Amitől egy ifjúsági kalandregény jó lesz / Timothée de Fombelle: Vango – Ég és föld között, Móra Kiadó, 2011, ford. Pacskovszky Zsolt, 352 old. / PRAE.HU

Azoknak a szülőknek, akik gyermekük olvasási szokásait egyfajta mágikus-realista, posztmodern regénymodell felé szeretnék a jövőben orientálni, mindenképpen ajánlom Fombelle történelmi kalandregényét. Vango Romano története ugyanis nem egyszerűen a regény alapjául szolgáló cselekménylánc, hanem tulajdonképpen az olvasás tétje: sikerül-e Vangónak kiderítenie múltját és a darabokból összeraknia saját történetét?

Mivel a szerző regényét egy trilógia első részeként nevezi meg, a fenti kérdésre sajnos nem is kapunk teljes választ a könyv végén, és pár évet biztosan várni kell még rá, de megéri. Mert ez a kalandregény nemes egyszerűséggel szólva: jól van megírva. Minden elem benne van, ami garantálja az izgalmat és a feszültséget, éppen ezért jobban rá is vagyunk utalva a folytatásra, mint általában az ifjúsági kalandregény-sorozatok esetében (hogy csak a legjobbakat említsem: J.K. Rowling: Harry Potter-sorozat; Philip Kerr: A lámpás gyermekei-ciklus; Jonathan Stroud: Bartimaeus-trilógia). S bár a lehetséges magyarázatokból csupán apró morzsákat kapunk az Ég és föld között végén, ez a tény semmit nem von le a kalandos múltnyomozás élményéből. Hiszen minél több a rejtély, annál jobban izgulhatunk, és annál jobban fogjuk várni a folytatást.

Akció, krimi, kaland

Fombelle regénye tényleg letehetetlen, és ennek sok oka van, ezek között a legfontosabb a lendület. Egyetlen egy percre sem ül le a regény, úgy keveri benne Fombelle a krimi-, az akció- és a kalandelemeket, hogy nem csak a fejezetek végére jut egy-egy (amúgy műfajilag kötelező) cliffhanger, hanem sokszor a jelenetek végén is fokozza a feszültséget – miközben még idősíkokat és helyszíneket is vált attól függően, hogy melyik szereplő sorsának az elbeszélésébe kapcsolódunk bele.

Sorsokkal pedig telis-tele van a regény, érzéssel, finoman adagolva: se nem sok, se nem kevés, pont annyi, amennyi kell és befogadható. Romantikus kalandregényhez méltón szeretni vagy gyűlölnivaló figurákkal találkozhatunk, középút általában nincsen. Az olvasás során a felől sem hagy kétséget a szerző, hogy ezek a sorsok valamiképpen mind Vangóéhoz kapcsolódnak majd, de hogy miképpen, annak kibogozása és végigkövetése részben az olvasó feladata is. Mert a nyomozás nem csak Vangóra ró terhet, hanem ránk, olvasókra is – ebben mindenképpen emlékeztet a könyv a posztmodern regények fikcióképzésére, ahogyan abban is, hogy bátran merít a megidézett kor többféle kultúrájának többféle rétegéből: orosz zeneszerző és német színész, elzárt kis olasz szigetvilág és Párizs nagyvárosi milliője, szerzetesek és tudósok, kocsmák és zeppelinek kerülnek egymás mellé a fejezetekben.

A műfaj gyakorlatilag meghatározhatatlan, legalábbis ha ragaszkodunk a homogén kategóriákhoz, de erről talán már leszoktattak minket kortárs íróink. Nézzük végig a lehetséges variációkat: Fombelle regénye akcióregény, mert Vango ész nélkül meneküli körbe a fél világot, miközben többen is üldözik, meglövik, leütik és még ki tudja, mi minden történik vele (nyilván tudom, csak nem mondhatom el). Fombelle regénye krimi, mert Vangóról semmit sem tudunk, amikor megismerjük, csak annyit, hogy a tengerparton találták hároméves korában dajkája társaságában, sőt mi több, maga Vango sem tudja, hogy kicsoda, hogy honnan származik, hogy kik voltak a szülei stb. Mivel a kérdések belülről feszítik a főhőst, nyomozni kezd, és nyomozása során újabb meg újabb titkokra bukkan, köztük halálos bűnökre és súlyos igazságtalanságokra is, amiket mind jóvá kell tennie – és máris itt vagyunk a krimi lényegénél: kizökkent a világ morálja, helyre kell billenteni. Fombelle regénye kalandregény, mert főhősünk számtalan kalandja mellett még szerelmes is lesz (márpedig nincsen kalandregény szerelem nélkül), és amíg Vango a múltját kutatja, addig Ethel Vango után kutat, és üldözi a nyomát tűzön-vízen át.

Történelem

Végezetül Fombelle regénye történelmi regény (is), mert Vango menekülésének környezete történelmileg meghatározott tér- és időuniverzum: a náci birodalom agresszív terjeszkedése irányítja az eseményeket a háttérben, és a két világháború közötti időszak meghatározó figurái bukkannak fel benne a zeppelinkapitány Hugo Eckenertől kezdve a zsarnok (és még hosszan sorolhatnám milyen) Sztálinig, ami területileg is jól mutatja, hogy egész Európa beleíródik Fombelle regényvilágába – a Lipari-szigetektől Oroszországig.

Mielőtt alapos tényfelkutatással ugyanoda jutnék el, ahová már előttem eljutott Németh Eszter, inkább hivatkozással oldom meg a további történelmi személyek leleplezését, és jómagam annak a kérdésnek eredek a nyomába, hogy melyek azok a regényhagyományok és regénymotívumok, amelyek a fiatal olvasókat Vango történetén keresztül a műfaj(ok) klasszikusai felé terelgethetik.

