Akik egy ősi településnevet sejtenek ebben a furcsa szóban, azonnal fején találják a szöget, de az áttételeket kereső filozófok is jó úton járnak: Hosszúalattság egyszerre hely és idő. A műfaji megjelölése regénykert, amely – a lábjegyzet szerint – nem más, mint a kronosz és a kairosz találkozási pontja. És Isten országának legyőzhetetlenségéről akkor még nem is szóltunk.
 
Hosszúalattság az a hely, ahol az emlékezés kitörlésének korát élik, a múlt feledésben tartása intézményes formában történik, és az új rendet ügynökök vigyázzák. Nekünk sem kell sokat kapargatni a városi lét felszínét, hogy gyanítani kezdjük: a mi életünk is éppen ebben a miliőben zajlik, hiszen a zebrán átkelve, vagy a Pihenj, hattyú étterembe, a Koszmegeszi csárdába, vagy akár (ízlésünk szerint) a Didicukiba betérve mi is menthetetlenül belebotlunk Lepár Vince titkos íróba, a régi korokba visszafiatalodott, szatyrait zörgető Lucaka nénibe, élvezzük a cukrászművész Cukididi vendégszeretetét, vagy kénytelenek vagyunk az örökké okoskodó Aki Te szólamait végighallgatni. Hosszúalattságban előbb-utóbb kiismerünk mindenkit. Legalábbis kiderül, ki simul bele a felejtés, a talajvesztettség korának sablonjaiba, és ki az, akit még az Emlékbizottság is csak a legradikálisabb eszközökkel képes elhallgattatni. Nagyapó aknamunkának minősített, álmosan békés bölcselkedéseinek is véget kell vetni, ahogyan Tarzan, az öntörvényű remete mindenre fütyülő, bélgázos megnyilvánulásai, és girbegurba alkotásai, a kígyóbotok is szúrják már a fentiek szemét. Vajon meddig ússza még meg a likvidálást Karikám, aki csupán anyanyelve szavainak ismerete révén is mélyebb tudás beavatottjának tartja magát, ahogyan a kulinária művésze, a közkedvelt Cukididi is okosan helyezi kívül magát a szabályokon. De még az Emlékbizottság élén álló Ámika is meg-meginog, valahányszor agydaganatban elhunyt gyermeke, Ferike tesz látogatást nála, és puszta jelentlétével, megszégyenítően bölcs szavaival fejti fel a Hosszúalattság mindennapjait borító, érzéseket kiölő felejtésburkot.
Hosszúalattság, mint társadalom, egyébként teljesen működőképes. Alkotásokban nincs hiány, ki szobrokat, ki pálcákat, ki édességeket készít; filozófusok, akadémikusok vetik papírra tekervényes gondolataikat. A Borostyán Korosztály Hastáncoló Hölgyköre pedig szorgalmasan készül kultúrműsorára, amelyből igazi, mély szakértelem híján nem lesz semmi. A színvonalasságra hiába is törekednek egy olyan világban, ahol – Tarzan és Alexander doktor folyóparti diskurzusa szerint – a levestől a pörköltig, de még a filmekig és az illatokig, a táncokig is minden üres, sőt, ami még rosszabb: híg.

Szerencsére, van igazság. Az erőszakolt filozófia az élő kultúrán időről időre megtörik, mint Aki Te fogpiszkálója a hátulról ügyetlenül elkapott Cukididi nyakán. Isten országa legyőzhetetlen, a lényeg minden körülmények közt felsejlik, átvillan a regénykert történetein, amelyek bevallottan nem alkotnak szerves egészt, csupán egymást részben fedő kisebb egységeket. Egyes, több évszázaddal korábban játszódó epizódokat a szerző régebbi műveiből emelt be a szövegbe, ám ezek szövete egészen más, így a regénykertben idegen testet alkotnak.

Aki Czakó Gábor személyével, korábban megjelent köteteivel eddig nem is találkozott, az a kultúra legmélyéig nyúló etimológiai fejtegetések, a nyelvfilozófia végtelen szeretetéről árulkodó nyelvi játékok mögött egy olyan ízig-vérig magyar író alakját sejtheti, aki nemcsak a regény lapjain rendszeresen feltűnő rétesek, sülthúsok, pálinkák és sajátos cukrászkülönlegességek kedvelője lehet, de csodálattal adózik érett korú, amazontermetű hősnői iránt is, akikről, akárcsak Hosszúalattság életművésze, Karikám, egyetlen pillantással képes leszedni az időt.