Hogyan válik egy acélgyűrű műalkotássá és mi köze lehet a Falanszter című fotósorozatnak a középkori oltárképekhez? Többek között ezekre a kérdésekre is választ kaptunk a Fise galéria kiállításmegnyitóján.

Menyhárt Richárd acélból készítette az itt kiállított ékszereket. Nem véletlenül választotta ezt az anyagot: az arany és az ezüst tovább alakítható, az acél végleges. Konkrét használati tárgyak ezek, ugyanakkor „titkok” hordozói is, csak az viselheti őket, aki elbírja ennek a megváltoztathatatlanságnak a súlyát. Az egymással társított gyűrűk, illetve láncok formáját a letisztultság jellemzi, nem „magyarázzák” önmagukat, ezért nekünk kell őket kibontani, rejtőzködésük mögé nézni. Gunics Dóra hétköznapi helyzeteket fotózott, majd alakította őket újjá, amikor a Falanszter című képsorozatát készítette. A fotókon lényegtelenné teszi az előtér és a háttér fogalmát, az ábrázolt témát pedig tükrözi. Felkapom a fejem, mikor „falanszterei” és a középkori oltárképek közti hasonlóságról esik szó: egyik sem „követeli” a vele való azonosulást, de ha a néző úgy akarja, ő maga szól az alkotásról.

A Falk Miksa utcai Prestige galériában, ahol Pollacsek Kálmán tulajdonos, festőművész vezetett minket végig Klimó Károly Pillantás című kiállításán, mintha épp ez utóbbi gondolatot folytatta volna. Az idő itt senkit sem szorított, mert a tárlatot már korábban megnyitották, így hát én is szívesen merültem el Pollacsek úr a képekről és magáról az alkotási-, illetve befogadási folyamatról tartott előadásába, még akkor is, ha emiatt sajnos több más programról is lemaradtam. A Klimó Károllyal együtt induló művészek egyet értettek abban, hogy az érzetek ábrázolása vezet el egy magasabb szintű megítéléshez, de hogy ehhez ki milyen technikát választ, az egy művészi döntés eredménye kellett, hogy legyen.

A már befutott, és az idősebb festőgenerációhoz tartozó Klimó emocionális festő (nem a geometrikus formákat részesíti előnyben), ugyanakkor nem akar konkrét lenni. Festményeit szemlélve – jó esetben – a néző lelkében harc indul el, hasonló ahhoz a folyamathoz is, ami magában az alkotóban megy végbe: Klimó imádja, ha a festés eltéríti őt az eredeti koncepciótól, nagy szerepet tulajdonít a véletlennek. Képein végigsimíthattuk az ujjainkat: a művész több réteg festéket vitt fel mindegyikre, hisz a földszerű anyagok szerelmese. Kiállításának azért adta a Pillantás címet, mert azt a momentumot akarta kihangsúlyozni, amikor az ember prekoncepció nélkül, „tisztán” néz, s a tartalmak csak később nyílnak meg számára. A bordó szín vált meghatározóvá a tárlat képein, hisz Klimó „a tűzzel játszik”, de legalább ugyanilyen jelentősége lesz az „ellenpontnak”, a szürkének is, ami többek között a füstöt hivatott szimbolizálni.

Ha már a tűznél tartunk, akkor itt érdemes megemlíteni a Tűzrakteret, ahol a koktélok papírból voltak, a bor viszont szőlőből. Kovács Lehel illusztrátor különös nevű koktélképei lógtak a falon: Fehér sárkány, Kiskörút, Magyarholland, Mindenahelyénvan. Aki kíváncsi arra, miből készülnek a furcsa italok, látogasson el a Tűzraktérbe, hisz a nevek mellett az összetevők felsorolását is megtaláljuk. Bár, ember legyen a talpán, aki a sok áthúzás között eligazodik rajtuk.

A Szimpla kávézóban és a Szimpla kertben duplán zajlott az élet: egyrészt a szokásos pörgés, tumultus, bábeli nyelvzavar, másrészt egy-egy kiállítás árnyalta e helyek hangulatát, finoman, alig észrevehetően. A ma esti mesét a kávézóban Kreif Zsuzsanna illusztráció és animáció között mozgó alkotásai szolgáltatták: egy brokkolival felhőbe emelkedő lánnyal, illetve egy hátrányos helyzetű kutyaszerelemmel ringathattuk volna álomba magunkat.