A darab Csipkerózsája Karádi Borbála alakításában minden tekintetben tipikus hősnő, nem feltétlenül a szó pozitív értelmében: szőke hercegnő a rózsaszín világban, bár ő a mese szerint kéket akar (micsoda élvezet a gyerekkultúra gender szempontú megközelítőinek), éppen ez kerül a százéves álomba. Ám a történet így lehet csak kerek, a subidubis happy end hőseinek kék világa így lehet kielégítő zárókép. Karádi játéka affektív, a durcás és butácska kislány attitűdjét erősíti, akit aztán a tökéletes izomzatú, érthetetlen kung-fu jelmezes Királyfi ment meg, megválaszolva a Garfield-szemű ajtók kérdéseit. Ezt a képességét a Tündéreknek, az aranyszínű, furcsán lebegő lényeknek köszönheti, akiket viszont nehéz Tündérekként felismerni, mivel sokkal inkább hasonlítanak karácsonyfadíszekre. Ők anyáskodó karakterek: számon kérők, de segíteni akarnak, s egyben a fiatal herceg tanítói, akiknek szerencséjét is köszönheti, hiszen sikerül a mágikus mondókát elsajátítania, mely szerint „Csipkevárban tudható,/ A csipke szép, a csipke jó!/ A csipke mélyén ég a tűz!/ A csipke száz gondot elűz!”

Kovács Marianna Tüsketündérében valóban erő és gonoszság lakozik: talpig zöld estélyiben mesterkedik, állandó kísérői a sötétség és a mennydörgésre emlékeztető hangok. Az álom alatt tüskéi mindent benőnek, a korábbi pajkos csipkeszedőkre is mély álmot bocsát, saját Tüskekatonái lesznek, amíg a Királyfi nem hoz végre mindenre tudást és világosságot. Bercsényi Péter Királyfija a Tündérek okítását kamaszos daccal veszi, a megfelelő helyzetben aztán kiderül: nem ejtették őt sem a fejére. Erdős István és Blasek Gyöngyi Királya és Királynéja kiegyenlítetlen teljesítményt mutatnak: a Király kedves és gondoskodó nagypapára emlékeztet, sem erélyessége, sem hatalma nem jelenik meg, sokkal inkább nagyszülő, mintsem apa. A Királyné akár a mosolygós Miss Marple, ugyan parancsoló anyaként néhány pillanatra sikerül kizökkennie ebből a szerepből, hogy megvédje a 15. születésnapján Csipkerózsát a Tüsketündér átkaitól. A jelmezek még inkább erősítik eseteikben ezt a képet: fodros hálóing- és pizsamaszerű ruházatuk rosszul sikerült próbálkozások, sajnos a szerelmesek esetében sincs ez másképp.

Csipkerózsa babacipős, halásznadrágos, tunikás kosztümjei erősen gyengítik az amúgy sem hibátlan játékot, a Királyfi fehér vászon, fejkötős jelmezeit pedig végképp nem lehet hová tenni. Bravúrosak viszont az óriásira nőtt cipő, nyaklánc, kalap és báli ruha, amiket aztán a Tüsketündér húz fel egy vázra és irányítja őket a Királyfit megtéveszteni akaró játékával. Kiemelkednek továbbá a Hopmester, a Szakács, az öltöztető és a „személyzet” többi tagja: színekben változatos, sapkás képük szépen erősítik azt a nyelvi humort, ami mentén Lackfi szövege kiteljesedik. A díszletek és fények ügyes összhangja nagyon hatásos: sajnos a gyerekek számára már-már ijesztő. A bábjátékok közül kimagaslik a virágok dala és párbeszéde, valamint a csipkeszedők, majd Tüskekatonák először pajkos és szemtelen, majd megfélemlítő játéka. A csipkebogyós, majd csupatüske jelmezek az ő esetükben szemet gyönyörködtetők; a fejükre erősített kosár, bábjaik szépen rajzolt, olykor kackiás bajszú férfi- és csábos szemű nőalakjai egytől egyig ügyesen megteremtett figurák. A fehér alapon megfestett arcok szépen erősítik a kissé távolinak tűnő, fel-felderengő, filmszerű mesejelleget; a zene dallamossága és dinamizmusa fülbemászó részleteket eredményez, kétségkívül telitalálat a finálé.

Az előadás rendkívül ellentmondásos: legalább annyi bravúrt tartalmaz, amennyi gyengébb elemet, és nem lehetünk meggyőződve arról, hogy ez nem a sok esetben mostohaként kezelt bábjáték financiális problémáira vezethető vissza.

 

Zene:Szemenyei János
Mozgás:Fosztó András