Erdős Virág / az egyik leghíresebb magyar író, / de már sajnos meghalt, / vagyis nem halt meg, / csak mindig nagyon későn jár haza. // Erdős Virág / a másik leghíresebb magyar író, / pólókat ír, / szélvédőket, / állítólag ő írta, hogy / „I love Budapest”, és ezt is ő írta a honlapja elejére. Most meg A trabantfejű nő-t, akinek tényleg csudás trabantfeje van. Sőt az ő még csudásabb Utolsó dal-át olvassa a szerelemről Kálid Atúr, és persze nincs zavarban az utolsó mondattól, de hát miért is lenne, nincs abban semmi, és mégiscsak színész: „rohad a kaszni, / jó volna veled”.

 

Balogh Endre régóta nagy tisztelőjeként szólítja meg Erdős Virágot, és a kiszolgáltatottságról kérdezi, melynek retorikája működik a szövegeiben. A korábbiakban ez inkább interperszonális, ehhez képest most egy kicsit kitágul horizont. Szó esik többek között Tiborcról – mi más lenne ez, mint a múlt által meghatározott politikai költészet. Erdős Virág kiskorától tudja, hogy kiszolgáltatott. Most viszont társadalmi szinten érzi ezt az ember, valószínűleg ezért jellemző a közéleti hang. Furcsa, köztes versek veszik körül, mint a Kemény, Parti-Nagy szövegek, szintén nem mentesen a köz életének történéseitől.

 

A Trabantfejűben van pár nagyon régi vers. Amikor a Palatinus elfogadta kiadásra, csak egy fél kötet alapján döntöttek. Majd a commmunity.hu blogra rendszeresen írt versek is belekerültek, már ebben a „hangulatban”. Erdős nem tartja magát olyan költőnek, aki a legbelsőbb titkait szeretné mindenáron közzétenni. Nem könnyű azonban azon a szűk csapáson sétálni, ami még nem személyeskedő, nem durva. A korábbi írásokban a közéleti metaforává van téve, azon keresztül mesélve – ez direktebb, de semmiképp nem aktuálpolitikai. Például a történet a nő-férfi viszonyáról, ahol ugyan egy régi típusú házasság működik, de a nő prosti, és a férfit szereti akkor is, ha el-eljár a keze – ország és alávetettség, tessék a párhuzamot megvonni.

 

Balogh Endre szerint ezekben a versekben valami érvényesen meg tud szólalni, nekem is trabantfejem van, ha úgy mondom. Az emberek retroélménnyel azonosítanak: itt van a múlt. De ez nyom; ha csak azt veszed, hogy mekkora súlya van egy Trabantnak, akkor tudod. Az abszurdhoz való vonzódás okairól, mint az Örkény-ciklus – Erdős úgy véli, sokak számára túlhaladott ez a kategória, nézzük meg, és kiderül, hogy működik-e. Beérett ugyanis a helyzet, hogy elég egy mondatot leírni mindabból, ami körülvesz minket, és máris ott vagyunk, miként Zelki János hozzáteszi, aki ma abszurdot ír, az realista, és ezzel a szerző teljes mértékben egyetért.
 

Prózák, versek, prózaversek, gyerekversek, drámák, forgatókönyvek, így a honlapon – igazolja a felvetést, miszerint nem tudsz egyfélét írni. Erdős mégis a verset tekinti saját terepének, mivel nem tartja magát alkalmasnak nagyobb struktúrákat átlátni. A rímek fontosságáról pedig azt gondolja, hogy a vers az, ami feltűnően versnek mutatja magát, ahol a sorok direktben rímelnek. Mégsem illeszkedik semelyik skatulyába, én ilyen ficánkolós vagyok, mondja, ami egyfelől a folytonos megújulást jelenti, másfelől nem enged tökéletes beletanulást. Balogh Endre szeretne egy szép végszavazást azzal, hogy akármit írsz, az Erdős Virág lesz, felismerhető a stílusod, önmagadon dolgozol. Erre jön egy így van, de végül Zelki János kérdez egy ráadást, hogy a fotókhoz írásban mi vonzza a szerzőt. Az utolsó válasz: lehessen valamihez kötni a szövegeket, valamihez viszonyíthassa magát. És ez így mégse lett igaz, mert Kálid Artúré, ha nem is az utolsó válasz, de az utolsó szó mindenképp az Apollinaire, hommage á "Lipót" című verssel: „látom megkínzott arcotok, / de már nem érdekel”.