bezár
 

irodalom

2011. 02. 16.
Ehhez a városhoz illik a dac
Itt van a város - Wilhelm Droste a Szatyorban
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
„Itt van a város” – a beszélgetéssorozat Budapest önéletrajzait adja ki, Jánossy Lajos vendége ezúttal Wilhelm Droste volt a Szatyor Bár és Galériában 2011. február 8-án este 6-tól.
 
Jánossy Lajos az Úr hangján szólalt meg, majdnem Az ember tragédiája valamikor a hatvanas évekből, de csak a hangosítás miatt. Már a sajátján mutatja be Wilhelm Drostét: irodalmár, fordító, kávéházcsináló, és ha Jánossyn múlna, díszpolgárrá avatná a város iránti szenvedélye miatt. Nem teljes a felsorolás, W. Droste ugyanis mindezeken felül mesemondó. Elképzelem robusztus alakját egy igazán öblös füles fotelban, előtte a földön vicsorgó pofájú medveszőr, kandalló is jó lenne valódi tűzzel. Így kezdődjön el a ma esti mese.

Hol volt, hol nem volt egy fiú Westfáliában, egy kis faluban, bátyja a főparaszt, ő meg a szolga. Ellenvilágot akart, a testvérével szemben, ezt a bélyegek között találta meg. A bélyeg tiszta, kicsi, kezelhető, mindaz, ami a marha nem lehet. Aztán kezébe akadt egy magyar darab, mély, dús színű, rajta a felirat „Be a Vörös Hadseregbe!” – az első nyelvlecke. Ismerős betűk abszurd összeállítása, ez az idegen nyelvtest garantáltan más világot tárt fel számára, így elégült ki szó-, és papírmágikus vonzódása. Nem is beszélve az Ungarn kifejezésről – ahol az „un-” a németben a tagadást jelenti –, ez egyszerűen tökéletes. El is indult magyarországotlátni, két napig tartott az egzotikus utazás 1972-ben, hogy átjusson a vasfüggönyön. Egy év múlva jött újra, öt „kábítószeres” napot töltött itt, annyira imádta a várost, hogy aludni sem tudott. Nyugati lényként csodaszámba vették, lelkesedéssel üdvözölték, és legalább tíz embert talált volna nyomban, aki örökbefogadja. A város első érintése nem a Váci utca volt, mint a legtöbb külföldinek, hanem a Váci út. Minden kerületre kíváncsi volt, a foci és Törőcsik miatt elsősorban Újpestre, és fürkészte, amint éled az ipari vidék. Itták a pálinkát hajnal ötkor, a mellékutcák borozóiban volt a valódi élet, totóztak, politizáltak, ő még ugyan nem beszélt magyarul, de mindent érzett – nem lenne szabad nyelvet tanulni, mert a titok „kiszivárodik” –, hova lett az a világ? Ezzel szemben a sörözőket utálja, ott muszáj barátkozni, nincs saját akaratod, saját hangulatod. Manapság a kávé világa jó, emancipált, polgári, hideg-meleg közönség issza a kulcsitalt – magad lehetsz, ha akarsz.
 
 
Hogy illúzióvilágot élt-e meg, amikor Magyarországra jött, arra azt mondja, ha saját kezében foghatja az illúziót, akkor rendben van minden, akkor boldog. A szeme tízéves maradt, ezzel gondolkodik, a gyerekség segít abban, hogy a feszültség, görcs mellett mást is meglásson. A nyelv pedig, a sámáni hatású – a metróban „záródnak az ajtók, tessék vigyázni, a Kossuth tér következik” – maga a Miatyánk, ünnepel a fül. Ha irodalomról kérdezik, akkor is inkább az osztrák, ott talált barátokra, Rilke, Hofmannstahl, és a vonzó titok: Kafka. Hogy miért nem a csehszlovák bélyegek? Túl dizájnosak, ő meg túl vallásos – inkább a „katolikus sztálinista bélyegek”. Járt azért a határon túlra, a kiabálóan szép nem német német városba, Selmecbányára, illúzió-, és időutazásra. A múlt egy fokozat – a nosztalgiával szemben, mely előrehúzott halál és komplett csalás –, az érezhető és élvezhető történelem. A német irodalom megmaradt neki, most mégis a magyarról beszél.

