A hetvenes években legalább olyan nehéz lehetett megjósolni a tv relevanciáját, mit manapság a mozi jövőjét. A poszt-avatar szindróma és az art mozik válsága átrendezni látszik a tömegkultúra eme alappillérének társadalmi és kulturális gyakorlatát. E két médium, amely meghatározta a XX. század kultúráját, és felmérhetetlen hatást gyakorolt a történelem alakulására is, rendkívül komplex folyamatoknak köszönheti, hogy az információ redisztribuciójának két megkerülhetetlen bástyája lett. A világon átívelő trösztök és szabványok, gazdasági szövetségek és a figyelemért folytatott küzdelem elképzelhetetlen mennyiségű pénzösszegei a legmarkánsabb változói ennek a sok ismeretlenes egyenletnek.

Az Alien Nation absztrakt média képei előrevetítenek a készülése korában éppen hogy körvonalazódó paradigmát. A visual culture és a médiakutatás egész tudományága, az ilyen típusú, ám élesben leadott médiaképek elemzésével, visszafejtésével foglalkozik. Az Alien Nationben metaforikus bemutatását kapjuk egy egész médiumnak. A katódsugárcsővel a korban elképzelhető képi befolyásolásnak végfokát jeleníti meg. Summázza azokat rádiójelen közvetített mozgóképhez köthető formanyelvi megoldásokat, amelyek a médiafogyasztási szokások következtében már alig észrevehetővé váltak, de ilyen koncentrált (talán finoman erőltetett) formában azonban már szembeötlőek. Akárcsak Khameleon88 munkássága.

Az említett fantázianéven alkotó művész a youtube videómegosztó portálra tölti fel munkáit. Ezen videók mindegyike a Glitch Mob formáció zenéinek ütemére lett összevágva. A Glitch Mob a kortárs elektronikus zenei kultúra egyik felforgatója. Zenéjük a legtöbb divatosnak számító zenei szubkultúra formanyelvéből építkezik (hip-hop, elektro, dubstep), de ezt a hangzást a hiba (glitch) zenei kompozíciós elemként történő felhasználásával teszik pikánssá. A zaj és a hiba művészeti alkalmazása nem új keletű dolog, de ilyen széles tömegeket a „glitch” formabontásával csak ennek a formációnak sikerült mozgósítania. Khameleon88 a felhasználónév anonimitásába veszve csak következtetni enged kilétére. Valószínűleg egy elkötelezett rajongója lehet az említett zenei tevékenységnek (hozzászólásaiban egyébként erre utal) vagy egy jól fizetett arculatépítő, aki a zeneipar megkeresésére a közösségi média és a mozgóképi alkotások online disztribúcióján és öngerjesztő terjedési mechanizmusain keresztül kívánja népszerűsíteni a formációt. Bármelyik szerep is legyen az övé, egy dolgot biztosan tökéletesen eltalált: az idézés jelentőségét. A zenészek is jól bevált dallam és ritmus képleteket dekonstruálnak (a remix kultúrán túlmutatva), így érthető az képi asszociáció: az elmúlt évek túlreklámozott filmes produkcióinak fragmentumként történő megidézéseiből gigamontázs születik.

Bár a művészi szándékosság kevésbé erős, mint az Alien Nationben, azonban meglátásom szerint ugyanolyan jelentőségű kortanulmányról van szó ez esetben is. A CGI animáció, az egyre valósághűbb számítógépes effektezés, az IMAX és a polarizált 3D technológiák egyre inkább szorgalmazzák a narratíva elhagyását. A visszatérést a filmszemhez. A klasszikus átérezhető, beleélhető történetvezetés helyébe a struktúra került, ami a ritmus hordozza, aminek a filmnyelvi megjelenése a vágás és a rendkívül dinamikus kameramozgások. Egyre inkább eltűnnek a dramatikus csúcspontok, a konfliktusok, csak a sorozatok változatos ismétlődése marad. Azonban itt már nem a vertovi értelemben jelenik meg a formanyelv elsőbbsége. A fent említett technológiákat előszeretettel használó blockbusterek (mint például a Tron című film, melyből a gigamontázs csúcsponti jelenetei is származnak) a valóságtól, a valós problémáktól olyannyira elrugaszkodott, absztrakt világot teremtenek, ahol az agresszív spektakularitás minden mást felűlír. Az MTV videoklipjein szocializálódott közönségnek már olyan mennyiségű „képi fordulatra” van szüksége a figyelem fenntartásához, ami bárminemű valós problémafelvetést megakadályoz.

A The Apple Tree című alkotás is ennek a kép és látványdömpingnek a felhasználásával szimulálja a videoklipet. A klip sajátosságait visszalopja Hollywoodtól, de mindemellett megteremti a lehetőséget, hogy akárcsak az Alien Nationnél, itt is elteljünk, sokkolódjunk a külsőségek áradatától. Olyan mennyiségű információáradatot kapunk, melynek befogadása, megértése lehetetlen. A megszokott logikailag egymásból következő képek helyett az egymásból nem következő képek alkotásai ezek. Megtapasztalhatjuk az érzékelés anarchiáját, aminek egyetlen célja a kulturális fogyasztás.

Ahogy az Alien Nation előrevetítette a televízió és annak formanyelvének hatalmát, úgy idézi most ezeket fel nekünk a The Apple Tree. Nem is idézi, inkább pastiche jelleggel involválja a formanyelvet. Világosan illusztrálja, hogy a kulturális termékek fenntarthatóságának kényszere a világról szerzett tudásunkat kiüresedett stilizációk sorozatává tette. A kulturális kódok és szimbólumrendszerek véletlenszerű utalásokként jelennek csak meg, hogy az ismerőség illúziójával még eladhatóbbá tegyék a terméket, ezáltal megteremtve a befogadás idejére a jelen bűvöletének ukronikus metadimenzióját.