bezár
 

színház

2011. 03. 03.
Most és mindig és bármikor
Britten Lukréciája a Theater an der Wienben
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Most és mindig és bármikor Majdnem meztelenül játszódik a nagy gyilkolós jelenet, egy fürdőben Orson Welles Othello filmjében. És mindez állítólag azért, mert nem érkeztek meg a jelmezek a forgatásra. Vélhetően más az oka annak, hogy miért félmeztelenül, egymást masszírozva, férfiasságukat kiemelve látjuk először a feleségeiktől távol lévő katonákat Britten operájának bécsi színrevitelében, a Lucretia meggyalázásában.
Szkéné színház
Hosszú korokat sőt kultúrákat, vallásokat ível és ölel át Benjamin Britten operája, a Lukrécia meggyalázása (The Rape of Lucretia), mind a szöveg illetve történet, mind a zene szempontjából. Ezt domborította ki, ezzel játszott a Theater an der Wien előadása is. Az 1946-ban keletkezett angol operának a története az ókori Rómába nyúlik vissza, feldolgozta Shakespeare is, Britten és a szövegkönyvíró, Ronald Duncan darabjában pedig két figura, beszéli el. Ők a kar – ahogy azt az ókoriak szokták. Kommentálják, elmesélik, érzelmileg kívül állnak, aztán egyre inkább közelebb kerülnek, mondhatni részesei lesznek az eseményeknek. Az egy-egy tagú férfi illetve női kar, bár magukat pusztán megfigyelőknek nevezik, ebben a produkcióban gyakorlatilag a saját történetüket, életüket láttatják, mesélik, és ezáltal élik át újra.

Kicsi az apparátus, kevés a szereplő, alig kétórás a mű, aránylag kevés hangszerből áll a zenekar (néhány vonós, fúvós, ütős, egy hárfa és egy zongora a recitativókhoz), Britten és az esetünkben nem kevésbé fontos Keith Warner, a rendező ebben a lekicsinyített világban tárja elénk a lehetőségek széles spektrumát. A muzsika nagyon is színes, már az is, ahogy egy-egy motívum, így Lukréciáé ezerféleképpen hallható, szándéktól, kifejezéstől, hangulattól függően. Kifejezhet szeretetet, szerelmet, tisztaságot, féltékenységet s nem utolsó sorban tökéletesre sikerült provokációt az azonos zenei anyag variációja. A sokszínűséget továbbá nemcsak a hangszerelés és a finoman megidézett különböző hangulatok sora hozza létre (és ezt a britteni csodát Sian Edwards karmesternő maximálisan ki is játssza, játszatja), hanem a különböző korok zenei eszközeinek, mint például a barokkos recitativónak felhasználása a XX. századi zenében továbbárnyalja az operát, tágítja az idősíkok kavalkádját.
The Rape of Lucretia_259©RolfBock.jpg Kim Begley (Male Chorus) © Rolf Bock
Ebben a világban, amit a zenei és színházi ábrázolás ideális összefonódása, a kettőnek egyforma, hihetetlen dinamikája jelenít meg, éli át az idősebb, tanárforma férfikar és a fiatalabb női kar, nevezzük diáklánynak, az eseményeket. Az előbbi a zsinóros telefonos könyvtárszobájában, az utóbbi a maga kis modern birodalmában (szoba mobiltelefonnal, laptoppal, nem hivalkodva, nem bosszantóan „modernkedve”, hanem konkrétan a mát megjelenítve). A két szoba a színpad fölötti hídon álló két doboz, ami egymáshoz tud közeledni, vagy épp távolodni, sőt adott pillanatban a két világ találkozik, konkrétan összeér. A felső mai világ pedig kvázi tükrözi a lentieket, ahol az ókori történet játszódik, ha Lukrécia alszik, akkor a női kar is, és így tovább.

