós múlt.

Mégis vidámra hangolt a zene, akármit is mondanak róla, borzasztóan élénk, élettel teli, és pillanatról pillanatra örömöt ad a hallgatóknak. Hiába kevés benne a fúvós, csak felcsendül nagy örömünkre például egy ellenállhatatlan fagottfiguráció. Lehet, hogy ez nem Mozartnak, hanem Jacobsnak köszönhető, köszönjük is. Ő a rendezővel együtt valahogy a tragikum és a blőd komikum határán mozgatja a művet, ezt hivatottak a színpadon jelezni a teátrálisan ugráló delfinek és az eltúlzott, felnagyított kést lóbáló kezek, az óriási sütőtökök a kertészfiúnál. Illetve egyszer Violanténál, aki úgy szurkálja azt agyon késével, mintha vudubaba lenne.

Ezt a műfaji illetve hangulati kettősséget szolgálják az énekesek is. Komikus figurának a magyar származású Michael Nagy mint kertész a legkiélezettebb, legkarakteresebb. Sophie Karthäuser a címszerepben szintén különleges jelenség. Már első megjelenésekor is, mely a cselekmény előtörténetét idézi: a nyitány alatt beszalad, menyasszonyi ruhája véres, kezében egy bőrönddel, és ebben minden benne van. (Ez a harmadik bécsi írásom, melyben holmi koffereket emlegetek. Koffer-trilógia. De ha egyszer egy kofferben annyi minden benne van…)
Violenta - Fotó: Wilfried Hösl
Viszont Topi Lehtipuu Belfioreként teljesen színtelen-szagtalan énekében és játékában egyaránt. A végén változik kicsit a helyzet, amikor ő és Violante ráébred a történtekre, és rémüldözik, vajon igaz volt-e, amit átéltek, álom-e vagy valóság. Ez a rész egyedülállóan szép és fájdalmas, és itt Lehtipuu is magára talál. Lehet, hogy neki egyszerűen nem való a komikus szerep, mert nehezen tud benne értelmesen létezni, ezt a budapesti 2008-as Cosὶ fan tutte glyndebourne-i vendégjátéka alapján is mondhatom róla.

A végén mindenki egyen-menyasszonyi illetve vőlegényruhát ölt magára, mert valamiféle rend helyre áll ebben a militáris környezetben, ahol eredetileg mindenki mást szeretett, mint akit végül megkap. Amennyire komikus, annyira tragikus is ez az elszíntelenedés, egyformává válás. Mindenesetre a hosszúra nyúlt három óra után a szereplők másfél percben örvendezni próbálnak, hogy minden „jóra fordult”. Mindenki, így a majdnem gyilkos is megkapja párját. Violante az eredeti véres ruháját.

Mozart: Az álruhás kertészlány

Don Anchise (Podestá di Lagonero): Jeffrey Francis
La Marchesa Violante (Sandrina): Sophie Karthäuser
Contino Belfiore: Topi Lehtipuu
Arminda: Alexandrina Pendatchanska
Cavaliere Ramiro: Marie-Claude Chappuis
Serpetta: Sunhae Im
Roberto (Nardo): Michael Nagy

Díszlet: Paul Steinberg
Jelmez: Doey Lüthi
Fény: Wolfgang Goebbel
Koreográfia: Beate Vollack

Zenekar: Freiburger Barockorchester

Zenei vezető: René Jacobs
Rendező: David Alden

Bemutató: 2010. november 12.
Bécs, Theater an der Wien

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Mátrai Diána Eszter --

Budapesten születtem, itt végeztem angol, magyar és színházi dramaturg szakot. 2008 óta vezetem a prae.hu színházi rovatát. Szeretem Mozartot, Shakespeare-t, a somlói galuskát és a világbékét. S hogy magamról is mondjak pár szót: távol áll tőlem az önirónia.


További írások a rovatból

színház

Fiatal alkotók és a kreativitás színháza Fiatal alkotók és a kreativitás színháza
FACT a Színház- és Filmművészeti Egyetemen 2020. február 6-9.
Interjú Kovalik Balázzsal aktuális munkáról, a fiatalok lehetőségeiről, a szakma működéséről és helyéről Magyarországon
Simon Longman: Rozsda, avagy minden vérünk benne szárad
színház

Az önfelvállalás és az én-beszéd hatalma Az önfelvállalás és az én-beszéd hatalma
Csórics Balázs Lélektükrök című önismereti irodalmi estjének napok múlva is dolgozó visszhangjai

Más művészeti ágakról

Corneliu Porumboiu: A hegyek szigete
irodalom

„Second hand magyarok” a Kis Présházban „Second hand magyarok” a Kis Présházban
György Alida és André Ferenc szerzői estje
Kövek. Barkácsolás, gyűjtögetés és Adalbert Stifter


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés