színház
2011. 02. 24.
Az el nem játszott partitúra
Krumplirózsa a Pinceszínházban
Az előadáshoz mellékelt szórólapok és egyéb kapcsolódó szöveges anyagok azt hirdetik, hogy Michelle Pfeiffer és Al Pacino főszereplésével egykoron hollywoodi filmremek született Terence McNally szövegéből. Mindez azt (is) jelzi, hogy a dráma magában hordozza annak a lehetőségét, hogy valami igazán jó, de legalábbis igazán nézőbarát szülessen belőle. Azonban a színház nem film, ahogy a Pinceszínház nem Hollywood, és most úgy tűnt, Györgyi Anna és Gáspár Sándor sem Pfeiffer és Pacino.
A lehetőség tehát valóban megvan, ezt jegyzi a Prekop Gabriella magyarításában megírt szövegkönyv: grammra kimért hullámzás komolyság és a humor között, öt másodperc mélység, majd tizenöt másodperc feloldó mosolygás, a jól ismert és közkedvelt angolszász libikóka, átgondolt, hatékony drámatest.
Még a mobiljainkat kapcsolgatjuk a nézőtéren, amikor a sötétben erotikus ihaj-csuhaj félreismerhetetlen hangjai hallatszanak, a végső megfeszülés, majd ellazulás fortéi és fortissimói, a férfihang üvöltve élvez, de a nő is messze fölötte a csendes elnyekkenés visszafogottságának, majd a férfiből a szöveg szerint megállíthatatlan spontaneitással kéne kitörjön egy régebbi emlék hatására a nevetés, ezzel szemben Gáspár Sándor erőltetett kacaja a sötétben kínos hamissággal csikorog, valami kis fényt kapunk, bár látni nemigen lehet semmit, a lámpát nem engedi fölkapcsolni a férfi, igaz, az innen-onnan elindított, visszafogottabb fények lassan mégiscsak láthatóvá teszik a színtéri miegymásokat.
A kezdeti sötétség, majd félhomály, később teli fehér fények akár egy végső megvilágosodás, az igazi és végső egymásra találás tisztánlátásának stációi is lehetnének, ehhez azonban az előadásnak túl kéne tudnia lépni a kezdeti rádiójáték jellegen, lévén színdarabhoz színekre, színészekre, színjátékra van szükség. Mire azonban lassanként láthatóvá válnak Götz Béla tapétányira növesztett, kopottas termékcsomagolói és a velük színben és elhasználtságban jól illeszkedő lampionjai, amelyek egy, ezt az életteret átmenetinek gondoló singlilét egyszerre harmonikus és kevéssé delikát ízlésvilágának atmoszféráját kelthetné, mindezek már csak egy el nem induló előadás hátterének kevéssé jelentéses elemei tudnak lenni.
A szövegkönyvet a rendezés pszichológiai realizmusként érti el, azonban az ehhez szükséges cizellált alkotói, előadói minőségek ebből az előadásból szembeszökően hiányoznak. Egymáshoz szólásaik, miként egymáshoz éréseik hamiskásak, bumfordiak, legjobb pillanataikban is legfeljebb színészkedőek, amelynek eredőjeként az előadásban nem jelenik meg semmiféle intimitás. Mindez zavaró ellentmondásban áll azzal, hogy szöveg, zene, csendek és hangoskodások (vagy konkrétabban: az egész előadás) mintha éppen egy ilyesfajta intimitás eredettörténete kívánna lenni.
Györgyi Anna panelekből építkező, kétszólamú játéka még hellyel-közzel képes megérzékíteni a „nem akarom, mert nagyon is akarom” jól ismert alaphelyzetét, amit olyan szerzői-rendezői közhelyek támogatnak meg, mint önmaga késsel történő megvágása vagy némi tej kilöttyintése a „szeretet” szó meghallásakor de játszótársa ma még egy ilyen sablonos játékhoz sem akad. Gáspár Sándor váltásai az őszinteség és a humor mögé bújás, odaadás és visszavétel között alig érnek túl a bohózatszintű kontra- és rekontrapoénok harsány felszínességén, aminek hatására Johnny-ja nem csupán a nő szemszögéből nézve és messze nem csupán a kezdetekben egy ki tudja honnan jött UFO, de egészen az előadás végéig nem lehet eldönteni, hogy voltaképpen mit akar. Mindezek együtt egy illusztrált rádiójátékban azzal a szerencsétlen következménnyel járnak, hogy az előadás végül nem szól semmiről.
A nézőtéri zacskózörgetés, a csendekbe való folyamatos belekrahácsolások és helyezkedések csalhatatlanul jelzik ezt a fajta, legkevésbé sem termékeny értetlenséget, ami a nem kevés szerzői humorbonbon ellenére végigkíséri az előadást.
Meczner János rendezésében a Frankie és Johnny (Krumplirózsa) egyetlen erőssége a szöveg, ami minden szellemessége, szellemeskedése és könnyűléptű ritmikája mellett is a színház lényegét tekintve nem igazán lehet más, mint szövegkönyv. Meczner nem sokkal tesz többet, mint játszóival felolvastatja ezt a kottát, amit Györgyi Anna kicsit jobban, Gáspár Sándor sokkal rosszabbul meg is tesz. Ahogy a szín végén elhangzik egy súlyos mondat, majd a rá automatikusan következő poén és a lassan csendesülő fények Gáspár Sándor talán vicsorgó, talán valami másféle módon elváltoztatott arcára fókuszálnak, azon gondolkodom, innen hogyan lehet majd folytatni a második felvonást, és mikor derül már ki, hogy egyáltalán mi folyik itt. Ekkor meglepetten veszem észre, hogy a színészek meghajolnak. Vége?
A bátortalanul induló taps kelletlensége stílusosan illeszkedik mindahhoz, amit ma kaptunk: mint egy jobb környéki étteremben, ahol elegáns pincérek felolvassák az étlapot, majd kecsesen meghajolva távoznak. Kicsit még várunk, aztán lassan mi is hazaindulunk.
Terence McNally: Frankie és Johnny (Krumplirózsa)
Frankie: Györgyi Anna
Johnny: Gáspár Sándor
Fordító: Prekop Gabriella
Díszlet: Götz Béla
Jelmez: Csengey Emőke
Rendezőasszisztens: Kis Kádi Judit
Rendező: Meczner János
Bemutató: 2011. február 11.
Pinceszínház
Még a mobiljainkat kapcsolgatjuk a nézőtéren, amikor a sötétben erotikus ihaj-csuhaj félreismerhetetlen hangjai hallatszanak, a végső megfeszülés, majd ellazulás fortéi és fortissimói, a férfihang üvöltve élvez, de a nő is messze fölötte a csendes elnyekkenés visszafogottságának, majd a férfiből a szöveg szerint megállíthatatlan spontaneitással kéne kitörjön egy régebbi emlék hatására a nevetés, ezzel szemben Gáspár Sándor erőltetett kacaja a sötétben kínos hamissággal csikorog, valami kis fényt kapunk, bár látni nemigen lehet semmit, a lámpát nem engedi fölkapcsolni a férfi, igaz, az innen-onnan elindított, visszafogottabb fények lassan mégiscsak láthatóvá teszik a színtéri miegymásokat.
A kezdeti sötétség, majd félhomály, később teli fehér fények akár egy végső megvilágosodás, az igazi és végső egymásra találás tisztánlátásának stációi is lehetnének, ehhez azonban az előadásnak túl kéne tudnia lépni a kezdeti rádiójáték jellegen, lévén színdarabhoz színekre, színészekre, színjátékra van szükség. Mire azonban lassanként láthatóvá válnak Götz Béla tapétányira növesztett, kopottas termékcsomagolói és a velük színben és elhasználtságban jól illeszkedő lampionjai, amelyek egy, ezt az életteret átmenetinek gondoló singlilét egyszerre harmonikus és kevéssé delikát ízlésvilágának atmoszféráját kelthetné, mindezek már csak egy el nem induló előadás hátterének kevéssé jelentéses elemei tudnak lenni.
A szövegkönyvet a rendezés pszichológiai realizmusként érti el, azonban az ehhez szükséges cizellált alkotói, előadói minőségek ebből az előadásból szembeszökően hiányoznak. Egymáshoz szólásaik, miként egymáshoz éréseik hamiskásak, bumfordiak, legjobb pillanataikban is legfeljebb színészkedőek, amelynek eredőjeként az előadásban nem jelenik meg semmiféle intimitás. Mindez zavaró ellentmondásban áll azzal, hogy szöveg, zene, csendek és hangoskodások (vagy konkrétabban: az egész előadás) mintha éppen egy ilyesfajta intimitás eredettörténete kívánna lenni.
Györgyi Anna panelekből építkező, kétszólamú játéka még hellyel-közzel képes megérzékíteni a „nem akarom, mert nagyon is akarom” jól ismert alaphelyzetét, amit olyan szerzői-rendezői közhelyek támogatnak meg, mint önmaga késsel történő megvágása vagy némi tej kilöttyintése a „szeretet” szó meghallásakor de játszótársa ma még egy ilyen sablonos játékhoz sem akad. Gáspár Sándor váltásai az őszinteség és a humor mögé bújás, odaadás és visszavétel között alig érnek túl a bohózatszintű kontra- és rekontrapoénok harsány felszínességén, aminek hatására Johnny-ja nem csupán a nő szemszögéből nézve és messze nem csupán a kezdetekben egy ki tudja honnan jött UFO, de egészen az előadás végéig nem lehet eldönteni, hogy voltaképpen mit akar. Mindezek együtt egy illusztrált rádiójátékban azzal a szerencsétlen következménnyel járnak, hogy az előadás végül nem szól semmiről.
A nézőtéri zacskózörgetés, a csendekbe való folyamatos belekrahácsolások és helyezkedések csalhatatlanul jelzik ezt a fajta, legkevésbé sem termékeny értetlenséget, ami a nem kevés szerzői humorbonbon ellenére végigkíséri az előadást.
Meczner János rendezésében a Frankie és Johnny (Krumplirózsa) egyetlen erőssége a szöveg, ami minden szellemessége, szellemeskedése és könnyűléptű ritmikája mellett is a színház lényegét tekintve nem igazán lehet más, mint szövegkönyv. Meczner nem sokkal tesz többet, mint játszóival felolvastatja ezt a kottát, amit Györgyi Anna kicsit jobban, Gáspár Sándor sokkal rosszabbul meg is tesz. Ahogy a szín végén elhangzik egy súlyos mondat, majd a rá automatikusan következő poén és a lassan csendesülő fények Gáspár Sándor talán vicsorgó, talán valami másféle módon elváltoztatott arcára fókuszálnak, azon gondolkodom, innen hogyan lehet majd folytatni a második felvonást, és mikor derül már ki, hogy egyáltalán mi folyik itt. Ekkor meglepetten veszem észre, hogy a színészek meghajolnak. Vége?
A bátortalanul induló taps kelletlensége stílusosan illeszkedik mindahhoz, amit ma kaptunk: mint egy jobb környéki étteremben, ahol elegáns pincérek felolvassák az étlapot, majd kecsesen meghajolva távoznak. Kicsit még várunk, aztán lassan mi is hazaindulunk.
Terence McNally: Frankie és Johnny (Krumplirózsa)
Frankie: Györgyi Anna
Johnny: Gáspár Sándor
Fordító: Prekop Gabriella
Díszlet: Götz Béla
Jelmez: Csengey Emőke
Rendezőasszisztens: Kis Kádi Judit
Rendező: Meczner János
Bemutató: 2011. február 11.
Pinceszínház
Szerzők
-- Török Ákos --
További írások a rovatból
színház
Karácsonyozzatok velünk, vagy ússzatok haza az Örkény Stúdióban
színház
Shakespeare: Vízkereszt, vagy bánom is én a József Attila Színházban
színház
A szexuális nevelés hiánya és TikTok a Nemzetközi Roma Színházi fesztiválon