Mágikus világképzés

Ezt a szerteágazó zsánerkarnevált – amely akár szét is forgácsolhatná a történetet, de nem teszi – a mágikus-realista hagyományú történetszövés és a kihagyásos cselekményszerkesztés tartja egyben. Másképpen szólva a narratív váz – az a mód, ahogyan az elbeszélés a történetet adagolja: a történet visszatartására mítoszokkal, legendákkal övezett titkokat és elhallgatott, takargatott bűnöket játszik ki, ezzel tartva fenn az olvasói érdeklődést, növelve a feszült várakozást. A mágikus-realista világ elemeiből pár példát ragadnék csak ki:

Vango származása körül teljes a homály, mítoszokba illő már az a kevés is, amit megtudunk: a tenger kivetette, talált gyerek, üzenetet hord magánál, több nyelven beszél, nem az anyja neveli fel, egy szigetre vetődik, aztán menekülnie kell, különleges képessége a falmászás. Segítői vannak, ahogyan a tündérmesék hőseinek is, nyíltan vállalt és titkos egyaránt (Jean atya, Mademoiselle, Mazzetta, Pippo, Vakond, Eckener), ahogy üldözője sem egy akad (a francia nyomozó, Boulard, valamint a gestapo maga).

A sziget, amelyre a tenger veti, egy miniatűr mágikus-realista valóság, elzárva a külvilágtól, telis-tele népmesékbe és mítoszokba illő figurákkal, akiknek élete maga kitesz egy-egy önálló regényt.

Végül az a tény, hogy Vango valami után nyomoz, a krimiből örökölt elem, mégis átalakul ebben a mágikus-realista világban, mert se neki, se nekünk nincsen biztos ismeretünk arra nézvést, hogy mi az elkövetett bűn, amiért Vangónak menekülnie kell. Egy ponton ugyan megtudjuk, hogy gyilkossággal vádolják, de addigra már azt is tudni véljük, hogy igazából valami másért keresik. Tehát nem az elkövetett bűn után folyik a nyomozás, hanem már maga az is kinyomoznivaló feladat, hogy bűnt mint olyat, egyáltalán elkövették-e.

A felnőtt olvasók hasonló „kalandregényeit” Borges – García Márquez – Pavić – Eco neve által fémjelzett úton lehet keresni, ahogy már az elején is írtam: remek olvasói előkészítés a Vango, ha erre az útra akarjuk gyermekünket terelgetni.

„Fenntartható irodalom”

Nem tudom, mennyire pontos a fordítás, mindenesetre nagyon találó: Fombelle azzal kapcsolatban használja a „fenntartható irodalom” kifejezést, hogy egy könyv ne legyen olyan, mint egy zsebkendő – használat után eldobandó.

Az Ég és föld között tehát még azért jó regény, mert öt, húsz vagy éppen száz év múlva is el lehet majd olvasni, ahogyan Jules Verne regényeit, mert szereplőik és történetük magukban hordozzák értékeiket, nem szorulnak rá kívülről hozzáadott (és ez által kellemetlenül didaktikussá merevedett) erényekre, vagyis nem nézik le fiatal olvasóikat, ehelyett magasra teszik a lécet, és különböző regénytradíciók mentén készítik elő őket jövendő olvasmányaikra. Nem csak az életre, de az olvasásra is nevelnek. Véleményem szerint ilyen a jó fiataloknak szóló könyv, amely nem a gyerekekhez hajol le, hanem kezet nyújt nekik, hogy magához emelje őket. Nyilván nincsen baj az aktuális kamasztémákra építő művekkel sem, de azok tényleg olyanok, mint a papírzsebkendő: használat után eldobhatók.

A gyerekirodalom (kb. 3-10 éves kor) didaktikájára még szükség lehet, hiszen a történet mintegy megerősítésül szolgál az alakuló ön- és világképre, de a fiataloknak/tinédzsereknek (kb. 10-20 éves kor) olyan önálló olvasmányélmények kellenek már, ahol maguk alakíthatják nem csak véleményüket a regényről, de magukat is a regényvilágban. Mert ha, mondjuk, éppen szüleik ellen lázadoznak (és miért ne tennék?), örülnünk kell az olyan regényeknek, ahol találnak egy szereplőt, akinek a véleményére adnak, vagy egy sorsot, amelyet példaértékűnek tartanak – saját választásuk alapján. Fombelle regénye pedig tárházát nyújtja a követendő sorsoknak, és még választani is lehet országonként, kultúránként, kinek mi tetszik.

Az Ég és föld között olvasói korosztálya valószínűleg szélesebb, mint ahogyan azt a Móra számította (10-14 éves kor). A fentebb kifejtettek okán azt mondanám, hogy inkább a 14-20 éves korosztálynak szól (jóllehet egy olvasottabb 10 éves is szórakoztatónak fogja találni), vagyis sokkal inkább „young adult”, semmint ifjúságiirodalom. Elsősorban a regényvilág összetettsége miatt, például a náci birodalom történeti ismerete nélkül nem nagyon működnek azok az ironikus elemek sem, amelyek (többek között) erre (is) irányulnak, így a regény humora sem találhat közönségre, ha ez a tudás nincs meg. Másodsorban ez egy húszéves fiú története, aki saját múltja után nyomoz, amelyet homály fed. Ha belátjuk, hogy az önismeret saját múltunk, származásunk ismeretében alakítható csak, Vangót éppen abban a korban találjuk, amikor ez a legfontosabb kérdés az életben, vagyis 14 és 20 éves kora között – ezért gondolom, hogy ezt a korosztályt fogja leginkább megszólítani a regény.

gyerek

Szerzők

További írások a rovatból

Más művészeti ágakról