Az Apacsok szüzséje színpadra alkalmazva filmes, filmre alkalmazva teátrális – lenne, ha Török Ferenc nem irányítana biztos kézzel, és ebben nem lenne segítségére Bereményi, a pontos és sallangmentes dialógus szövegekkel. Így viszont – a rengeteg párbeszéd dacára – befogadható, ráadásul meglehetősen élvezetes és fontos filmmel gazdagodtunk, míg a színházi verzió legfeljebb érdekesnek volt mondható. Ráadásul a tévé áldásos tulajdonságából adódóan – bár vannak olyan gombok, amiket nem szabad rajta megnyomni (kinek-kinek különböző szám van ráírva) – sokkal több emberhez jut el, mint a színház oltalmában. Most pedig moziban is bemutatták az Apacsokat, május 5-én, illetve a 42. Magyar Filmszemlén is versenyben van, így egy-egy újabb közönségréteget tud megszólítani.
 
A történet szerint Kishorváth (Csányi Sándor) épp filmet akar forgatni nagyapja történetéből, azonban a kuratórium egyik tagja, Szoboszlai (Schneider Zoltán) az övétől meglehetősen eltérő információkkal rendelkezik a kedves nagypapáról, és nem átallja ezt megosztani a kezdő filmessel. Ez a jelenet egyébként egyfajta magyarázat, de nem magyarázkodás a Apacsok elkészüléséről: mintha saját életéből vette volna át Török - valahogy így magyarázhatta reménybeli támogatóinak, milyen filmet is szeretne csinálni.

A nagyapa a Kádár-korszak szürke mindennapjaiból menekülve „indiános játékot” játszott, azonban előbb-utóbb mégis utolérte a valóság, és ügynökké avanzsált. Ez a legjobb barátjának, (Szoboszlai apjának) életébe került. A film – de már a színházi verzió is – Kovács Krisztina jóvoltából flashback technikát alkalmaz, oda-vissza cikázva az időben, keretes szerkezetbe foglalva a feltárandó eseményeket, így aztán a jelenből a jelenbe érkezünk, de idáig a múlton keresztül vezet az út. Mindvégig fönnmarad a figyelem, hiszen ahogy egyre több információval rendelkezünk a történetről, a történtekről, egyre más és más értelmet nyernek az események, a jelenbeliek. A Radnótiban ezt (hiszen átdíszítések garmadája megy végbe) szerencsésen kötötték át a Gauder Áron animációi és Zságer Balázs zenéje, filmen viszont az átkötést semmi nem indokolja, ráadásul már a második alkalom után unalmassá válik az ugrabugráló indiánok hosszúra nyúló westernfilm-imitációja.
 
A háttér egyébként mindkét, a színi- és a filmadaptáció esetében is animáció formájában jelenik meg, ezzel távolítva el kissé a történetet a realitástól. Ez a technika a stilizáción túl többletjelentést hordoz magában: a hatvanas évek szépnek voltak hirdetve és ábrázolva, azonban a valóságban ilyen, és ehhez hasonló, tragikus történetek zajlottak a "díszletek" között. Ezt a gondolatot továbbfűzve – mivel a napjainkban játszódó jelenetek háttere is rajzolt – arra gondolhatunk, hogy jelenünk is efféle jelleggel működik, mint ahogyan talán minden történelmi korszak reprezentációja így torzítja el a kisember életének képeit.

Ebben rejlik a legizgalmasabb tulajdonsága a filmnek és a darabnak. Hogy kérdéseket vet föl a múlttal való szembenézés és a múlt jelenben való továbbélése tekintetében. Hogy egyáltalán hozzá mer nyúlni egy ilyen tabutémához. E tekintetben hiánypótló alkotás született, habár minden törekvés, ami az ügynök-kérdést vagy az előző rendszer(ek) visszásságait próbálja földolgozni, önmagában is hiánypótlásnak, a továbblépést, továbbélést segítő mankónak tekinthető.
 
A kamera irányítja a figyelmet – a színházban viszont megvan a nézőnek az a szabadsága, hogy azt figyeli, ami valóban fölkelti az érdeklődését – épp ez volt a színházi verzió gyengesége, Török ugyanis nem színházi, hanem kamerás, filmrendező. Ha a színházban csupán egy dologra van irányítva a figyelem, könnyen szájbarágóssá válhat az előadás - a néző ugyanis szereti ide-oda kapkodni a fejét. A "szabad szemes csillagnézés" azonban olykor korántsem olyan izgalmas, mint közelről szemlélődni - a kamera előnye, hogy közelebb tud férkőzni, így nem maradunk le Csányi, vagy Szervét aprólékos játékáról, ami a nagyszínpadi verzióban sajnos nem adatott meg.

A szereposztásban és az ebben rejlő dramaturgiai fogásokban is tetten érhető a változás, hiszen – bár Csányi és Schneider szerepkettőzéseit megtartotta Török (a két generációt játsszák), addig a többi kettőzést szerencsére elhagyta. Ez leginkább Szervét Tibornak jött kapóra, hiszen a színházi adaptációban ő játszotta Horváth apját, és tartótisztjét is, ami azon kívül, hogy összezavarta a nézőt, felesleges áthallást adott az előadásnak. A tartótiszt - főképp a filmbéli - hátborzongatóan hiteles.

A kettőzés is – mint ahogy az egész történet - azt hivatott igazolni, hogy a múlt igenis tovább él a jelenben, még akkor is, ha „te nem tehetsz arról, hogy mit csinált a nagyapád”. Így tehát olyan film az Apacsok, amit mindenkinek látnia kellene.

Mert ez is egy mankó, segít, hogy végre kollektíven továbbléphessünk, és ne a nagymama szavaival kelljen folyton betakarózni:
„Mert nem emlékeztem. Most sem emlékszem. Hiába akarják eszembe juttani. Nem emlékszem. Valahogy töröl az agyam.”


Apacsok
Színes, magyar filmdráma, 80 perc, 2010.
Rendező: Török Ferenc
Forgatókönyvíró: Kovács Krisztina, Bereményi Géza
Operatőr: Garas Dániel

Jelmeztervező: Benedek Mari
Producer: Angelusz Iván, Bálint András
Társproducer: Poós András
Látványtervező: Stark Attila
Gyártásvezető: Taschler Andrea
Vágó: Barsi Béla

Szereplők: Csányi Sándor (Horváth), Gazsó György (Apa), Szervét Tibor (tartótiszt), Csomós Mari (Nagymama), Martin Márta (Házmesterné), Schneider Zoltán (Szoboszlai), Bálint András (Hegedűs), Kocsó Gábor (Hadnagy), Vajdai Vilmos (Bajomi), Karalyos Gábor (Szilaj ló), Balla Eszter (Kata), Wéber Kata (Edit), Marjai Virág (Csilla), Adorjáni Bálint (Fürge Hód), Alexis Latham (Mr. Caldron), Klem Viktor (Tíz Medve)


Megtekinthető a 42. Magyar Filmszemle tévéfilmes versenyszekciójában.

Időpontok:

2011. május 5. 11:00 Uránia, Fábri terem
2011. május 6. 20:00 Corvin, Karády terem
2011. május 7. 14:00 Corvin, Kabos terem