Az egyik szerző hiánya okán logikus volt, hogy szükségesen a jelen lévő másik kap majd talán kicsit több teret. Én ugyan nagyon szerettem volna látni Tolnai Ottót, a szakállát, újfent, mondhatni, mert párszor már sikerült elcsípnem itt-ott, ahogy mint egy ezüsttel bevont tüdőshal, jár, megy, néz, mond – illetve volt már alkalmam hallani előadni is, sajátos, recitáló stílusában felolvasni, szétszálazhhatatlanul belemerülni saját szöveguniverzumába, egyedi élmény.

Viszont itt volt a színpadon Aaron Blumm, vagyis Virág Gábor, a fiatal, szintén délvidéki szerző, akiről szégyen, de igen keveset tudtam. És annak alapján, ami elhangzott, igen jó volt, hogy ennyi teret kapott, amennyit. De ő csak a második téma volt, Tolnaival kezdtük.

Benedek Anna

A néhány perces beszélgetés lényege, amelyben ismertették A tengeri kagyló című új regényt, az volt, milyen módon illeszkedik a szöveg a már meglévó „Tolnai-univerzumba”, mennyire lép ki ebből, merre visz tovább. Benedek Anna elmondta, ez a darab is szervesen illeszkedik a már meglévő szövegtestbe, mind szerkezetében, mind szereplők és motívumok tekintetében, azok visszatérésével és újraélesztésével. Elhangzott többek között az a bonmot is, ami szerint "a jugoszláviai magyar írókat az különbözteti meg az „anya”-országiaktól, hogy nekik van tengerük". (Ez irigység tárgyát képezi esetemben, és nem csak a kánikula miatt, ezért írtam ide.)

Illetve szóba került egy fontos, szinte generációs különbség Tolnai és Aaron Blumm között – nevezetesen az, hogy Tolnainál a „jugmagy” íróság a megélt, de elsüllyedt atlantisz képzete, az aranykoré, amelyből a fiatalabb generáció viszont kimondottan csak a süllyedést élhette át, írja meg.

Jánossy Lajos

Aaron Blumm kiemelkedően szép kiállítású kötetéről kiderül, a „biciklizések” mint meghatározás egy egyszerű, iskolás korú rokonának adott tanácsból indult ki, aki a fogalmazásához kért tőle tanácsot, hogy miről is írjon. A válasz annyi volt, hogy írjon a biciklizésről, mert az érdekes. És hát valahonnan innen indult a dolog, pontosabban az a blog, amely éveken át készítette elő azt a – megint mondom, példaadóan szép – könyvet.

Felmerült persze a kérdés, hogy ki az a Török Zoli. A válasz viszonylag egyszerű volt: egy szereplő. Török Zoli minden. A blog írása során lassan körvonalazódó történet, narratíva és egész szövegvilág központja. Én ekkor látatlanban kicsit olyannak képzelem, mint a Sinistra körzetből azt a vörös hajú férfit, ahogy fel-fel tűnik.






Aztán elhangzik a szerző előadásában egy részlet, a 8. biciklizés a könyvből, és én felsóhajtok, konkrétan kétszer, két és félszer. A fél az, hogy ez a szöveg elképesztően jó és ismét költhetek, ha nem sikerül összeimádkoznom egy recipéldányt. A következő, mélyebb, az az, hogy ez a szöveg elképesztően jó, és pont, ilyenkor elég mélyeket lélegezni. Az utolsó, kiadós sóhaj meg a hőségnek szól, pedig nem is tudom, mi az hogy rekken, de ez a szöveg meg a negyven fok együtt az olyan, hogy érzem, hogy tudnék olvadni , mint ha én lennék a költő disznózsírból, pedig az nem én vagyok, ő ma nem volt itt, hiányzott is kicsit, de amit kaptunk, az mégis igazán naszép.

Fotó: Bach Máté