Daniel Barber 2009-ben bemutatott elsőfilmjében a címbéli, egykor tengerészgyalogosként szolgált, ám napjainkra megkeseredetté, magányossá vált idős férfi napjaiba pillanthatunk bele. Brown számára az aktivitás a helyi ivóban történő sörözésben és a nyugalmas sakkozásban merül ki, az élethez pusztán egyetlen ember, a szintén hajlott korú Leonard Atwell (a Harry Potter-filmek gondnokaként ismert David Bradley) köti. Főhősünk nemrég vesztette el feleségét: ebben közrejátszott, hogy a lakóövezetüket rettegésben tartó huligánok miatt kerülőutat kellett tennie, és amikor a kórházba ért a nejéhez, már túl késő volt. Harry rezignált mélabúval tengődik, még akkor sem jön ki igazán a béketűrésből, amikor jóbarátja bajonettet szorongatva, tehetetlenül dühöng a fiatalok randalírozása és fenyegetései miatt, de amikor Leonard másnap gyilkosság áldozata lesz, és a rendőrség nem tehet semmit, az öreg veterán kénytelen lesz fegyvert ragadni.



Látszólag hihetetlenül sablonos, B-kategóriás revansfilmbe illő dramaturgia vázolódik fel, de szerencsére foltokban sem mutatkozik meg, hogy Barber járatlan volna a történet komolyra, drámaira hangolásában, attól pedig végképp nem kell tartani, hogy az idén 78 éves Caine pocsékul, röhejesen festene a szerepben. Annál is inkább alaptalanok ezek a félelmek, mert az újonc rendező kreatívan csavar egy nagyot a vezető színészére rakódott nehézfiú-szerepkörön. „Ezt ne kérdezd tőlem, Len!” – mondja valamikor a film elején Harry, utalva a zabolátlan külvilágra, és ezzel a kérdéssel az alkotók világosan tudatják, hogy deheroizálásról, egyfajta hattyúdalról van szó.

A Harry Brown címszereplője ugyanis évtizedekkel ezelőtt gyakran megfordult a csatatéren, de mára egyszerűen távol áll tőle mindenféle erőszak, teljesen kizárta napjaiból a szörnyűségeket. Ez a cselekménymotívum távolról mintha a 40 évvel ezelőtt készült Mike Hodges-gengszternoir/Ted Lewis-regényadaptáció, az Öld meg Cartert! hősére és az őt játszó aktorra, illetve Harry Brown figurájára és az őt szintén eljátszó, a 2000-es évekre megvénült színész életkorára reflektálna, vagyis gyakorlatilag felmerül a kérdés, mi lenne, ha Jack Carter ma is Angliában mozogna, túl a hetedik ikszen. A direktor ebben a rangban számol le a régi hérosz-képpel, filmjének vitathatatlan erénye pedig többek között az, hogy sikerül hitelesen ábrázolni: az időskorú harcosnak egyszerűen nincs más választása, fel kell vennie a kesztyűt, hiába betegeskedik, hiába lehetnének az opponensei az ő unokái, és hiába teherbíróbbak nála. Olyasmit kell tennie, ami már nem is létezik számára, újra idomulni kénytelen ahhoz az életmódhoz, amit ő határozottan ellenez. Ilyen értelemben a rendező műfajilag egy thriller premisszáját mutatja fel (a tetőpont otthonául szolgáló csehó-jelenet bőven kiszolgálja a suspense szerelemeseit), azaz ettől a ponttól az válik hangsúlyossá, vajon Brown képes-e lerongyolódott öregúrból tettrekész, erős puskássá lényegülni, és megállítani a vadállatias ifjoncokat, képes lesz-e cselekvő hőssé alakulni.

A Harry Brown hazai premierje a 8. Jameson CineFest hivatalos versenyprogramjában lesz:
Szeptember 22., csütörtök, 22:00 – Premier, Uránia terem

A Vertigo Média forgalmazásában kerül a film a hazai mozikba 2011. október 6-án.

www.cinefest.hu