Rendkívül szuggesztívek a hangok, a figurák, nehézséget legfeljebb az jelenthet, hogy távol helyezkednek el egymástól, és úgy kéne énekelniük, együtt lenniük. Ezt a térbeli akadályok olykor sajnálatosan nem engedték. Angelika Kirchschlager hús-vér nő, nem szűzies istennő alak. A hatalmas szövőgép, amit betolnak a színpadra, amolyan „Pénelopé várja haza az urát”-képzetet kelt, túlzottan is, nyilván nem gondolják komolyan. Nem a pénelopei hűséghez nem férhet kétség, itt evidencia, hogy Lukrécia nem akarja a rárontó, felhergelt Tarquiniust, ő csakis férjét, Collatinust várja haza a csatamezőről. Csak éppen a hihetőség, átérezhetőség kedvéért eközben valódi nővel, nőiességgel van dolgunk, szép testtel, szép fehér ruhával az elején, szép sötétkékkel (hála istennek se nem fekete, se nem véres) a végén. Mert így énekel, így fekszik, így alszik Kirchschlager. Így néz kifelé, mozdulatlan, mint egy őrült, hold nélkül is az az érzésem, hogy a holdat bámulja. És így lesz öngyilkos a deus ex machina késsel: a női kar dobja le neki odafentről.
The Rape of Lucretia_316©RolfBock.jpg Nathan Gunn (Tarquinius), Angelika Kirchschlager (Lucretia) © Rolf Bock
Ugyanígy valós férfiak a férfiak, ezt bemutatják már első jelenetükben is a csatamezőn, ahogyan testüket ápolják, masszírozzák, és ahogy nagyon is elegáns férfias ruhába felöltöznek. Tarquinius (Nathan Gunn énekli) mozgása egész finom, ahogy oson, lopakodik, légies, hangja behízelgő, és közösülésük a rettenetben is szép. Collatinust Jonathan Lemalu alakítja, ő az az „Othello,” akit a Shakespeare-darab elején láthatunk. Szeret és szerelmes, megbocsátó, melegszívű, de itt már ez sem segít. Ha nem öli meg „Desdemonáját”, annak kell megölnie önmagát. Junius, a felbujtó provokátor, igazi kis Jágó, még módszere is hasonló boldogan nézi „művét”, a fejleményeket. A női kar a záró képben fejhallgatót tesz a fülére – saját történetét hallgatja újra. Ennek sose lesz vége, bármikor megismétlődhet a mában.

Benjamin Britten: Lukrécia meggyalázása

Férfikar: Kim Begley
Női kar: Angel Blue
Collatinus: Jonathan Lemalu
Junius: Markus Butter
Tarquinius: Nathan Gunn
Lucretia: Angelika Kirchschlager
Bianca: Jean Rigby
Lucia: Anja Nina Bahrmann

Díszlet: Ashley Martin-Davis
Fény: Mark Jonathan

Karmester: Sian Edwards
Rendező: Keith Warner

Bemutató: 2011. február 17.
Theater an der Wien, Bécs
nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Mátrai Diána Eszter --

Budapesten születtem, itt végeztem angol, magyar és színházi dramaturg szakot. 2008 óta vezetem a prae.hu színházi rovatát. Szeretem Mozartot, Shakespeare-t, a somlói galuskát és a világbékét. S hogy magamról is mondjak pár szót: távol áll tőlem az önirónia.


További írások a rovatból

színház

Hoztam is, meg nem is Hoztam is, meg nem is
Szeretett vezérünk őspremier a Szkéné Színházban
Interjú Kovalik Balázzsal aktuális munkáról, a fiatalok lehetőségeiről, a szakma működéséről és helyéről Magyarországon
A Katona Klub előadása a Katona József Színház Sufnijában
színház

Az önfelvállalás és az én-beszéd hatalma Az önfelvállalás és az én-beszéd hatalma
Csórics Balázs Lélektükrök című önismereti irodalmi estjének napok múlva is dolgozó visszhangjai

Más művészeti ágakról

építészet

A többléptékű város nyomában A többléptékű város nyomában
Smart city és azon túl
irodalom

„Second hand magyarok” a Kis Présházban „Second hand magyarok” a Kis Présházban
György Alida és André Ferenc szerzői estje
art&design

Észak-Kaliforniai művészidentitással Magyarországon Észak-Kaliforniai művészidentitással Magyarországon
Interjú Simon-Mazula Tiborral pályakezdésről, az USA-ban töltött évekről


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés