A metrókijáratnál látom meg Keményt, előttem megy fel a lépcsőn, nem érem utol, nem akarom utolérni. Nézem a hátát, nézem a két fiatal lányt, amint hancúrozik mellette, csicseregnek, néha elszakadnak tőle, amikor oszlopot kerülnek meg. Visszafordulnak egy pillanatra, Kemény szól, gyertek, olvassátok ezt, talán a ferences templom hirdetőtábláján. Hagyom, megelőznek, rákaptam, hogy figyelem a búzazöld kabátban, fekete farmer, fekete cipő, ahogy megy, ahogy beszél, a tartását, a lépéseit, a hangját, kukkoló vagyok.

Bent már legálisan csinálom ugyanezt. Minden széken ánégyes lap, sorban, mi lesz ma este, szeretem tudni, hogy mi lesz. Most ez attól lesz szép, elolvasom a papírt, hogy beavatott lettem a titokba. Az utolsó sor: Meglepetés!, tehát marad nekünk is valami várnivaló.

A nyitókép: középen Kemény István, körülötte Bartis Attila, Kántor Péter, Simon Márton és k.kabai lóránt. Elsőként a vendéglátó PIM részéről Csorba Csilla mond köszöntőt, nem számolom, hogy hányszor, de mivel erre épül a szöveg, elég sokszor szerepel benne, hogy kemény. Az ünnepséget az ünnepi kötetek Magvető kiadója gondozza, így Morcsányi Gézától jön a második isten éltessen!, Péczely Dóra főszerkesztő pedig felkonferálja a Göncölszekér zenekart. Bájosan pengetnek húrt, fújnak dudát, vagy mit, Kemény-versek szólnak dünnyögő-kedvesen, a Sanzon. Nem tudom eldönteni, jó-e, tetszik-e ez a kicsit babazene, kívánnék valami rafinált-hangosabbat, bár lehet, ütős dallamok nem hagynák így érvényesülni a szöveget.

Sejtettem, hogy lesz könny a dologban. Bartis beszélni kezd, olvassa a laudációt, de ez nem laudáció, ennek nincs neve. De van, Bartis az életet olvassa fel, a közös életet Keménnyel, és, hogy nem akar nem közöset. Remeg a hangja, piros a füle, a papír is rezeg a kezében, a szívek közben meg olvadni kezdenek. A sminkek, ha voltak, azok is. A torkokban csomó, só, dobogás, kinek mi. Nem merek Keményre nézni, csak akkor, amikor elkéri Bartistól a lapot. A többit is, mindenkitől elkéri. Itt akár vége is lehetne. Csönd, hosszú csönd. Nehéz ilyenkor tovább, de Kántor megoldja, sőt, föloldja a szorítást. Simon gyönyörűen olvas. Általában gyönyörűen, szeretem hallgatni, ügyesen játszik, szépen visz bele a verseibe. A Keménynek írt Elszámolás különösen szól, nem simonmarcisan, nincs az a gyötrődő fesztelenség, más van helyette, igazibb, szikárabb, férfiasabb. Az ünnepelt tudta, hogy egyszer csak ő fog következni, most következik, olvas a verseiből, az új kötet van a kezében, onnan. Állástalan táncosnő, Összegyűjtött versek 1980 – 2006. A fülszöveg szerzőjét, k.kabai lórántot hallgatjuk: „fontos esemény eme kötet megjelenése, ám abban is biztos vagyok, hogy a megszállottak ugyanúgy be fognak iratkozni eldugott kis könyvtárakba abban reménykedve, hogy az első két-három kötete talán onnan még kilopható – és gúnyolódni tilos”.

Jó kis kontraszt k.kabaira a Göncölszekér megint, Először a végén. Közben átalakul a színpadkép, elfoglalja helyét a fiatal írók kara: Gucsa Magdolna, Szilvay Máté, Zilahi Anna és Fehér Renátó, olvassák fiatal verseiket, majd a ritmusba ismét zene kell: A titkos élet, és rá átrendeződés. András László a Kemény 50 védjegyet alapító emlékezését olvassa: „Fociztunk. Úsztunk. Ültünk együtt valahol. Mentünk valahová vagy valahonnan. Gondolkoztunk, beszélgettünk, vitatkoztunk valamiről. Ittunk, énekeltünk. Berúgtunk. Búslakodtunk. Egy ízben hajdani magyar költők verseit olvasva/szavalva sírtunk is. Írtunk négy- és többkezes verseket. Röhögtünk. Cipeltünk páncélszekrényt, gletteltünk falat és mennyezetet, szegeltünk széldeszkát párnafákra. Utaztunk vonaton, autóval, repülővel. Főleg kelet felé. Jártunk erdőben éjjel rettegve, és jártunk csak úgy, egyszerűen. Üvöltöttünk a konkrét bölcsek kövének/hülyék sziklájának tetejéről. Volt, hogy csak hallgattunk együtt. Olyan is volt, hogy évekig külön hallgattunk. És most egyszer csak ötven éves”.
 

Az ellenség művészete – Család, gyerek, autó című prózakötetet – esti pontfényeket feszülten figyelő levelibékás borító – Babiczky Tibor mutatja be, na, itt jöhet sírás után az édes, önfeledt nevetés. Hangosan, együtt, mert eddigre tökéletesen homogénné alakultunk. Aztán Kemény Lili és Kemény Zsófi apa-köszöntői, hullámzik az egész, most megint a könny, a szájremegés. Megnézzük a PIM-ajándékfilmet 1961-ről, és Keményről, közeben szól a Stand By Me, ez: http://www.youtube.com/watch?v=hwZNL7QVJjE És, amikor tudunk már szépen, egyenletesen lélegzeni, előre megint a Péczely Dóra, bordó, azt hiszem, bordó virágos (lepkés?) ruha, hajában türkiz orchidea, mint egy japán nő, aki Franciaországban él. Izgatottsága átjön, a Meglepetés! izgalma bennünk is, mellettem Karafiáth, böködjük egymást, hogy mekkora lesz vajon. Jó nagy, mondhatni irdatlan nagy torta, 50 égő gyertya – profi, mindegyik ég. Kemény áll, álldogál, nézi, megköszöni, az ember tudja, hogy ilyenkor mit kell csinálni, de mégis, mégis annyira bonyolult ötven gyertyát elfújni, de elfújja, taps.

Fogom a Táncosnőt, az állástalant, nehéz. Egy tér van az elején, mintha játszótér, nincs játék. Csak három pad L alakban, közöttük homokozó, egy pad magányosan. Fogom a könyvet, Radnóti, József Attila tud ilyen lenni, ennyire kötet. Elképzelem a fiamat, amint nemsoká magától szedi le a polcról, lapozza és megkérdezi, miért A szenvedély-negyednél van dedikálva. Nem fogja elhinni, hogy épp ott nyílt ki.

Fotók: Árvai András