Az első sétája egyikéről a PIM-be, ahol az irodalom súlyát, fontosságát, tiszteletét érezte. A '70-es években minden ember József Attilán keresztül élte meg szerelmi bánatát, itt az olvasók apostolok, szentek, barátok voltak. A Székely-féle fotó tökéletesen versként működik, minden benne van abban a képben, cigány, indiai, az egész Balkán, onnantól, hogy először látta rajta Adyt, könyvet ír róla, majd huszonöt éve. Ettől a dühös, kibírhatatlan, vonzó írótól tanulta a nyelvet: a Góg és Magógot hamarabb tudta, mint azt mondani, hogy az ablak magas. Az Andrássy úti Goethe Intézetről mesél, mely őrizte Adyt, míg a Burberry ki nem túrta onnan, az Eckermann kávéházról, az e fölötti fájdalomról és a vágyról, hogy teremtsen egy helyet, már csak védőangyal kell hozzá és jó csapat, olyan ez, mint a foci, és a Dürer Kávézóról, ha a szemináriumon valakinek nem tudott segíteni, ott biztosan jutott valamire a kávégép előtt.

A Kávéház az Osztrák-Magyar Monarchiában című esszéjében így írt a '90-es években: „Budapestnek türelemmel kell visszahódítania kávéházait, semmiképpen sem bombákkal. A visszahódításban stratégiailag fontos szerepet játszik a válság által olyannyira megviselt New-York. Ha megtörténne az a csoda, hogy ott egy rövid bezárás után megkísérelnének újraalapítani egy valódi kávéházat, ez a fordulat jele lenne”. A New Yorkban csodák történtek: Kosztolányi, Krúdy, akkor is, ha ma már csak japán turisták mennek oda, és nézik a félemeletet, és csak Mick Jagger engedheti meg magának, hogy ott kávézzon. Külfölddé vált, mű-világgá, és hiába próbálod a túrós táskát, az már nem az a finomság, mit ami '73-ban volt, hiába a svájci cukrász. Mesél a műfaji különbségről kávéház és presszó között, utóbbi tökéletesen eltűnt mára. Csak a Bambi maradt, mely „dacosabb, mint a világ”, ahol megvannak még a csúnya függönyök. Globális gasztronómia működik, arctalanság, de amire büszke lehet Budapest, azok a romkocsmák. A '70-es években százötven helybe volt szerelmes, ma csak a Bambiba. Ezzel szemben például Bécs, amit utált, csendes, makacs módon tartja a múltat a jelenben.
 
 
Mégis, „Ehhez a városhoz illik a dac. Ahol sikerül dacos arcot mutatnia, ott szép. Szépek a lépcsőházai, a műhelyei, hátsó udvarai, kertjei és elővárosai is, akárcsak lakói szemének csillogása”, így A tanácstalanság metamorfózisaiban. Budapestben most órási a konokság, miként a tanácstalanság. Mindenkiben van ötlet, hogy mássá kell alakítani a világot, de nincs vonzó és különleges cél. Hogyan tükröződik ma a város képe a kortárs irodalomban? Ady úgy szidta a várost, hogy alig kapott levegőt, vele szemben Krúdy minden mondata simogatta a házakat, mellékmondatai a mellékutcákat. Az utóbbi időben az irodalom mintha kicsit kiköltözött volna, most éppen Berlinbe. A topográfiáról pedig annyit, hogy remélhetőleg lesz Három Holló folyóirat különszám Budapestről, és – bár számára a legkevésbé magyar vonatkozás, annak idején annyira tele volt velük, németekkel –, talán a Balatonról is.

W. Droste terveit, ötleteit beviszi az egyetemre, a szemináriumaira: Duna, Erdély és Ady, amivel szeretne valamit kezdeni, és az örök, makacs vágy, hogy csináljon egy helyet, ahol kávézni lehet, hozzá a levélrészlet, melyet ő idéz Kafkától: „Most jut eszembe, hogy arcának egyetlen meghatározott részletét sem tudom felidézni. Csak arra emlékszem, ahogyan elment a kávéházi asztalok között. Már csak az alakját, a ruháját látom”.

Fotó: Vécsei Rita Andrea

nyomtat

Szerzők

-- Vécsei Rita Andrea --


További írások a rovatból

A Margitka, van még háború? című kötet bemutatójáról
Az Élet és Irodalom LXX. évfolyamának 45. számáról
Horváth Adél Sok ördögök című regényéről
Az Élet és Irodalom LXX. évfolyamának 44. számáról

Más művészeti ágakról

Az Imágó a 23. Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztiválon
gyerek

Az Irány Panama! szerzője 96 éves volt
Az Irma, te édes című előadás az Orlai Produkciós Irodánál
Titeket ki akar lóvá tenni?


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés